Rómaiaknak írt levél (Róm)

Teljes szövegű keresés

Rómaiaknak írt levél (Róm)
Az apostol ókori értelemben nevezi magát Krisztus szolgájának. Egészen az övé, az ő javait osztogatja, neki szerez híveket, az ő országáért dolgozik. A „Krisztus” név itt a Fölkentet, a Messiást jelenti, akiben teljesedtek a prófétai jövendölések, hogy megalapítja Isten országát és királya lesz. Ezért az ő szolgálata dicsőség. Szent Pál apostolságát egyenértékűnek tartja a tizenkettőével: a feltámadt Krisztus jelent meg neki a damaszkuszi úton (ApCsel 9), tőle kapta a meghívást: karizmatikus adományainak tanúsága szerint küldetése isteni.
Szent Pál Jézus Krisztusban megkülönbözteti az isteni és az emberi természetet. Ő öröktől fogva az Isten Fia, a Szentháromság második személye, de mint ember, beleszületett Dávid családjába. Isteni méltóságát és hatalmát azonban csak feltámadása után nyilvánította ki emberi természetén. Testi feltámadását az apostol a Szentléleknek tulajdonítja, aki fogantatása óta eltöltötte emberségét.
A hívőket szenteknek nevezi, mert a keresztség beoltja őket Krisztus titokzatos testébe, kiárad rájuk a Szentlélek, és az a hivatásuk, hogy életükkel megdicsőítsék az Istent.
A hagyomány szerint a római egyházat Péter alapította a 40-es években, miután a Heródes Agrippa-féle üldözés miatt el kellett hagynia Palesztinát. Valószínűleg Antióchiából jött ide. Nem tartózkodott állandóan Rómában, hanem missziós utakat tett. Kr. u. 50-ben újra Jeruzsálemben találjuk az apostoli zsinaton. Valószínű, hogy a levél írásakor sem volt székhelyén, ezért nincs róla említés. A hívek buzgósága mögött azonban kétségtelenül az ő egyéniségét kell keresnünk. A milliós város tág teret adott az apostoli munkára, tehát érthető Szent Pál vágyakozása.
A görög szöveg szerint az apostoli munka gyümölcsét akarja teremni. Másutt úgy nyilatkozik, hogy ő csak vet vagy öntöz, a növekedést Isten adja (1Kor 3,6). A hit Isten kegyelmi adománya, azért az apostol állandóan nemcsak hirdeti az igét, hanem könyörög is a hívekért, és hálát ad Istennek, ha látja buzgóságukat.
Barbároknak a hellén műveltséggel nem rendelkező népeket nevezték. Mivel az apostol határozott parancsot kapott Krisztustól a pogányok térítésére, adósuknak érzi magát.
Emberileg Isten országa szerény kezdettel indult. Az evangélium szerzője kereszten halt meg, első hirdetői egyszerű emberek. Az apostol mégsem szégyenkezik a világ elé állni vele, mert a kinyilatkoztatott igazságok nem csupán megismertetik a természetfölötti világot, hanem erejét is közvetítik. Megtisztítanak a bűntől, Isten gyermekévé tesznek, vagyis a megváltást közvetítik. Az ószövetségi kinyilatkoztatást a zsidók hordozták, ezért az evangéliumot is először nekik kellett felajánlani s csak utánuk a pogányoknak.
Az „Isten igazsága” az ószövetségből vett jelzés. Jelenti mindenhatóságát és jóságát, amellyel teremtményét magához hasonlóvá akarja tenni. Izajás szerint a Megváltó országa ennek az igazságnaka kiáradását hozza (Iz 61,11). Az ember a hit által válik e javak birtokosává. Amit hittel elfogadunk, az kegyelmileg megvalósul bennünk, ezért a hit életforrás (Hab 2,4).
Az apostol igazolni akarja, hogy egyedül Krisztusban van üdvösségünk. Őbenne az Atya meghirdette irgalmas, megbocsátó szeretetét, a bűnök bocsánatát, a kegyelem kiárasztását. Bűnei bocsánatát az nyeri el, aki hittel közeledik Krisztushoz, és elismeri Megváltónak. A hitből fakadó megigazulásra szüksége van a zsidóknak ésa pogányoknak egyaránt. Magunk önmegváltása lehetetlen. A pogányok helyzete mutatja, hová süllyed az ember erkölcsileg, ha elfordul az élő Istentől. A bálványimádást az apostol tudatos bűnnek veszi. Isten nem rejtőzött el teljesen az ember elől. Értelmi képessége a bűnbeesés után is megmaradt, hogy a teremtett világ esetleges létéből, törvényeiből, szépségéből és célszerűségéből felismerje az Alkotót, és megadja neki az Istennek kijáró tiszteletet. Isten természetes ésszel való megismerését a Szentírás másutt is tanítja (Bölcs 13,1 ApCsel 17,27), s az egyház dogmaként hirdeti.
A pogányok erkölcsi eltévelyedése hitetlenségük büntetése és következménye. Ezek a kifejezések: Isten kiszolgáltatta őket bűnös szenvedélyüknek, ráhagyta őket romlott eszükre stb. nem jelentik Isten végleges elfordulását, hiszen üdvözítő akarata mindig megvolt, és egyes esetekben a megváltás kegyelmeit is elővételezte. Ellen-ben nem kötötte meg a szabadakaratot, engedte az embert saját lábán járni, hogy megtapasztalja, mire képes önmagától. Ha a kegyelem nem irányítja a lelkiismeretet, és nem erősíti az akaratot, túlteng az emberben az érzékiség, az élet elveszti szellemi és lelki színezetét. Az ember magától nem volt képes kiemelkedni ebből az állapotból. Szüksége volt a kinyilatkoztatásra, hogy tévedés nélkül megismerje Istent, és szüksége volt kegyelemre, hogy teljesítse az ő akaratát.
A zsidók az ószövetségi kinyilatkoztatás birtokában többre tartották magukat a pogányoknál. Helyzetük vallási szempontból valóban kiváltságosabb volt amazokénál, de ez nem ok az elbizakodásra. Isten többet kíván attól, aki többet kapott. A pogányokat sokban mentette a tévedés, ezért Isten elnéző volt irántuk. Az üdvösség szempontjából mindenkit cselekedete és egyéni felelőssége szerint ítél meg.A lelkiismeret azokban is mutatja a jó és rossz közötti különbséget, akiknél nincs kinyilatkoztatott törvény.
Az apostol ugyanazt mondja, mint Krisztus, hogy a zsidók beszélnek a törvényről, de nem tartják meg (Jn 7,19). A templomrabláson valószínűleg a templomadó elsikkasztását kell érteni, amit a távoli provinciákból Jeruzsálembe kellett volna szállítani. Ilyen eseteket ismerünk a följegyzésekből.
A körülmetélés szertartása a szövetség jelképe lett, és figyelmeztette a zsidót a hitre, hűségre és az Isten iránti engedelmességre. Ha a lelki magatartás hiányzott, a külsőségeknek nem maradt vallási értéke. A lélek szerinti körülmetélés a bűnös hajlamok fékezését jelenti, és azt a készségét, hogy az ember hajlandó teljesíteni Isten akaratát.
Az apostol megold egy közbevethető nehézséget: Ha lelkiismerete útján a pogány is üdvözülhet, mi haszna volt az ószövetségi pozitív vallási rendelkezéseknek? Az, hogy a kinyilatkoztatás megkönnyítette Isten megtalálását, és a szertartások valóban közvetítették a kegyelmet. De csak akkor, ha hittel végezték őket. Bár a törvényszegések miatt szaporodott a bűn, Isten nem vonta vissza szövetségét és a Megváltóra vonatkozó ígéreteit, mert őt semmi nem éri váratlanul, és ő nem bánja meg adományait.
A bűn és a büntetés alkalom arra, hogy kinyilvánuljon Isten igazságossága. Ha ez így van, az Istennek emberileg szólva talán nem is kellene megtorolnia a zsidók hitetlenségét. Viszont akkor mást sem büntethetne bűnei miatt. A megoldás az, hogy az ember felelős tetteiért, viszont Isten mindenhatóságában még a rosszat is felhasználhatja valami nagyobb jó megvalósítására. Ezért engedte meg egyáltalán a bűnt.
Isten előtt senki sem dicsekedhet előzetes érdemeivel. A megváltás és az evangélium ingyenes adomány. Mindenki rászorul az irgalomra.
Az 5., 9., 14., 140. zsoltárból és Iz 59,7-8-ból vett versek.
A megigazulás jelenti a bűnök bocsánatát és a kegyelem elnyerését. Az ember ezáltal az isteni természet részese lesz. Az adományt Krisztus érdemelte ki számunkra, és Isten mindenkinek ingyen felajánlja.
„Engesztelő áldozat” helyett az eredeti szövegben „hilasterion” áll, az az aranyalap a szövetség ládája tetején, amelyre a főpap az engesztelés napján az áldozati vért hintette. Krisztus vére mint személyes áldozat jelenti megváltásunkat. Benne van az Istenember hódolata, szeretete, engedelmessége az Atya iránt. Más szóval: olyan lelki erővel képviselte az igazságot, az Atya iránti szeretetet és az emberek javát, hogy a szenvedést és a halált is vállalta érte.
Isten mindig gyakorolta irgalmát. Amíg Krisztus példája nem világított az embereknek, s a kegyelem eszközei nem álltak rendelkezésükre, addig Isten kevesebbet követelt, és elnézte az Ószövetség kevésbé tökéletes erkölcsiségét.
A megigazulás forrása a Krisztusba vetett hit, nem az ószövetségi törvény megtartása. A Galata levélből tudjuk, hogy abban az időben az ősegyházban egyes megtért zsidók a megtért pogányok számára az üdvösséghez szükségesnek mondták az ószövetségi törvény megtartását. A Római levél rokon tárgyú a Galata levéllel, azért fejtegeti az apostol ezt a kérdést. Ha az ember a törvény megtartásáért kapná a kegyelmet, akkor az már nem volna ingyenes adomány, nem volna Isten irgalmasságának a gyümölcse. Az ószövetségi törvény különben is csak az előkészületi időre szólt. Csak kötelességeket írt elő, de kegyelmet nem közölt. A kegyelem forrása Krisztus aki benne hisz, kitárja lelkét Isten üdvözítő akarata felé, s ezzel elindul az üdvösség útján. Az apostol nem tagadja a jócselekedetek szükségességét, hanem azt állítja, hogy az első a kegyelem, a lélek megtisztulása nem cselekedeteink jutalma, hanem ingyenes adomány. A hiten természetesen élő hitet ért ebben benne van a kinyilatkoztatás felismerése, elfogadása, az Isten előtti meghódolás és az akarati készség az engedelmességre. A hit nem valami passzív magatartás, hanem elindulás Krisztus követésére. Aki hisz Krisztusban, kész meg is tenni, amit Krisztus követel. Errea lelkületre mondja a Trentói zsinat, hogy „a hit az üdvösség kezdete, minden megigazulás alapja és gyökere. Hit nélkül lehetetlen Istennek tetszeni és az istenfiúságra eljutni”. Különben az ószövetségben sema törvény betűjéhez való ragaszkodással és a külső cselekedetekkel szerezték meg Isten jóindulatát, hanem a törvény szellemének megtartásával, amiben már benne volt az Istenbe vetett hit.
Mint körülmetélt, már hivatkozhatott volna valamilyen „tettre”, amivel igényt tart Isten kegyelmére.
Ábrahám utódaiban az apostol azokat foglalja össze, akik a pátriárka hitét követik, nem pedig pusztán testi leszármazottait.
Elsősorban a Megváltóra vonatkozik az ígéret, hogy „örökségül kapja a világot”, de minthogy a megigazultak Krisztus fősége alatt egy titokzatos testet alkotnak, az örökség az övék is. A világ végső rendeltetése az, hogy Isten országát hordozza.
Lásd: Ter 17,4. A többi idézet az ószövetségi liturgikus nyelvből való.
Ábrahám emberi remény ellenére hitt Isten szavában. A természet rendjét tekintve nem várhatta, hogy gyermeke lesz. Az „ilyen lesz nemzetséged” kifejezés a Ter 15, 5-ből való: amint az ég csillagai megszámlalhatatlanok, ilyen lesz nemzetséged is.
Utalás Iz 53,4-5-re. Azzal, hogy Isten Krisztus révén közénk jött, a természetes világrendbe beépítette az üdvösség rendjét. Az üdvrend legnagyobb eseménye Krisztus halála és feltámadása. Isten ezzel valósította meg üdvözítésünket. Istenben nem csupán mint a világ teremtőjében kell hinnünk, hanem mint az üdvrend szerzőjében is.
A hitben megkapjuk a vigasztaló tudatot, hogy bűneink bocsánatot nyernek, és a kegyelem révén Isten gyermekei lettünk. Ez a lelki béke alapja. Ezt a békét a szenvedés sem veheti el, hiszen a türelem gyakorlásával fokozódnak érdemeink.
A Szentlélek elevenné teszi a szeretetkapcsolatot Istennel, s ezzel is lelki békénket erősíti. S ha még maradna is valami nyugtalanság bennünk, azt eloszlatja Isten felfoghatatlan irgalma: ha Krisztust áldozatul adta értünk, amikor még ellenségei voltunk, mennyivel inkább részesít gondviselésében most, amikor a megigazulásban barátai lettünk.
A párhuzam hiányos: így lehetne kiegészíteni a mondatot: ...úgy a megigazulás is egy ember által lépett a világba. A halál úgy szerepel itt, mint az eredeti bűn büntetése. Igaz, hogy a halál egyúttal természetünk velejárója is, de a kinyilatkozatatás szerint Isten ezta természetes halandóságot az első ember kegyelmi állapotában felfüggesztette. A bűn által elveszett a kiváltság, azért az üdvrendhez mérten a halál valóban büntetés.
A mózesi törvény némelyikének áthágásáért halálbüntetés járt. Mózes előtt ilyen pozitív isteni törvény nem volt, de ha az emberek meghaltak, az feltételezi a törvényszegést, a bűnt, ami csak az első ember bűnében való részesedés lehet.
Az apostol csak föltételezi az eredeti bűn létezését, nem bizonyítja. A bűnt inkább mint hátteret említi, hogy Krisztus kegyelmének hatását kimutassa. Tanítja az eredeti bűn és a halál egyetemességét: „minden embernek osztályrésze lett”, „mindnyájan bűnbe estek”, s ugyanígy tanítja a megváltás egyetemességét is: „minden emberre kiárad az életet adó megigazulás”. Ádám a testi rendben feje az emberiségnek, Krisztus a természetfeletti rendben. Ádámtól örököljük a testi életet és a halált, Krisztustól kapjuk a kegyelmi életet. A 20. vers szó szerint azt mondja: Közbejött a törvény, hogy szaporodjék a bűn. A görög „hina” azonban sokszor csak a következményt jelöli. Isten nem azért adta a törvényt, hogy a bűnt szaporítsa. A törvénnyel együtt kegyelmét is felajánlotta, tehát a törvény megtartása lehetséges lett volna.
A 21. vers a kegyelem „túláradásával” a megváltás teljességére mutat. Az emberiség nem lehet többé egyetemesen a bűn áldozata. Lehetséges a bűn leküzdése, van bűnbocsánat és örök élet.
A megigazulás után mindenképpen kerülni kell a bűnt. Az alámerítéssel kiszolgáltatott keresztség jelképezi Krisztus sírbaszállását és feltámadását. A szentség kegyelmi ereje az, hogy a hívő misztikus módon részt vesz Krisztus halálában és feltámadásában meghal a bűnnek, és él Istennek. A kegyelmi élettel nem egyeztethető összea bűn. A misztikus test tagjainak a fő életét kell élnie. A 6. versben a „bűn teste” az egész embert jelenti: magában hordozza ugyanisa bűnért járó felelősséget. Az apostol szívesen használja a „test” szóta meg nem igazult emberre, hiszen a bűnös vágyak főleg a testre ésa földi javakra irányulnak. A „Krisztussal élni és meghalni” kifejezés a valóságos kegyelmi kapcsolatot jelzi a fő és a tagok között.
A kegyelem gyógyítja természetünk elesettségét, a rosszra való hajlandóságot, ezért a kísértések legyőzhetők.
A megváltás és az Isten irgalmának hangoztatása nem jelent szabadságlevelet a bűnre. A megigazult ember köteles Isten akaratának engedelmeskedni. Tegye azt hitbeli meggyőződéssel és örömmel. Az erények követése miatt sohasem kell majd szégyenkeznie, sőt biztos lehet a végső jutalomban, az örök életben. Ebben a tudatban alakul ki Isten gyermekeinek szabadsága. Nagyobb javak érdekében az önfegyelmezést is örömmel vállaljuk, ezért nem érezzük tehernek Isten szolgálatát. A 23. versben „a bűn zsoldja a halál” szembeállítás az örök élettel, így elsősorban a lélek halálát, a kárhozatot jelenti.
A hasonlat mögött ez a gondolat áll: a megigazult ember misztikus módon részesül Krisztus megváltó halálában, s ez a misztikus halál szabaddá teszi az ószövetségi kötelezettségektől. Az ószövetségi törvény ideiglenes volt, érvénye csak a megváltásig tartott, tehát az Újszövetség tagjait nem kötelezi.
Test szerint él az, akit nem a kegyelem vezet, s így bűnös vágyain nem tud uralkodni. Ilyenkor a törvény hiába mutatja az utat, csak azt éri el, hogy a vágy felébred és szaporodik a bűn, s így a halálra, a kárhozatra érlel gyümölcsöt.
Az apostol a meg nem igazult ember nevében beszél, s újra hangoztatja, hogy a törvény önmagában, kegyelmi segítség nélkül, újabb bűnökre ad alkalmat.
A törvényt az ember rosszasága hiúsította meg. Az itt leírt kettősség nem egyszerűen a test és a lélek, vagy az ösztön és a szellem kettőssége. Az apostol nem élettani leírást ad, hanem a természetes és a kegyelmi rendről beszél. Csak a stílus elevensége miatt szól első személyben. Az ösztönös és szellemi vágyak kettőssége természetes következménye testi-lelki összetettségünknek. Isten az eredeti ártatlanság állapotában külön kegyelmi adománnyal erősítette az ember akaratát, hogy személyes döntéseibe bele tudja vinni összes szellemi és ösztönös erőit. Az eredeti bűn következtében azonban ez a belső összhang elveszett. A különféle vágyak a lelkiismeret szava ellenére is fölébredhetnek vagy megmaradhatnak bennünk, sőt a lelkiismeret szavát is elhallgattathatják. Erről a „más törvény”-ről beszél az apostol. Ezt a bűnre való hajlamot (concupiscentia) mondja „bennünk lakó bűnnek”. A Trentói zsinat szerint azért nevezhető így, mert „az eredeti bűn következménye bennünk, és mert bűnre vezet”. A megigazulás kegyelme az értelem megvilágosításával és az akarat erősítésével segít, hogy a bűnös vágyakon uralkodjunk. A bűnre vezető hajlamoka megigazult emberben is megmaradnak, és alkalmat adnak az önnevelésre, az erkölcsi küzdelemre. Állandóan szükségünk van a kegyelem gyarapítására és az önmegtagadásra.
Akit a keresztség beolt Krisztusba, annak megigazulása teljes, minden bűnétől megtisztul.
Ezeket a kijelentéseket össze kell hasonlítani a 7, 14-25-tel. Ami ott hiány, az itt kegyelmi valóság. A régi törvény nem adhatott ilyen megigazulást, nem szolgált kegyelmi forrásul, azért a bűnös hajlamokat nem gyengítette. Jézus Krisztus megváltó halála azonban kiérdemelte számunkra a kegyelmet, ami által a Szentlélek lelkünkben lakik, s az ő segítségével lehetségessé válik Isten törvényének megtartása.
Lelki ember az, akit áthat a Szentlélek kegyelme. Az isteni természet részesévé vált, megkapta a hitet, reményt, szeretetet, ezért lelki dolgokra törekszik. Akiből mindez hiányzik, az nem keresi a végső célt, megmarad a földieknél. Kegyelem nélkül nem is képes a természetfölötti világ értékeit felfogni. - Az apostol a Szentlelket felváltva hol az (Atya) Isten Lelkének, hol Krisztus Lelkének mondja. Utalás arra, hogy a Szentlélek az Atyától és Fiútól származik. A Szentlélek egyesít bennünket a misztikus test fejével. Nem a maga számára foglal le, hanem Krisztus számára. Egész személyünket megszenteli, a test feltámadását is ő biztosítja.
A bűnös hajlamok követése a lélek halálát, kárhozatát vonja maga után. A hittől vezetett lelkiismeret ellenben elvezet az örök életre. A megigazult ember nem szolgája sem a testi vágyaknak, sem a törvény betűjének. Hite és a Szentlélek megvilágosítása meggyőzi róla, hogy Isten gyermeke lett, joga van őt atyjának nevezni, és érdemeiért jogosan várja a mennyei örökséget. A földi élet azonban megmarad a küzdelem és az érdemszerzés idejének. De vigasztal a tudat, hogy a Krisztussal való kegyelmi kapcsolat következtében a munka és a szenvedés érdemszerző, tehát örök jutalom jár érte.
A természet igazi rendeltetése az, hogy hirdesse a Teremtő nagyságát, bölcsességét. Az ember azonban bűnös célra is felhasználja, sőt bálványozza. De a végítélet után az anyagvilág is megdicsőül. Az ember, mint Isten gyermeke, még inkább várhatja megdicsőülését. A kegyelmi javakat valóságosan megkapjuk, de nem esnek érzékeink alá, ezért egyúttal a remény tárgyai maradnak a feltámadásig.
A Szentlélek segítségünkre van, hogy imádságunk legyen méltó istengyermeki hivatásunkhoz. Ne csak földieket, hanem természetfölötti javakat is kérjünk.
A múlt idő kifejezi, hogy Isten mindent öröktől fogva lát és elhatároz. Mindenkinek előre kijelölte a hivatást, a kegyelmi segítséget és a mennyei dicsőséget. Szabad akaratunkat azonban nem töri le. Rajtunk áll, hogy együttműködünk-e vele terve megvalósításában. Isten a maga részéről tervszerűen vezet bennünket a kiválasztás, a megigazulás és a megdicsőülés állomásain. Senkit nem akar szeretetéből kizárni. Az ember csak maga lehet oka kárhozatának.
Az Atya szeretete Krisztus elküldésében tapintható valóság lett. Annyira akarta üdvösségünket, hogy áldozatul adta Fiát értünk. Krisztus pedig önként vállalta az áldozatot, sőt mennybemenetele után sem szűnt meg közbenjárónk lenni. Biztos tehát, hogy nem akar vádlóként fellépni ellenünk. Szeretete és kegyelme végigkísér minden viszontagságban ha magunk is akarjuk, semmiféle hatalom vagy kísértés nem tépheti szét a vele fennálló kegyelmi kapcsolatot. Az angyalok és fejedelemségek természetesen a bukott angyalok.
Az ígéreteket a zsidó nép hordozta, Krisztus köztük működött, tehát elsősorban nekik kellett volna felismerniük a Megváltót. A nép nagy része azonban elzárkózott az evangélium elől, s ez azta látszatot kelthette, mintha Isten nem teljesítené ígéretét, vagy az ember képes volna meghiúsítani szándékát. Az apostol kifejezést ad nemzete iránti szeretetének, fájlalja hitetlenségüket, ami annál feltűnőbb, mivel sok kiváltságot kaptak.
Világos bizonyítéka annak, hogy az apostolok tudatosan hirdették Krisztus istenségét.
Isten terve nem hiúsult meg. Már előbb (4,16) kijelentette, hogy az ígéret igazi örökösei azok, akik Ábrahám hitét követik, nema testi leszármazottak. A természetes utódok közül sem mindenki kapott szerepet az ószövetségi vallásban.
Ez a kijelentés: Ézsaut gyűlöltem (Mal 1,3), csupán a szemita nyelvekben kedvelt éles szembeállítást mutatja. Csak arról van szó, hogy Isten titokzatos gondviseléséből nem Ézsau örökölte a messiási ígéretet, hanem Jákob. Lásd: Lk 14,26.
Isten nem igazságtalan, amikor különféle szerepeket ad, vagy különleges áldozatokat követel. Mint Teremtőnek, teljes joga van hozzá. Mindenkinek juttat elég kegyelmet, hogy feladatát teljesítse, és az üdvösséget elnyerje. De az ember megátalkodottságát is felhasználja saját erejének és dicsőségének kinyilvánítására. Az ilyen eseteket előre bevette világtervébe. A Szentírás más helyei alapján biztos, hogy az üdvösség és a kárhozat kérdésébe bevonja az ember szabadakaratú döntéseit, viszont teljesen tetszésétől függ, hogy ilyen vagy olyan kegyelmet ad-e az embernek.
Kiv 4,21. Az ember akkor válik megátalkodottá, ha visszautasítja a hitet vagy a kegyelmet. Isten nem oka a megátalkodásnak, de meghagyhatja az embert ilyen állapotban azáltal, hogy a visszautasított kegyelmet nem adja meg újra.
A két kérdés befejezetlen. Így kellene folytatni: Szemére lehet-e Istennek vetni bármit is amiatt?
A „harag edényeit” nem Isten formálja, hanem az ember magát teszi ilyenné. Istennek joga van elviselni őket is, létüket és cselekedeteiket be tudja iktatni tervébe. A büntetésben azonban megmutatja igazságosságát.
A hit és a kegyelem mindig ingyenes adomány, akárki kapja.
Oz 2,25; 1,9.
A zsidók olyan kizárólagos értéknek tekintették az ószövetségi törvényt, nemzeti létük annyira hozzánőtt, hogy Isten igazi megváltó intézkedését sem akarták tudomásul venni. Mivel Krisztus nem olyan vallásosságot hirdetett, amely megfelelt az ő törvénymagyarázatuknak, botránkoztak rajta, és visszautasították evangéliumát. A pogányokban nem volt ilyen vallási előítélet, azért könnyebben elfogadták.
A zsidók saját elgondolása az, hogy csak a mózesi törvény vezet az üdvösségre. Pedig a törvény csak előkészület volt Krisztusra. Ő az üdvösség szerzője, a benne való hit üdvözít.
A törvényt csak azt tartotta meg, aki hitt Istenben, a törvény csak ebben az értelemben segítette elő a természetfölötti életet. Szám 18,5.
MTörv 30,12-14. Krisztust, a Megváltót nem kell az égből lehozni, sem az alvilágból előhozni. Ő maga jött közénk az égből,a halálból is feltámadt. Ha hisszük, hogy benne az Isten jelent meg, és halálával megváltott, elnyerjük a megigazulást.
Joel 2,32.
Az apostol felveti a lehetséges kérdéseket, amelyek mentenék a zsidók hitetlenségét. De a felelet már az ószövetségi jövendölésekben megtalálható. Isten mindent megtett, hogy hitre vezesse őket. Krisztus közöttük működött, az apostolok nekik ajánlották fel először az evangéliumot. Hitetlenségükért tehát maguk felelősek.
Zsolt 69,23-24. A zsoltáros leírja Isten ellenségeinek büntetését. Az „asztal” keleten földre terített szőnyeg, amibe a lábuk könnyen beleakad és elesnek. A hát meggörbítése teherhordást, szolgaságot jelent.
A zsidók hitetlensége miatt az apostolok hamarabb mehettek a pogányok közé, ez lett a pogányok nyeresége. Megtérésük, tisztult vallásosságuk a zsidó népet is versengésre indíthatja, hogy elfogadják Krisztusban a Megváltót. Az apostol kifejezi reményét a zsidó nép megtérésére.
A szent gyökér az ószövetségi pátriárkák és az igazak, akik hűségesen hordozták a kinyilatkoztatást. Az Újszövetség Isten örök terve szerint a pogányoknak is szólt. Az apostol csak azért mondja, hogy a letört ágak helyére oltódtak be, mert a zsidók távolmaradása miatt valóban előbb került sor meghívásukra. Szent Pál fordítva használja az oltásról vett hasonlatot: nemes gyökérbe oltják a vadhajtást. Lehet, hogy régen ezt a módszert is alkalmazták elöregedett fák megifjítására. A hittel együtt kell járnia a gyermeki félelemnek, hogy nem vagyunk pótolhatatlanok Isten előtt. Ha hűségünk megszűnik, ő bárkit meghívhat országának kegyelmi javaira.
Nem kell minden pogány megtérésére gondolnunk, hanem csak az egyház terjedésének arra a teljességére, aminek Isten terve szerint meg kell valósulnia. A zsidó nép testületi megtérése biztosan jellemző fellendülést hoz az evangélium hirdetésében. Erre utal a 15. vers. Az apostol a zsidók megtéréséről szóló kitételben bizonyára Krisztus jövendölését tartja szem előtt. Mt 23, 39.
Isten nem változik és nem csalódik, ő előre látott mindent. Az ember azáltal, hogy befogadja vagy visszautasítja a kegyelmet, változik. Az üdvrend igazi jellemzője az, hogy az ember szabad akaratát rosszra használta, ezért egyetemesen rászorul az irgalomra. Isten viszont az Újszövetségben meghirdette ezt az irgalmat, és következetesen gyakorolja. Gazdagsága, bölcsessége és tudása is megnyilatkozik benne, ezért intézkedéseit csak csodálni lehet.
A test itt az egész személyt jelenti. A keresztény ember érezze, hogy egész életével Istennek szolgál.
A világ ebben az értelemben a földies vágyak és a bűn világa. A keresztény vallásosság alapja a lelkület kiformálása.
Az Egyház tagjai kegyelmi közösséget alkotnak, Krisztus titokzatos testét (lásd: 1Kor 12,12-30; Ef 1,22-23; 6,29-30; Kol 1,18). Ez a kapcsolat szabja meg az egymás iránti kötelességeket. A kegyelmi adományok lehetnek különfélék, de mindig úgy kell őket felhasználni, hogy a többi tagnak is javára váljanak.
A szeretet motívuma mindig az, hogy embertársainkban is az Úrnak szolgálunk.
Isten haragja csak emberi szólásmód. Őbenne változatlan szeretet és igazságosság van, amely azonban az ember viselkedése szerint büntet vagy jutalmaz. Az ember is köteles utánozni azt az irgalmasságot, amit Isten az Újszövetségben kinyilvánított.
A nagylelkűség a legbiztosabb eszköz az ellenség megnyerésére.
A társadalmi és állami berendezkedés következik az ember társas természetéből, tehát végeredményben Isten akaratából (ApCsel 4,19).
A szeretet mindenkinek a testi, lelki javát akarja, tehát visszariad az ártalomtól.
A földi élet Isten színről színre látásához képest csak éjszakai homály. Az üdvösséggel a teljes világosság egyre közelebb jön hozzánk. A Krisztusba való beköltözés kegyelmi síkon megtörténika keresztségben (Gal 3,27). Isten gyermekeivé válunk, s ennek a méltóságnak tükröződnie kell lelkületünkben és cselekedeteinkben.
A megtért zsidók közt mindig akadtak, akik a különféle ószövetségi törvényeket és szokásokat nem merték elhagyni (lásd: 1Kor 8,1-11,1). Az apostol ezt a jámborságból folyó magatar-tást nem kifogásolja, csak azok ellen küzd, akik továbbra is szükségesnek mondták az ószövetségi törvény megtartását (Kol 2,16; Gal 4,9).
A szeretet követeli, hogy megértők, tapintatosak legyünk. Olykor a szabadságról is le kell mondanunk, nehogy megzavarjuk mások egyszerűbb lelkületét.
Kétes lelkiismerettel nem szabad cselekedni, mert az ember kiteszi magát annak, hogy a rosszat választja.
Krisztus személy szerint a zsidók közt működött, ezzel vállalta a szolgálatukat. Ők hordozták a messiási jövendöléseket, az evangéliumot nekik kellett először felajánlani. A pogányok azzal nyertek irgalmasságot, hogy külön ígéret nélkül kapták az evangéliumot.
Az egyház feladata az emberiség megszentelése és üdvözítése. Az apostol a megszentelt áldozati adomány képét alkalmazzaa megigazult emberekre. Szent Pál mindenütt az úttörő szerepét vállalta. Igyekezett minél több helyen megszervezni egy kis keresztény egyházközséget, hogy az kovász legyen a további térítő munkában. Iz 52,15.
A szavak nem azt jelentik, hogy mindenki megtért, amerre az apostol járt, hanem csak azt, hogy az úttörő munkát befejezte. A további építést mások is elvégezhetik. Rómában ezért nem akar hosszabb ideig maradni. Hispánia a mai Spanyolország.
Az adomány gyűjtése a szeretet kifejezése és az egybetartozás tudatának ápolása. Itt hozzájárul még a jeruzsálemi anyaegyház tekintélyének elismerése. Az apostol a szorosabb kapcsolattól bizonyára a zsidó- és pogánykeresztények könnyebb egybeolvadását is remélte.
A júdeai „hitetlenek” azok a zsidók voltak, akik féltékenyek voltak az apostolra a pogányok térítése miatt. Izgatásukra valóban fogságba került (ApCsel 21,27), s csak mint fogoly jutott el három év múlva Rómába.
Az apostolnak már sok ismerője van Rómában. Egy részük Keletről vándorolt oda, más részükkel apostoli útjain találkozott. Kenkrea Korintus keleti kikötője. Főbe itt lehetett „diakonissza”. Ezek a betegek és a szegények gondozását vállalták magukra. Bizonyára az apostol levelét is ő vitte Rómába. Priszka és Aquila zsidó származású keresztény házaspár volt. Amikor Claudius császár kitiltotta Rómából a zsidókat, Keletre mentek. Szent Pál Efezusban és Korintusban náluk lakott (ApCsel 18 1Kor 16,19). Később visszatértek Rómába. A többi említett személyről keveset tudunk. Arisztobulosz és Narcisszusz előkelő rómaiak voltak. Egy régi felirat szerint Ampilátusz birtokán volt a Domitilla-katakomba.
Kétségtelenül olyanokról van szó, akik a körülmetélést ésa többi ószövetségi szokást szükségesnek tartották az üdvésségre a kereszténység után is. Pártoskodás és földi érdek vezette őket (lásd: Fil 3,19).
Szent Pál diktálta leveleit, jelen esetben Terciusznak.
Gájuszt az apostol keresztelte meg Korintusban. A 24. versa Vulgátában a 20b ismétlése. Hibás másolás folytán került bele egyes kódexekbe és a versszámozásba.
Dicsőítő szövegek (doxológia) egy-egy részlet lezárására az Ószövetségben is szokásosak voltak. Szent Pál következetesen figyelembe veszi Jézus Krisztus főpapi és közvetítő szerepét. Rajta keresztül küldi dicsőítését az Atyához. Mint az egyháznak, a misztikus testnek feje, a híveket is Krisztus kapcsolja egybe. Ezért ismétlődik a kifejezés: Köszöntelek az „Úrban”.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages