Zsidóknak írt levél (Zsid)

Teljes szövegű keresés

Zsidóknak írt levél (Zsid)
Az első mondat a levél fő témáját jelenti be: az újszövetségi kinyilatkoztatás és istentisztelet tökéletesebb, mint az ószövetségi, mert itt Isten már nem töredékes tanítást ad, hanem a Szentháromság második személye jelent meg közöttünk. Mint Fiú, egylényegű az Atyával aki őt látta, az Atyát látta (Jn 14,9). Személy szerint akkor is Isten volt, amikor emberi természetet vett magára, azért igaz, hogy az Atya a világot is általa teremtette. Emberi természete szerint is Isten felségjogainak birtokosa, ezért nevezi a levél a mindenség örökösének. Az „Atya jobbján ülni” azt jelenti, hogy valóban gyakorolja az isteni hatalmat. Méltósága tehát felülmúlja az angyalokét.
Az angyalok dicsősége az, hogy szeretetszolgálattal segítik az embert az üdvösség elérésében, s ezzel Isten országának megvalósulásán munkálkodnak.
Isten tehát teljes bizonyítékot adott a kinyilatkoztatás mellett, vagyis hihetővé tette azt a számunkra. Nem vak hitet akart, hanem „ésszerű hódolatot”.
Az eljövendő világ a megváltás rendje, amiben most élünk.
Zsolt 8,5-8. A levél szerzője a zsoltárt az emberré lett Fiúra, az Emberfiára alkalmazza, aki emberi természete szerint ugyan kisebb az angyaloknál, de minthogy személye isteni, a szellemi teremtmények fölött is uralmat gyakorol. Ha az Atya mindent uralma alá vetett, akkor az angyalokat is. Krisztus egyetemes uralmát egyelőre csak a hitben ismerjük fel. A földi történés idejére bizonyos teret enged a fizikai és erkölcsi rossznak, ezért sokszor úgy látszik, mintha Isten nem volna képes a jót diadalra juttatni. Pedig a rosszat csaka nagyobb jó érdekében engedi meg.
Krisztus ezt a földi életet szentelte meg. Példájával megmutatta, hogy a küzdelmes földi élet jutalma az örök élet.
Egytől, ti. az Atyától, tehát minket is azon az úton vezet, amelyet Krisztus számára kijelölt.
A sátán azért uralkodott a halálon, mert az a jelen üdvrendben büntetés is, és mert az örök élet biztos reménye még nem adott vigasztalást.
Ábrahám leszármazottait az egész emberiség helyett említi.
Krisztus mint Istenember fölötte áll az ószövetség emberi közvetítőjének, Mózesnek, ezért az általa közvetített újszövetségi vallás kegyelmi rendje is felsőbbrendű.
A szerző a 95. zsoltár szavaival (8-11) óv a hit elhagyásától. A zsoltárban megörökített figyelmeztetés arra az eseményre vonatkozik, amikor a nép a pusztai vándorlás idején fellázadt Mózes és Áron ellen (Szám 20,23). Isten azzal büntette a lázadókat, hogy meghaltaka pusztában, a vándorlás idején, és nem juthattak be az ígéret földjére. A zsoltárban szó szerint: nyugalmamba. Az „Isten nyugalma” kifejezés az ígéret földjének békés birtoklását jelenti, újszövetségi értelemben azonban az üdvösséget.
„Ma” az egész újszövetségi időszak, de az egyes ember számára a földi élet ideje. Isten mind az ígéret földjének békés birtoklását, mind kegyelmi országának megszerzését feltételhez kötötte. A feltétel az, hogy a hitet megőrizzük és belőle éljünk.
A hívó szó ismételt elhangzására utal Jézus példabeszéde isa menyegzős lakomáról (Mt 22,1 kk.). Isten valóban akarja üdvözíteni az embert, ezért kegyelmét újra meg újra felajánlja.
A pusztában való vándorlás után Józsue vezette be a népet az ígéret földjére.
A szombati nyugalom is előképe az örök élet boldogságának. Az ember ott megpihen a földi élet fáradalmaitól és aggodalmaitól.
Az Isten szava, mint hívó szó, behatol a lélekbe, és döntésre, állásfoglalásra készteti. De hatékony úgy is, mint az ítélet szava, nem lehet kitérni előle, fölfedi a rejtett gondolatokat és a cselekvések rugóit. A „lélek és szellem”, az „íz és velő” említése ezt a hatékonyságot jelzi.
Jézus Krisztus, az emberiség főpapja megdicsőült ember természetével ment be az örök mennyei szentélybe, és ott közbenjár érettünk. Együttérzését az biztosítja, hogy földi életében ő is viselte az élet nehézségeit, megpróbáltatásait.
Ezekben a versekben a szerző az ószövetségi főpap hivatását jellemzi. Krisztusra nem alkalmazható az a kijelentés, hogy saját bűneiért is be kell mutatnia az áldozatot, hiszen éppen előbb mondta, hogy ő „a bűntől ment maradt”.
Krisztust az Atya örök rendelése tette főpappá. Amikor a Fiú emberi természetet vett magára, isten-emberi mivoltában közvetítő lett az Isten és az emberek között. A 7-8. vers azért utal a szenvedésre, hogy igazolja valódi emberségét. Csak úgy lehetett főpapunk, ha közülünk való. Értünk való imáját és áldozatát teljes emberi érzéssel vitte az Atya elé. A Melkizedek rendje szerint való papság jegyeit később a 7. fejezet sorolja fel. Ez a megnevezés és jelleg emeli Krisztust az ószövetségi papság fölé.
A holt cselekedetek a bűnök: akadályozzák a Krisztusban gyökerező kegyelmi életet. A kézföltétel a bérmálás és az egyházi rend szentsége.
Az égi ajándék ugyanaz, mint a Gal 5,22-ben a Lélek gyümölcsei: szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, szelídség, önmegtartóztatás.
Az eljövendő élet erői a karizmatikus adományok (1Kor 12,13).
Aki elfordul a hittől, azt „lehetetlen” bűnbánatra indítani, vagy más fordításban, annak lehetetlen bűnbánatot tartania. A kifejezést lélektani értelemben kell vennünk. A hit elvesztésével egészen megszűnik a kapcsolat az Istennel, az ember értéktelennek tartja a természetfölötti javakat, nem kíván visszatérni hozzájuk. Isten ugyan adhat új kegyelmet a megtérésre, de ő sem erőszakolja adományát arra, aki teljesen el akar fordulni tőle, főleg akkor nem, ha valaki csúfot űz abból a szeretetből, ami Krisztusban megnyilvánult irántunk.
A gazt termő föld felégetése találó kép arra, hogy az Isten is számon kéri tőlünk a keresztény élet gyümölcseit, s ha ezek hiányoznak, kemény ítélet következik.
A szeretetből fakadó cselekedetekkel érdemeket szerzünk az örök életre. A szenteknek szolgálni annyi, mint egymásnak, a megszentelteknek szolgálni.
A két változhatatlan dolog: Isten esküje és Krisztus főpapsága.
A keresztény reménnyel belekapaszkodunk az örök élet javaiba, s bizalmunk az előbbi két változhatatlan dolgon nyugszik, Isten be akarja váltani ígéretét, tehát életünk nincs kitéve a véletlen játékának. Ahová Krisztus belépett mint főpap, mi is oda tartunk. A „függöny mögé” annyi, mint a mennyei szentélybe, aminek jelképe volta függönnyel elválasztott földi szentély.
Ter 14, 17-20. Melkizedekről csak azt tudjuk, amit a Tere néhány sorban elmond. Már a Zsolt 110,4 úgy látta, hogy előképea Megváltónak, mint főpapnak. A szöveg itt bővebben kifejti, hogy mennyiben előkép, és hogy egyáltalán mit jelent a Melkizedek rendje szerint való főpapság. Melkizedekben van valami titokzatosság: nem ismerjük származását, életkorát, halálának idejét, neve, lakóhelye mind beszédes jelek. Ez az időtlenség jelképezi Krisztus örök főpapságát. Méltóságát Ábrahám is elismerte, amikor elfogadta áldását, és megajándékozta a zsákmány tizedével. Ábrahám az ároni papságnak is ősatyja volt, tehát őbenne közvetve az ároni papság is elismerte Melkizedek fölényét.
Az ószövetségben csak Lévi leszármazottai lehettek papok. A Szentírás mégis úgy beszél a Messiásról mint papról, annak ellenére, hogy Júda törzséből származik. Tehát föltételezi, hogy az ároni papság megszűnik, s vele együtt megszűnik a törvény is, amely kimondta, hogy a főpapi tisztet csak Áron leszármazottai viselhetik.
Krisztus főpapságát nem a mózesi törvény és a testi leszármazás, hanem Isten örök esküje, azaz ígérete igazolja. Mivel Krisztus mindörökké megmarad, és papi tisztét is gyakorolja, azért nincs szükség más főpapra. Az ószövetségi papok által bemutatott áldozatok is csak előképei voltak Krisztus áldozatának, azért nem hozhattak megváltást. Minduntalan ismételni kellett őket abban a reményben, hogy majd jön, ami tökéletes és végérvényes.
Krisztus isteni személyisége miatt fönségesebb az egeknél. Az áldozat értéke függ a felajánlott tárgytól és a bemutató személyes szentségétől. Krisztus áldozata mindkét tekintetben a legtökéletesebb volt.
Az ószövetségi szent sátor és a jeruzsálemi templom csak jelképe volt a mennyei szentélynek, azért az ottani szolgálat alacsonyabb rendű, mint Krisztusé, aki a mennyei szentélyben jár közben érettünk.
Krisztus méltóságát mutatja még az, hogy az általa közvetített szövetség örök, semmiféle emberi gyarlóság nem szüntetheti meg. A régi viszont tökéletlen volt, azért meg kellett szűnnie. Az idézet Jeremiás jövendöléseiből (31, 31-34) való. A próféta azt hangoztatja, hogy az újszövetségben a kegyelem bensőleg indítja az embert Isten megismerésére és akaratának teljesítésére. Az egyes emberben megmarad ugyan a bűn lehetősége, de az Egyház, mint Isten népe, a maga egyetemességében mindig hű marad. A tökéletes ismeret és engedelmesség azonban csak a végsőállapotban, az örök életben valósul meg. A prófétai jövendölés legtöbbször egy síkban látja Isten földi népét és ennek túlvilági dicsőségét. Itt is az a helyzet. Mindenesetre az újszövetségben a kegyelem kiáradása annyira hatékony, hogy az emberi gyarlóság nem boríthatja föl Istennek szeretetből fakadó tiszteletét és a kötelező erkölcsi rendet.
Az ószövetségi szent sátor és később a jeruzsálemi templom két részből állt: a szentélyből és a legszentebből (szentek szentjéből). Az utóbbiba csak a főpap mehetett be évenként az engesztelés napján, kezében az áldozati vérrel. Ez a korlátozás jelképe volt annak, hogy Krisztus kereszthalála előtt a mennyei szentély nem állt nyitva az emberek előtt. A régi áldozat önmagában különben sem volt kegyelmi forrás a bűnök bocsánatára. Értéke abban állott, hogy az eljövendő Megváltóba vetett hittel végezték, s valamiképpen elővételezte Krisztus megváltásának kegyelmeit.
A régi áldozat csak külső megtisztulást adott, azaz csaka mózesi törvényben előírt istentiszteletre tette alkalmassá az embert. Krisztus áldozata ellenben magát a kegyelmi valóságot közvetíti, amelynek erejében az ember megtisztul a bűntől, és az Isten fogadott gyermeke lesz. A 14. versben az „örök Lélek” Krisztus isteni természete. Keresztáldozata azért volt végtelen értékű, mert emberségét megszentelte az Istennel való személyes egység.
Az új szövetségnek végrendelet jellege van, azért az ember hűtlensége miatt nem veszti hatályát. Viszont érvényéhez szükség volta végrendelkező halálára. Krisztusban a második isteni személy, a Fiú halt meg emberi természete szerint. Vére pecsételte meg az új szövetséget, mint ahogy Mózes is vérrel pecsételte meg a régi szövetséget (Kiv 24,3 kk.).
Az Ószövetségben a bűnökért és a tisztulásért véres áldozatot kellett bemutatni.
Krisztus vére tökéletes megszentelést ad, azért áldozatát nem kell megismételnie. Kereszthalála meghozta a bűnök bocsánatát, s aki vérének erejét alkalmazza magára a hitben és a keresztségben, az elnyeri a megigazulást, a természetfölötti életet.
Az ószövetségi áldozatokban csak annyiban volt kegyelmi érték, amennyiben az eljövendő Megváltóba vetett hittel végezték. Ez a hit és a benső lelkület sokakból hiányzott, s a próféták ismételten szóvá tették az istentiszteletnek ezt a kiüresítését.
Zsolt 40, 7-9. A zsoltáros szavaival a külsőségessé vált szertartást szembeállítja a Megváltó igazi engedelmességével. Krisztus ke-resztáldozatában az igazi érték az Atya iránti szeretet és engedelmesség bemutatása volt. Ezzel több hódolatot mutatott iránta, mint amita bűn megtagadott tőle. Ezért lehetséges most a bűnök tökéletes eltörlése (vö.: Fil 2, 6-11).
Összefoglalja Krisztus áldozatának hatását. Az ószövetségi áldozat csak jelképezte Krisztus áldozatát. A keresztáldozat azonban az üdvrend középpontja: minden kegyelem belőle folyik a bűnök megbocsátására és az ember benső megszentelésére. Ezért nem kell és nem is lehet megismételni. Az Egyház misztikus módon belekapcsolódik Krisztus áldozatába, nem új áldozatot mutat be. Az idézet Jer 31,33-34-ből való.
Az ószövetségi főpapnak félre kellett húznia a függönyt, hogy a szentélyből a legszentebbe lépjen. Így Krisztusnak saját halandó testén keresztül, illetőleg annak feláldozásával kellett belépnie a mennyei szentélybe. De mivel ott van, teljes bizalommal fordulhatunk hozzá és meg vagyunk győződve, hogy evangéliuma az üdvösség útja.
A szándékos vétkezés itt a hittől való elfordulás. Ezzel az ember elárulja, hogy semmibe veszi Isten szeretetének nagy tetteit, semmit nem tart azokból értéknek. Az ilyen elfordulás magával hozza a megátalkodottság veszélyét, a megtérésre nincs remény, azért mondja hogy „nincs több áldozat a bűnért”.
A megvilágosodás a megtérés és a megkeresztelkedés ideje.A tudatos megtérés lendületes hitelének és szeretetének mindvégig meg kell maradnia.
A hit az isteni kinyilatkoztatás tudatos elfogadása. Az Isten tekintélye és szava alapján valóságnak fogadjuk el a természetfölötti világot, ami különben nem esik tapasztalatunk alá. Az ószövetségi példák azt mutatják, hogy a hit nagy elhatározások és tettek forrása volt, s a szenvedésben is erőt adott. Főleg pedig arra késztette az embert, hogy mindenben Isten akaratát keresse.
Ter 4,4; 5,24.
Tehát az üdvösséghez legalább annyit kell hinni, hogy Isten van és az üdvösség rendjében jutalmaz vagy büntet. A kegyelem segítségével erre a hitre azok is eljuthatnak, akik nem hallottak a kinyilatkoztatásról.
Ábrahám viselkedése nagyon tanulságos példa arra, hogy a hitben rátesszük életünket az Isten ígéreteire, és nekivágunk az általa kijelölt ismeretlen jövőnek (Ter 12, 1-4; 23,4; 35,12).
A szilárd alapon nyugvó város az Isten országának jelképe.
Amit Istennek adunk, azt sokszorosan visszakapjuk itt és az örök életben.
A Messiás (Fölkent, Fölszentelt) itt a választott népet jelenti, de megláthatjuk benne a prófétai utalást a szenvedő Krisztusra is.
Lásd: Józs 2,14; 6,17.
A győzelem a bírákra és Dávidra vonatkozik, igazságota bírák és a királyok osztottak, ígéreteket Dávid és a próféták nyertek el, oroszlánok száját Sámson, Dávid és Dániel tömte be, a lángoló tüzet a kemencében Dániel és három társa oltotta el, a kard élétől Dá-vid, Illés és Elizeus menekült meg, gyengeségéből Sámson és Hiszkija kapott erőre, halottját a szareptai özvegy és a sunemi asszony kapta vissza, kínpadra Eleazár került és a Makkabeusok anyja hét fiával, bilincset és börtönt Jeremiás tűrt el, megkövezést Zakariás, kettéfűrészelést (a zsidó hagyomány szerint) Izajás szenvedett, kardélen Urija hullott el, a sivatagban Illés és Elizeus bolyongott. A hit adott mindezeknek karizmatikus erőt, és állhatatossá tette őket a szenvedésben (vö.: Bír 4,6; 6,11; 15,20; 12,7; 1Sám 12,11; 2Sám 8,1; Dán 6,16-22; 3,23-25; 1Kir 17,23; 2Kir 4,36; 2Makk 6,18; 7,42; Jer 20,37.38; 2Krón 24,21 stb.).
Hitük annál értékesebb volt, mivel nem láthatták az ígéret teljesedését. Az örök haza békéje és boldogsága csak Krisztus halálával nyílt meg az emberek előtt. Az Újszövetség magasabbrendűségét mutatja az is, hogy a régi hősök és vértanúk nem előztek meg bennünket az Isten országában. A feltámadt Krisztus vezette be őketa mennyei boldogságba.
Krisztus a hit szerzője, mert tőle kaptuk a kinyilatkoztatást és egyszersmind a bevégzője is, mert megdicsőülésében bizonyságot kapunk a hit ígéreteinek teljesedéséről, s ő maga a biztosíték, hogy mindez rajtunk is teljesedik.
Utalás a Ter 25,33-ra. A parázna szó itt abban az értelemben áll, ahogy a próféták házasságtörésnek nevezték az Istennel kötött szövetség megszegését.
A régi szövetség megkötése a Sínai-hegynél ment végbe. A tűz és a felhő, a mennydörgés és a harsonazengés az Isten erejét és hatalmát jelképezte (Kiv 19,12-18).
A szerző már együtt látja a földi és a mennyei egyházat. A régi szövetség megkötése előtt Mózes elrendelte, hogy a nép végezze ela szokásos tisztulási szertartást. Sokkal inkább kell a lélek tisztaságára ügyelniük azoknak, akiket közvetlen kegyelmi kapcsolat fűz Istenhez. Ábel vére bosszúért kiáltott, Krisztus vére irgalomért.
A Sínai-hegynél az Isten szava földi szerepre és életre szóló parancsokat tartalmazott. Jézus Krisztusban azonban az utolsó, a végső idejű kinyilatkoztatást adja meg, amely a másvilági örök élet ígéretét, az Isten országáról szóló tanítást és reményt jelentette.
Agg 2,6. A Krisztus közvetítette Újszövetség örök. Megmarad akkor is, ha majd a látható világ átalakul és átveszi természetfölötti állapotát. Ezért az újszövetségi vallás törvényei és tételei szentek, s megtartásuk az örök életet biztosítja.
Iz 33,14; MTörv 4,24. A tűz az Istennek mint ítélő bírónaka jelképe.
Itt a szerző Ábrahámra (Ter 18,1), Lótra (Ter 19,1 kk.) és Tóbiásra (12,1 kk.) gondol.
A „Gondoljatok” azokra, akik mindvégig kitartottak a hitben, azzal vigasztalta őket, hogy Krisztus mindörökké él és jutalmazójuk lesz.
A hitüket fenyegető veszély miatt óvja őket attól, hogy a zsidók áldozatain és áldozati lakomáin részt vegyenek.
Jelképes kifejezés: az üdvösség megköveteli, hogy a világ csábító kísértéseivel szembeforduljanak. Nem köthetjük sorsunkat véglegesen a földi javakhoz, hiszen úgyis itthagyhatunk mindent. A lélek igényei a szellemi világba mutatnak.
A régi áldozatok elvesztették erejüket, az Isten előtt a személyes hódolat, a lélekből fakadó imádság az igazi érték.
Krisztus megígérte a kitartó ima meghallgatását. Ezért az apostolok is különleges erőt tulajdonítanak neki.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages