János evangéliuma (Jn)

Teljes szövegű keresés

János evangéliuma (Jn)
Szent János Jézus Krisztusnak nem az időben és e világban való megjelenésével kezdi evangéliumát, hanem visszatér a „kezdethez”, amikor még nem volt anyag, s így nem volt világ, nem volt tér és idő, de az Isten örök akaratából az ő „legyen” szavára létrejött a világ... Ebben a kezdetben már volt az Ige a Logosz, Jézus Krisztus isteni természete.
Az Ige a magyar nyelvben ma elsősorban az egyik szófajt jelöli. De eredetileg annyit jelentett, mint „szó”, „beszéd”, s az eredeti szövegben ugyanezt jelenti a „Logosz”. Erről a „Logoszról” sokan beszéltek abban a korban, amikor Szent János evangéliumát megírta. A Logosz, az Ige szó tehát nem volt ismeretlen azok előtt, akiknek Szent János az írását szánta: Kis-Ázsia keresztényei előtt sem. Amikor Szent János a testben megszületett, értünk kereszthalált szenvedett, föltámadt és a mennybe visszatért Jézus Krisztus örök isteni természetéről szóló előszavát megírta, alkalmasnak találta a Logosz, Ige szót annak a Jézusnak megjelölésére, akiben két természet egyesült.
Ez az előszó első része, melyben Szent János a legmélyebb természetfölötti kinyilatkoztatott igazságokat fejtegeti. Kezdetben, tehát a teremtés és az idő előtt volt már az Ige. Ő nem lett, nem időben keletkezett, őt nem teremtette az Isten: ő kezdettől fogva volt. Éppen ezért az Ige részese az örök isteni természetnek, s az Istennél volt, mint a Szentháromság második Személye. Amikor az Atya végtelen hatalmával létrehozta a világmindenséget, akkor a teremtés nagyszerű isteni művének közvetítője a Fiú, az Ige volt. Ő volt minden teremtett dolog mintaképe. Őbenne élet volt, a gazdag isteni élet, ezért lehetett közvetítő a teremtésben, ezért forrása az Ige minden létnek és életnek. Az Igéből kiáradó, természetfölötti, kegyelmi élet a bukott, a halál sötét éjszakájában vándorló emberiség számára az élet világossága volt. De a bűnös, az istentelen világ, nem fogta föl az Ige világosságát.
Az első öt versben Jézus öröktől fogva való isteni természetének titkairól beszélt Szent János, itt pedig arról, hogy az Ige miként jött ebbe a világba. A világba látható formában belépő Igének volt egy előfutára, Keresztelő Szent János, aki tanúságot tenni jött, hogy az emberek számára vezető legyen Krisztushoz. A tulajdonába jött, mert a világ a teremtés révén az övé, és övé különösképpen az Ószövetség választott népe, s ez a saját népe megtagadta Megváltóját, nem hitt Jézus Krisztusban. Azoknak azonban, akik befogadták, azaz hittek benne, hatalmat adott, hogy újjászülessenek egy új, természetfölötti életre, mely által Isten gyermekeivé lesznek.
Az előszó utolsó, harmadik részében Szent János rövidena megtestesült Igének a megváltói működését írja le. Az örök isteni Ige testté lett. „Emberré lett” helyett azért használja Szent János a „testté lett”, sőt szóról szóra „hússá” lett, kifejezést, hogy hangsúlyozza Jézus Krisztus valóságos emberségét, aki ti. nemcsak látszólag vett föl emberi testet és természetet, nemcsak látszólag járt közöttünk, nemcsak látszólag szenvedett és halt meg, hanem aki mindenben hozzánk hasonló lett, a bűnt kivéve. Szent János, az apostolok és a kortársak látták Jézus Krisztus dicsőségét, látták és megismerték, hogy az emberi formában mutatkozó Jézus nem puszta ember, hanem az Atyaisten Egyszülötte, akiben minden kegyelemnek és igazságnak a teljessége volt. A kegyelemnek és az igazságnak ebből az isteni kimeríthetetlen teljességéből, forrásából merítettünk mindannyian, akik a hit által ré-szesültünk a megtestesült Ige megváltásában. Az Ószövetségben Isten Mózesen keresztül adta népének a törvényt, de ez a törvény nem adott kegyelmet, nem hozott megváltást az elesett embernek.
Mivel Szent János tudja azt, hogy az ő evangéliumának olvasói ismerik Keresztelő János személyének és működésének adatait, azért már az előszóban is csak általánosságban beszél róla. Itt röviden leírja, miként teljesítette hivatását, s miként tett tanúbizonyságot világosan és félreérthetetlenül Jézus megváltói szerepe és isteni méltósága mellett.
Az első tanúbizonyság ideje Jézus negyvennapos böjtje s a Jordánban való megkeresztelkedése utánra teendő (Mt 3,13-17). Keresztelő János ekkor a Jordánon túli Betániában működött. Enneka helységnek pontos helyét ma már nem tudjuk megállapítani, dea név jelentéséből (hajónak a háza) arra következtethetünk, hogya Jordánnak azon a részén rév volt, ahol az embereket átszállították a folyón. A zsidók szó Szent János evangéliumában Jézus Krisztussal szembenálló, hitetlen népet és vezetőit jelöli meg. Itt a zsidó nép legfőbb vallási testületének, a főtanácsnak küldötteiről van szó. János nyíltan és világosan megvallja, hogy nem ő a Megváltó, a Krisztus. Mivel pedig abban az időben a zsidók azt hitték, hogy a Messiás eljövetele előtt újra el fog jönni Illés próféta, azért a küldöttek az iránt is érdeklődtek, nem ő-e a visszatért Illés. Mert nem ő az a nagy Tanító, akinek eljöveteléről Mózes jövendölt (MTörv 18,15-18).
Keresztelő János másnap már nem a küldöttek, hanema köréje sereglő egész nép előtt tesz tanúbizonyságot Jézus mellett, amikor a feléje közeledő Krisztus Urunkra rámutat: „Nézzétek, az Isten báránya, aki elveszi a világ bűneit!” E szavakkal megmondja, hogy Izajás jövendölése Jézus Krisztusban teljesedik be. Jézus az, aki utána lépett föl ugyan, de aki már nemcsak vízzel, hanem egyszersmind Szentlélekkel keresztel, akinek a keresztsége meghozza a bűnök bocsánatát és a Szentlélek kegyelmét árasztja szét a hívő lelkében.
János tanúságtételének első eredménye az volt, hogy tanítványai közül ketten Jézus nyomába szegődnek. A két tanítvány közül csak az egyiket nevezi nevén az evangélista: Andrást, Simon Péter testvérét. A másik tanítvány viszont nem más, mint maga Szent János, aki az evangéliumában sosem nevezi meg, hanem legtöbbször csak úgy jelöli magát: „a tanítvány, akit szeretett Jézus”. Az egész elbeszélésből világosan látszik, hogy azt csak szem- és fültanú írhatta. A Jézusnál tett egésznapi látogatása után András először testvérével, Simonnal találkozott, s boldogan viszi őt az Úrhoz, aki rögtön új nevet ad neki: Kéfa lesz ezentúl a neve, az arám szó sziklát jelent. Az új név adása az Ószövetség világában mindig annyit jelent, hogy az illetőt az Isten valami különleges új szerepre, feladatra választja ki.
Másnap Jézus Galileába indult, valószínűleg a kánai menyegzőre, s útközben találkozott Fülöppel, aki Andrásnak és Péternek a falujából, Betszaidából való volt. Nem elégszik meg azonban azzal, hogy maga hisz Jézusban, hanem barátját, Natánaelt is rá akarja vezetni a hitre. Natánael (magyar jelentése: Isten ajándéka) valószínűleg azonos azzal a Bertalannal, aki az apostolok között Fülöp után következik, s akinek Bertalan neve tulajdonképpen csak annyit jelent héberül. Tolomainak a fia, Natánaelnek tehát Tolomai volt az apja. Natánael csodálkozva hallja Jézus szavait, s még jobban megrendíti az, hogy a Mester az ő életének egy régi eseményéreutal, mely valahol egy fügefa alatt történt vele. Ez aztán fölébreszti lelkében a hitet, megvallja, hogy Jézus az Isten Fia, azaz a Megváltó, az Ószövetségben megígért Messiás. Ígéretet kap, hogy nagyobb csodákat is láthat majd, s meggyőződhet arról, hogy Jézusban való-sággá válik az, amit Jákob pátriárka álmodott az égig érő létráról (Ter 28,10 kk.).
A Fülöppel való találkozás után harmadnapra a galileai Kána városában menyegzőt, azaz lakodalmi ünnepséget tartottak, melyre Jézust és tanítványait is meghívták, s melyen ott volt Mária is. Kána városa kb. 7 km-re feküdt északkeletre Názárettől. A lakodalmi ünnepségek általában hét napig tartottak. Szűz Mária finom érzékével észrevette, hogy baj van a lakodalmas háznál: fogytán van a boruk, s teljes bizalommal fordult az Úr Jézushoz: Nincs boruk! Az Úr Jézus feleletét, melyet természetesen anyanyelvén, arámul mondott, magyarul legjobban talán így lehetne visszaadni: „Asszony, mit kívánsz tőlem?” Ez a kifejezés ma is használatos az arab nyelvben. Jézus tehát elutasítja anyja kérését, sőt, meg is indokolja azzal, hogy most, amikor megkezdte messiási, megváltói működését, már nem áll többé anyjának, hanem egyedül a mennyei Atyának irányítása alatt. S az az óra, melyet az Atya az ő első csodájának véghezvitelére meghatározott, még nem jött el. Valószínű, hogy Jézus mást is mondott Máriának, amiből az megértette, hogy az elvnek a tisztázása után teljesíti kérését. A zsidóknál elő volt írva, hogy étkezés előtt és után bizonyos „tisztulási” mosakodásokat végezzenek, erre a célra volt a kánai lakodalmas házban hat kőkorsó. Mivel egy mérő kb. 40 liternek felelt meg, az egész borrá változtatott víz mennyisége 600 liter lehe-tett. A „násznagy” nem a mi esküvőnkön szokásos násznagyi szerepet töltötte be, hanem azoknak a szolgáknak a feje volt, akik a vendégek ellátásával, kiszolgálásával voltak megbízva.
A templom megtisztításáról, az árusok kiűzéséről részletesen beszámolnak Szent Máté (21,12 kk.), Márk és Lukács is. Ők azonban Jézus nyilvános működésének nem az elejére, hanem a végére teszik: a kínszenvedés hetébe.
Az a templom, melyről itt szó van, a babiloni fogság után újjáépített régi salamoni templom, melyet Nagy Heródes fényesen kibővített és átépített. Ennek a heródesi templomnak volt egy külső udvara, melybe a pogányok is beléphettek, mely azonban ennek ellenére szent hely volt, ebben az udvarban volt négy gyönyörű oszlopcsarnok: a külső udvarban, melyet a „Népek udvarának” is neveztek, gyülekeztek össze a nagy zarándokünnep alkalmával az árusok és a pénzváltók, akik az ünnepi áldozatokhoz szükséges állatokat árusították, és a különböző bálványképekkel díszített pogány pénzeket váltották át zsidó pénzre. A kiűzés maga kétségkívül csoda, hogy ti. a rengeteg kereskedő tűrte üzletének felforgatását és megszüntetését. Jézusból azonban olyan isteni erő áradt ki, oly természetfölötti fönség, hogy szó és ellenállás nélkül takarodtak ki a templomból.
Jézus több csodajelet is végbevitt ez alkalommal, nyilvános működésének első húsvétján Jeruzsálemben (valószínűleg Kr. u. 28. évben). A csodajelek hatására többen megtértek és hittek. Ez a hit azonban ingadozó és gyönge volt, melynek útjába ezer akadályt állítottak a régi, megcsontosodott szokások és előítéletek. Erre a tökéletlen hitre rögtön felhoz Szent János egy példát is Nikodémus személyében. Nikodémus a farizeusok szektájához tartozó írástudó volt, aki egyúttal a zsidók egyik főembere, azaz a főtanácsnak tagja volt. Szent János nem közli a Nikodémussal folytatott egész beszélgetést, csak egypár gondolatot ragad ki belőle, melyből kiviláglik az, hogy Nikodémus osztozott a zsidók hamis messiási eszméjében. Abban a korban a zsidók nem lelki megváltót vártak, aki az embereket a bűn rabságából szabadítja ki, s megnyitja az örök, természetfeletti élet kapuit, hanem politikai megváltót, akinek az lett volna a kötelessége, hogy lerázza a gyűlölt rómaiak igáját. Az újjászületés nem testi, hanem lelki, mely a keresztség által történik, melyben az ember megkapja a Szentlelket. Ez a lelki újjászületés szükséges az Isten országához. Persze az isteni kegyelemnek ezt a működését nem lehet emberi ésszel megérteni, de Jézus rámutat a csodálkozó Nikodémusnak arra, hogy a természetes földi életben is rengeteg titok van, nem érti pl. és nem tudja megmagyarázni a szél járását sem. Nikodémusnak, aki mester Izrael-ben, aki tehát az írásmagyarázók közé tartozik, s így tanítója az Isten ószövetségi kinyilatkoztatásának, ezt tudnia kellene, hiszen errőla megváltásról jövendöltek a próféták. A 11. verstől kezdve eltűnik az elbeszélésből Nikodémus, Szent János nem mondja el, hogy Nikodémus hitt-e, megértette-e Jézus tanítását meddig maradt, mikor ment el stb. János számára ugyanis nem az a fontos, mit mondot, mit cselekedett Nikodémus, hanem csak az, hogy leírja Jézus tanítását. Sok magyarázó éppen ezért azt gondolja, hogy a 13. verstől kezdve a 21-ig már nem Jézusnak Nikodémushoz intézett szavait olvashatjuk, hanem János evangélistának magyarázó kifejtéseit. Nikodémus és a többi gyönge hitű zsidó még a földi dolgokat, az Isten országának legegyszerűbb igazságait sem értette meg, hogy fogadhatná el a mennyei dolgokat, a krisztusi hit mélyebb titkait? Az egyik ilyen mélyebb titok a megváltás isteni műve, az isteni szeretetnek végtelen csodája, mellyel az Isten egyszülött Fiát adta, föláldozta a keresztfán. Ennek a keresztáldozatnak volt ószövetségi előképe a rézkígyó. Aki erre a Mózes által fölállított rézkígyóra bűnbánó és hívő szívvel fölnézett, megszabadult a testi haláltól, melyet a zsidó népre tört mérges kígyók marása okozott (Szám 21,9). Aki azonban a kereszten függő Jézusban hisz, megszabadul a sátán (= kígyó) marása által okozott lelki halálból, az Isten őt nem ítéli el, hanem részese lesz az örök életnek.
A húsvéti ünnepek után Jézus elhagyta Jeruzsálemet és megkezdte prédikációját Júdeában. Közben Keresztelő János hivatásának vége felé közeledik. Előbb azonban még egyszer tanúbizonyságot tesz Jézus mellett: a legszebbet az összes között. A tanúbizonyság színhelyét is pontosan megadja János: Ainon, Szalim mellett történt, ma azonban már csak hozzávetőlegesen mondhatjuk, hogy Ainon a Jordántól nyugatra, Szamaria északkeleti csücskében lehetett. Az a tény, hogy Jézus tanítványai is kereszteltek (maga Jézus nem keresztelt, mint ezt a 4,2 mondja), s hogy az emberek nagy tömege követte, Keresztelő János tanítványaiban irigységet keltett és féltékenységet. Az, akiről János tanúságot tett, akinek tehát Jézus hálával tartoznék,lám túlszárnyalja Jánost, és háttérbe szorítja: „mindenki hozzá tódul”. Keresztelő Jánosban azonban nincs gőg, nincs szomo-rúság és fájdalom. Ő nemegyszer megvallotta világosan, hogy nem ő a Messiás. Az ő feladata csak az volt, hogy az embereket Jézushoz vezesse. Az Úrnak növekednie kell, Keresztelő Jánosnak pedig kisebbednie.
Mivel a farizeusok nemcsak a maguk részéről gyűlölködtek Jézus ellen, hanem Keresztelő János hívei között is igyekeztek ellenségeket gyűjteni ellene, Jézus elhagyja Júdeát és Galileába megy, mégpedig a közvetlen és rövidebb úton: Szamaria tartományán keresztül. Itt Szikar város mellett letelepszik Jákob kútjánál. Az időpontot is megadja az evangélista: az óra mintegy hatra járt, tehát a mi számításunk szerint kb. dél volt.
A tanítványok elmentek a közeli Szikar városába, hogy élelmet vásároljanak, persze szükségből, mert a zsidók egyébként nem érintkeztek a szamaritánusokkal. Jézusban azonban nincs semmi a zsidók előítéletéből, ő minden embert jött megváltani, tehát nyugodtan kért a szamariai asszonytól vizet. A kérés azonban nema szomjúság csillapítását célozta elsősorban, hanem bevezetője annak a párbeszédnek, s az abban foglalt tanításnak, amivel a bűnös asszonyt rávezeti az üdvözítő hitre, és rajta keresztül a város lakosságát is. Az élő víz képletes beszéd, mely eredetileg iható forrásvizet jelent. Itt átvitt értelemben a megváltás kegyelmét jelképezi s e kegyelemnek a gyümölcsét, az örök életet. Ez a földi, testi víz csak ideig-óráig csillapítja az ember szomjúságát, a megváltás kegyelme azonban egyszer s mindenkorra beteljesíti az örök élet utáni vágyát: soha többé nem szomjazik.
Ez a felszólítás ugyanis annak bevallására készteti az aszszonyt, hogy nincs ura. De ez a vallomás nagyon kétértelmű, azt is jelenthetné, hogy özvegy, vagy törvényesen elvált. Az asszony elismeri, hogy prófétával áll szemben, s rögtön fölveti a kérdést, hol kell az Istent imádni: Jeruzsálemben-e, mint a zsidók állítják, vagy a Garizim-hegyen, ahol a szamaritánusok külön templomot építettek maguknak. Jézus azt feleli az asszonynak, hogy bár az Ószövetségben az Isten egyetlen törvényes istentiszteleti helye a jeruzsálemi templomvolt, az Újszövetségben eljött az idő, amikor ez a kiváltság megszűnik, s helyébe lép az Istennek a lelki újjászületésen és a krisztusi igazságon alapuló, új istentisztelete, szerte az egész világon.
E szavakkal Jézus nem ítéli el a külső istentiszteletet, hanem csak azt a külsőségekben kimerülő zsidó istentiszteletet, melyet akkor Jeruzsálemben folytattak, s mely nem adott megigazulást, megváltást az embereknek. Jézus világosan megmondja, hogy a várva várt Messiás nem más, mint ő, aki vele beszél. S ekkor érti végre, hogy honnan tudhatta az ő életének titkos foltját. Berohan a városba híresztelve, hogy ő beszélt a Megváltóval. Szent János elbeszélésének teljes történelmi hitelességére jellemző az, hogy még arra is emlékszik, hogy az asszony a nagy lelkesedésében otthagyta korsóját.
Most a tanítványoknak arról beszél, az ő eledele az, hogy a feladatot, amit az Isten rábízott, végbevigye. A földi aratásig még négy hónap van hátra (ebből kitűnik, hogy az egész történet kb. január végén játszódott le, mert azon a vidéken május végén kezdődik az aratás), de a lelkeknek végtelen szántóföldjén már itt van az aratás. A megváltás nagy aratásába küldi el tanítványait. A világ nagy lelki szántóföldjét nem az apostolok munkálták meg, hanem az üdvtörténelem szerzője, az Isten.
Szikarból két nap múlva Galileába folytatta útját annak ellenére, hogy nagyon jól tudta: prófétának nincs becsülete saját hazájában. Most azonban barátságosan fogadták, mert látták azokat a csodákat, melyeket Jeruzsálemben művelt az ünnepen. Jézus először a galileai Kána városába ment, hol a vizet borrá változtatta. Itt jött hozzá egy kafarnaumi királyi tisztviselő, akinek beteg volt a fia. A királyi tisztviselő Heródes Antipásnak egyik hivatalnoka volt. Az Úr válasza: Ha csak jeleket és csodákat nem láttok, nem hisztek nem annyira a hivatalnoknak szólt, aki végeredményben hitt csodatevő erejében, hanem a körülöttük álló zsidóknak. A királyi hivatalnokot Jézus kemény próba elé állította, el kell hinnie, hogy hatalma van ahhoz, hogy meggyógyítsa a fiát a távolból is.
János evangélista ezek után ismét Jézus jeruzsálemi működéséről ír. Egy meg nem nevezett zsidó ünnep alkalmával újra fölmegy Jeruzsálembe, és meggyógyítja a 38 éve beteg embert a Juh-kapun túl fekvő Beteszda-fürdőben. Az ásatások folyamán fel is tárták ezt az ősi fürdőt. A Holt-tenger mellett élt esszénusok iratai között Kirbet Qumranban találtak egy réztekercset is, melyen meg van említve ez a Beteszda-fürdő. Ez is bizonyíték a 4. evangélium történeti megbízhatósága mellett! A víz mozdulását várták szavaktóla 4. vers végéig terjedő rész hiányzik az eredeti görög szövegben, és nem más, mint későbbi betoldás, mely azt akarja megmagyarázni, hogy miért gyógyult meg csak az, aki elsőnek szállt le a fürdőbe a víz felkavarodása után. A forrás ugyanis valószínűleg időközi forrás volt, mely bizonyos szünetek után tört csak elő, s akkor sem nagy menynyiségben, így annak gyógyító hatását csak az élvezhette, aki közvetlenül a medencébe való beömlés után szállt be a fürdőbe. Jézus szavai a 14. versben nem azt jelentik, hogy minden betegség és szenvedés a bűn következménye, s így az ártatlan nem szenvedhet, hanem ebben az esetben tudja, hogy az ember betegsége bűnös életének következménye volt. Egyéb esetekben Jézus világosan megmondja, hogy a baj nem az egyéni bűnnek a következménye lásd 9,3.
A nép vezetői, főleg az írástudók és farizeusok eddig is ellenségesen álltak szemben Jézus Krisztussal, ebben a szombat napi gyógyításban most ürügyet találnak arra, hogy mint Isten parancsainak megszegőjét üldözzék és halálra keressék. Jézus határozottan felel álnok ellenségeinek, hogy az Atyához hasonlóan ő is dolgozhatszombaton. Az Atya ugyanis nem szűnt meg munkálkodni a terem-tés befejeztével, hanem továbbra is fönntartja és kormányozza a világot. Ugyanígy a vele egylényegű Fiú is állandóan tevékenykedik, s ura a szombatnak is (Mt 12,8). Ezért Jézusnak is megvan az állandó kettős tevékenysége: a teremtői, mert akiket akar, életre kelt és az ítélői, mert az Atya az ítéletet egészen a Fiúra bízta.
A versek bővebben kifejtik azt, hogy mit jelent Jézus életet adó és ítélői tevékenysége. Jézus nemcsak a világ végén, második eljövetele alkalmával fogja életre kelteni a halottakat és ítélni az embereket. Már most megtörténik a döntés az ember örök sorsára vonatkozólag aszerint, hogy elfogadja-e vagy pedig elutasítja tanítását. Aki hisz Jézusnak, annak örök élete van és átment a halálból az életre. Az örök élet elnyerésének ideje már most itt van, amikor a lelki halottak meghallják az Isten Fia szavát.
Jézus beszédének ez a része felelet egy ki nem mondott, de később a 8,13-ban nyíltan kifejezett ellenvetésre, melyet a hitetlen zsidók hangoztattak: Jézus mindig csak önmagáról beszél, hitet követel magának, de hát senki sem lehet önmagának a tanúja. Jézus itt hármas tanúságra hivatkozik. Az első tanú Keresztelő János, akihez hivatalosan küldtek megbízottakat (1,19 kk), s aki nemegyszer világosan hitet tett mellette. Jézusnak ugyan nincs szüksége erre az emberi tanúbizonyságra, de azért hozza föl, hogy a zsidók által is prófétának tartott Keresztelő János szavára talán hajlani fognak.
Jézus mellett tanúskodnak másodszor azok a tettek, csodák, melyeket végbevisz, mert a csodák bizonyítékai Jézus igazságának, tanítása hitelességének. A csoda ugyanis meghaladja a természet erőit, azt csak maga Isten művelheti, Isten pedig nem tehet csodát hazugsága megerősítésére.
A harmadik tanúságtevő Krisztus mellett az ószövetségi Szentírás. Ezek a szent iratok Jézusért, az eljövendő Messiásért íródtak, csak éppen azok nem vették észre, akik ezeknek az írásoknak kutatói voltak: vakok voltak és vakok vezetői. Jézus megadja enneka vakságnak, hitetlenségnek az okát. Ők földi, emberi dicsőséget keresnek, nem azt, mely az egy Istentől származik. Ezért nincs bennük az Isten szeretete sem. Jézus az Atya nevében jött, mellette az Isten számtalanszor tanúságot tett, de őt nem fogadták be. Így az lett a választott nép tragédiája, hogy jöttek mások, hamis próféták, álmessiások, akik nem Isten nevében jöttek, hazugságokat hirdettek, s azok hitelretaláltak a népnél. Erre a hitetlenségre nincs mentség, mert aza Mózes lesz a hitetlen izraeliták vádolója Isten előtt, akiben ők reménykedtek.
A csodálatos kenyérszaporítás és a vízen való járás azok közé a kevés számú helyek közé tartozik, melyekben Szent János evangélista megismétli azt, amit a megelőző három is leírt (Mt 14,13-21; Mk 6,32-44 és Lk 9,10-17). De itt sem írja le szóról szóra a már ismert történetet, hanem elmond olyan részleteket, melyekről a többi hallgat, s főleg hozzáfűzi azt a hosszú beszédet, melyet Jézus e két csoda után mondott.
Ezt a csodát is leírja már Máté (14,22-34) és Márk (6,45-53). Jézus tanítványai mintegy 25 vagy 30 stádiumot eveztek, azaz kb. 4,5-5,5 km-t, mert egy római stádium 185 méternek felelt meg.
Jézus nem egyszerre és egy alkalommal mondta el az egész beszédet, mely itt található. A 60. vers nyíltan megmondja, hogy a megelőző részt Jézus a kafarnaumi zsinagógában mondta, viszont ez annyit jelent, hogy a szombati zsinagógiai istentisztelet al-kalmával. A kenyérszaporítás után a tömeg királlyá akarta kikiáltani Jézust, hiszen ők olyan Messiást vártak, aki az emberek földi vágyait és igényeit elégíti ki. Ezért Jézus jogosan veti szemükre, hogy csaka gyomruk hozta őket utána. Ők nem értették meg egyáltalában azt, hogy mi az értelme és célja a kenyérszaporításnak s a többi csodának. Azok ugyanis jelek, melyek nem önmagukért vannak, hanem azért, hogy általuk megismerjék és higgyenek az emberek Jézus Krisztusban.
Amikor hitet követel a maga számára, akkor egyszerűen semmibe veszik a kenyérszaporítást, az eddig művelt sok más hatalmas csodát, és odavágják: Milyen csodajelet mutatsz, hogy higgyünk neked? S rögtön hozzáfűzik, hogy Mózes annak idején a pusztában hosszú esztendőkön keresztül mannát adott az egész népnek az égből, micsoda ehhez képest pár ezer ember jóllakatása. Jézus felelhette volna erre azt, hogy a mannát nem Mózes adta, hanem az Isten, ő pedig saját erejével művelte a kenyérszaporítást és a többi csodát, de e helyett csak arra mutat rá, hogy az a manna csak a test táplálására szolgált, s nem az égből jött. Az igazi égi kenyeret, mely életet, örök életet ad a világnak.
Nem tudjuk, hogy e beszédét Jézus már a zsinagógában mondta-e szombati napon, az Oltáriszentségről szóló 51-58-cal együtt, vagy még azon a helyen, ahol a megelőző beszédet. Jézus azt mondta, hogy ő az élet kenyere, itt azonban még nem az Oltáriszentségről beszél, az élet kenyere itt nem Jézus teste és vére, melyet enni, illetve inni kell, hanem Jézus személye, akiben hinni kell, mert a benne való hit által örök életet nyer mindenki. A hit Isten kegyelme, az Atya adja azt, hogy valaki Jézushoz jöjjön, de az Isten kegyelmén kívül szükség van az emberek közreműködésére is.
Hogy mennyire az emberen is fordul az örök élet, azt világosan megmondják ezek a versek. Mert Jézusnak csak az emberi ter-mészetét ismerik el, azt, amit látnak és pontosan tudni vélnek. Az égből alászállt kenyeret, az isteni természetet nem akarják meglátni benne.
Miután Jézus arról beszélt, hogy ő az élet kenyere a hit által, áttér ennek a hitnek egyik legnagyobb, legdrágább titkára, arra a kenyérre és arra az italra, amelyet majd ő ad az oltáriszentségben. Jézus szavai félreérthetetlenek és világosak: az ő testét enni kell, az ő vérét inni kell.
Jézus nem mondja azt, hogy ezeket csak képletesen értette. Még saját tanítványai közül is sokan zúgolódnak ellene. Jézus hitük megkönnyítésére előre megjövendöli dicsőséges mennybemenetelét, ha azt látni fogják, akkor majd már nem lesz kemény beszéd számukra ez a mai. A tanítványok közül sokan otthagyták Jé-zust, de még a 12 apostol között is zavar támadt - már ekkor megkezdődött az áruló Júdás hitetlensége és megátalkodása. Péter vála-szol a többi apostol nevében, hogy nem hagyják el az Urat, mert tudják, megismerték, hogy ő a Messiás. Az evangéliumban valószínűleg időrendben föl kell cserélni az 5. és 6. fejezetet. Így tehát az egyes események sorrendje a következő: 4., 6., 5. és utána a 7. fejezet.
Júdeában a zsidó nép vezetői halálra keresték Jézust, azért egy ideig Galileában maradt. Közeledett a sátoros ünnep, a zsidók leg-nagyobb ünnepe, amikor a jámbor zsidónak kötelessége volt - amenynyiben tehette - Jeruzsálembe zarándokolnia. Ezt az ünnepet a zsidó naptár szerinti hetedik hónap 15-21. napján ünnepelték. Ez az ún. Tisri hónap megfelel a mi számításunk szerint kb. a szeptember kö -zepétől október közepéig terjedő időszaknak. A pusztai vándorlás em-lékére ülték az ünnepet, mely egyszersmind az egész évi termésért tartott nagy hálaadó ünnep is volt. Az ünnepre egybegyűlt néptömeg természetesen kereste Jézust, de csak titokban mertek róla beszélni, s a tömeg véleménye megoszlott, nyíltan azonban senki sem mert állást foglalni a vezetők ellenséges magatartása miatt.
A nyolc napig tartó ünnep közepe táján Jézus a nyilvánosság előtt is megjelenik a templomban, s amint magyarázza az ószövetségi Írásokat, a zsidók csodálkoznak, hiszen tudják, hogy egyik rabbi, azaz írástudó iskolájába sem járt, hogy ezt a bámulatos tudást megszerezhette volna. Az Úr megfelel nekik, hogy tanítása attól származik, aki küldte.
Ezeket a szavakat Jézus nem ugyanakkor mondta, mint az előzőeket. Itt utal a Beteszda-fürdőben történt csodára, melynek következtében egyes zsidók meg akarták ölni (5,18). Szemükre veti, hogy Mózes követőinek vallják magukat, és mégsem tartják meg az ő törvényét, mégpedig annak egyik legfontosabb parancsát: ne ölj! Ez a vita is alátámasztja azt a véleményt, hogy a fejezetek sorrendje: 6., 5., 7.! A 38 éve beteg ember meggyógyítása tehát pünkösdkor, kb. 4 hónappal az itt szereplő sátoros ünnep előtt történt, s így érthető, hogy a zsidók gyilkos gyűlölete még eleven.
A sátoros ünnepi tartózkodás egy másik epizódját írja le itt az evangélista. Olyanok veszik körül Jézust, akik nagyon jól ismerika főtanács gyilkos szándékát és tervét, s annál inkább csodálkoznak azon, hogy nyugodtan, bántatlanul tanít. Viszont - mondják ők - a főemberek nem ismerhették el Jézust Messiásnak, mert arról senki sem tudja, honnan való. Ez a mondás nem vonatkozik a Messiás származására - tudják ugyanis, hogy Dávid családjából kell származnia -, sem születési helyére - tudják azt is jól, hogy Betlehemben kell születnie -, hanem a Messiás hirtelen, dicsőséges feltűnésére gondolnak.
Ezek után történik az, hogy a főemberek megkísérlik elfogni Jézust, de még nem jött el az órája, melyet az Atya a szenvedése számára kijelölt, tehát nem tehettek ellene semmit.
Itt egy másik epizód következik, mely e sátoros ünnep alkalmával történt. A sátoros ünnep utolsó nagy napján, tehát Tisri hónap 21-én volt a vízmerítés szertartása, amikor a Siloe forrásból merített vizet a pap, kiöntötte az égő áldozati oltár lábához, és Jézus által is idézet Izajás (12,3) szavait mondta el. Jézus ekkor világosan megmondja, hogy a próféta által megjövendölt boldog messiási kor őbenne eljött, s a benne hívők elnyerik a Szentlelket.
Senki sem mer Jézushoz nyúlni. A katonák azzal mentegetőznek, hogy Jézus egyszerűen lenyűgözi őket, de a főemberek arra hivatkoznak, hogy csak a lenézett, átkozott nép, a tanulatlan és tisztátalan zsidók hisznek benne.
A házasságtörő asszonyról szóló részt Szent János evangélista vagy egyik tanítványa valószínűleg csak később vette be írásába, amikor már evangéliumának kézirata nagy elterjedésnek örvendett. A másik három evangélista nem írja le Jézus életének ezt az eseményét, viszont Szent János meg akarta őrizni a feledéstől ezt a mélységesen irgalmas és szép történetet. Mózes törvénye szerint a házasságtörő asszonyt meg kellett kövezni (Lev 20,10 és MTörv 22,22). Ha Jézus azt mondja nekik: kövezzétek meg, akkor bevádolhatták volna a római helytartónál, mert abban az időben a zsidóknak már tilos volt a halálos ítéletet végrehajtani a császár helytartójának beleegyezése nélkül (vö. 18,31). Ha viszont azt mondja: kegyelmezzetek meg neki, akkor a mózesi törvény megszegésével vádolhatták volna. Jézus azonban elhárítja a tőrvetést. Ujjával írt a földre: valószínűleg csak irkált, időt akarván adni az írástudóknak és farizeusoknak a magába szállásra. Jézus megmenti a házasságtörő asszonyt, de azzal a figyelmeztetéssel küldi el: Menj el, többé ne vétkezzél!
A sátoros ünnep második napjának előestéjétől kezdve a hetedik nap éjjeléig, tehát hat éjszakán keresztül a templom belső udvarában kivilágítással egybekötött nagy éjszakai ünnepet ülteka zsidók. Jézus valószínűleg egy ilyen esti kivilágítás alkalmával mondta a templom udvarában ezeket a szavakat: Én vagyok a világ világossága. A sötétség jelenti a bűnös világot, ebben Jézus a világosság, azaz a kegyelem, a megváltás, a teljes igazság. Most nyíltan kimondják a zsidók azt, amit az 5,31-ben csak gondoltak. Jézus azonban ez alkalommal megvédi saját tanúbizonyságának igazságát, mert ő ismeri saját isteni eredetét, tudatában van messiási hivatásának, tehát joggal beszélhet. A zsidók ellenben csak a külső látszat után ítélnek, azzal próbálják Jézus tanúságát elvetni, hogy Galileából próféta nem jöhet. Jézus nincs egyedül a maga missziójában, mellette, vele van az Atya, aki küldte, aki bizonyságot tesz mellette a csodák által (vö.: 5,36-39).
Ez a beszélgetés is a sátoros ünnep alkalmával folyt le, de nem ugyanakkor, mint az előző.
A sátoros ünnepi prédikációk hatása alatt sok zsidó hitt Jézusban, de ez a hit gyönge és ingadozó volt, a legelső próbánál megbukott. Amikor ugyanis ezeknek a „hívőknek” arról beszél, hogy az általa hirdetett isteni igazság megszabadítja őket, ti. a bűn rabságától, akkor rögtön felébred lelkükben a nemzeti gőg. Az újszövetségi Isten-országba csak az mehet be, akit az Isten Fia a megváltás által Isten gyermekévé, a bűntől szabaddá, s így a mennyország örökösévé tesz. Tudom, hogy Ábrahám leszármazottjai vagytok, de ez a testi származás semmit sem ér, amint ezt Jézus Nikodémusnak is kifejtette (3,3-8). Hit és erkölcsös élet kellene és éppen ez az, ami belőlük hiányzik. A zsidók annyit értenek már, hogy itt valami lelki, szellemi atyaságról beszél Jézus, ezért felelik, hogy ők nem születtek házasságtörésből, azaz ahogy az Ószövetség nyelvén érteni kell: ők nem törték meg az Istennel kötött szövetséget, ők nem bálványimádók, hanem igazi izraeliták.
Jézus itt szemére veti ellenfeleinek, próbálták ugyan sokszor megfogni őt törvénysértésben, de komolyan senki sem mondhatott ellene egy szót sem. Miért nem hisznek hát neki? Azért, mert nem Istentől vannak, nem Isten szavára hallgatnak. A hitetlenek errea megcáfolhatatlan igazságra rágalommal és gyalázkodással felelnek: Jézus szamaritánus, tehát megvetett és alacsonyrendű ember meg ördöge van, azaz eszeveszett. Jézus azonban nem felel haraggala gyalázóknak, csak figyelmezteti őket, hogy aki az ő beszédét megtartja, halált nem lát örökre. Hátha az örök élet ígérete fölkelti ellenfeleiben a vágyat az igazság, a hit után... Jézus rámutat arra, hogy Ábrahám kiválasztásának egyetlen célja az volt, hogy ő lesz a válasz-tott népnek s azon keresztül a Messiásnak ősatyja. Ábrahám hitta meghívó Istennek annak ellenére, hogy semmi reménye sem volt emberileg arra, hogy neki gyermeke szülessék. Mégis meglátta Isten ígéretét, mert Izsákban fia, utóda született.
Jézus, a világ világossága, látóvá tesz egy vakon születettet. A csoda leírása drámaian egyszerű és szinte jegyzőkönyvszerű, különösebb magyarázatra nem szorul. Ezt a csodát hivatalosan megvizsgálták a farizeusok, s a zsidóságnak mind elméleti, mind gyakorlati síkon legkiemelkedőbb képviselői, mindenféle mesterkedést megpróbálnak, hogy a meggyógyított embert vagy szüleit rávegyék, tagadják meg a csodát, és nyilatkozzanak Jézus ellen.
Ahelyett, hogy hívő lélekkel elfogadnák ezt az újabb csodát, mind Jézus isteni küldetésének bizonyítékát, ki akarják mutatni Jézus bűnösségét.
A vakon született a csodából már helyesen következtette azt, hogy Jézus próféta, és hogy az Isten van vele, mert senki egyébként ilyen csodát nem tehetne, de még nem ismerte föl Jézusban a világ Megváltóját. Erre ad neki alkalmat Jézus, mikor megkérdezi, hogy hisz-e az Emberfiában?
Az Emberfia szó már legalább 100 esztendő óta az eljövendő Messiás különleges neve volt a zsidóknál. S amikor Jézus azt mondja, hogy a Messiás nem más, mint aki beszél vele, akkor a koldus nem habozik, leborul és hisz. Azok, akik nem látnak, azaz akiket a világ mint tudatlanokat, szegényeket lenéz és semmibe vesz, azok megtalálják az üdvösséget, mert szemük látja az Üdvözítőt, és lelkük hittel befogadja. Akik viszont gőgösen hirdetik, hogy ők a látók, az Isten titkainak ismerői és a vallás legfőbb őrei, azok vakokká lesznek, mert jobban szeretik a sötétséget, mint a világosságot. Éppen ezért bűnük menthetetlen.
A példabeszéd három részre oszlik. Az elsőben (1-6) Jézus a palesztinai pásztorok ma is általános szokásából veszi hasonlatát. Tavasztól őszig az esős évszak kezdetéig ugyanis Palesztinában a nyájakat állandóan a hegyi legelőkön tartják, éjszakára ellenben több nyájat beterelnek egy-egy közös karámba, akolba, hogy megvédjék a ragadozóktól és a rablóktól. A pásztorok helyett ilyenkor az éjjeli őr vigyáz a karámban nyugvó állatokra, a pásztorok pedig kora reggel visszatérnek alvóhelyükről, a környező falvakból, bemenneka karámba és kivezetik az akolból saját juhaikat. A példázat értelme egészen világos: Jézus a pásztor, aki ismeri juhait, s akit követneka juhok, mindazok, akik az újszövetségi Isten-országnak kiválasztottai.
A példázat második részében egy részletet ragad ki az előző hasonlatból, s azt átvitt értelemben önmagára alkalmazza. Én vagyok az ajtó: a juhok az ajtón keresztül mehettek be a védőakolba, azon keresztül mentek reggel a legelőre. Jézus a lelkek, az emberek ajtaja. Csak rajta keresztül nyerhetnek megváltást, életet, örök boldogságot. Akik előtte jöttek: hamis próféták, álmessiások, zsidó írástudók és farizeusok, nem pásztorok voltak, hanem rablók.
A harmadik részben Jézus a pásztor alakját ragadja ki a példabeszédből és azt alkalmazza magára: én vagyok a jó pásztor. Aza pásztor, akit többek között Ezekiel próféta által is megígért az Isten (34. fej.), aki életét adja, föláldozza, hogy a juhok éljenek, aki ti. a halála által vált meg minket és nyitja meg az örök élet ajtaját a hívőknek. A más akolból való juhok a pogányok, akik az Ószövetségben nem voltak az Isten népének tagjai, de akik az újszövetségi Anyaszent-egyháznak, az igazi „Isten népének” juhai lettek és lesznek a világ végéig. Mert csak egy nyáj lesz és egy pásztor.
A templomszentelés ünnepe új keletű volt a zsidóknál, s ekkor nem is volt kötelező a Jeruzsálembe való zarándoklás. Annak az emlékére ünnepelték, hogy Kr. e. 165-ben Júdás Makkabeus felszabadította a szent várost, s az üldöző IV. Antiochusz Epifánesz által megszentségtelenített templomot az égő áldozati oltár újraszentelésével visszaadta az igaz Isten tiszteletének. Ez Kisleu hónap 25. napján történt, s ennek az emlékére ülték a zsidók az általuk „hanukká”-nak nevezett ünnepet, mely a mi számításunk szerint kb. december közepére esik. Ebben az esős időszakban tehát érthető, hogy Jézus a templom külső udvarának egyik oszlopcsarnokában oktatta a népet (vö.: 2, 13-25).
Beszédében visszatér a pásztor és a juhok hasonlatára. Ebből arra lehet következtetni, hogy a megelőző példabeszédet, de vele összefüggően a vakon született meggyógyítását is Jézus ezen az ünnepen vagy kevéssel az előtt mondta, illetőleg vitte végbe. Én és az Atya egy vagyunk: Jézus már többször beszélt a zsidóknak arról, hogy ugyanúgy és ugyanazt teszi, mint az Atya (5, 17.19-20) hogy egyedül ismeri az Atyát (3, 31-32; 5,37) hogy éppúgy önmagától van élete, mint az Atyának (5,26) hogy minden teremtmény előtt ő van (8,58). Most azonban kimondja az isteni élet legmélyebb titkát, hogy bár az Atya és az emberi természetet fölvett Fiú két különböző isteni személy, mégis egy Isten. Mindketten - a Szentlélekkel együtt - ugyanannak az egy isteni természetnek részesei. A zsidók meg is értik Jézus szavait, azért akarják megkövezni, hiszen csak az emberi külsőt látják.
Lázár feltámasztása volt az utolsó csepp, mellyel betelt a mérték a zsidó nép vezetőinek szívében. Olyan csoda volt ez, mely megmozgatta az egész közeli Jeruzsálemet és vele együtt az ünnepre összegyűlt népet, itt már tenni kellett valamit. Az a Betánia, melyről itt szó van, különbözik a Jordánon túli Betániától (1,28), ez annyira közel feküdt Jeruzsálemhez, hogy mintegy külvárosnak számított. Tizenöt római stádiumra volt a szent várostól, ami megfelel kb. 2-3 km-nek. Ebben a Betániában volt az onnan származó Mária, Márta és Lázár. Mária volt, aki az urat megkente olajjal, de ezt a megkenést csak a 12. fejezetben írja le Szent János. Lázár halálos beteg lett, amit testvérei megüzentek Jézusnak. Nem azt kérik, hogy jöjjön el, nem kérnek csodát - mint a hitetlen zsidóság -, csak annyit üzennek: akit szeretsz, beteg! Csak két nap múlva indul el a Jordánon túlról a Jeruzsálem melletti Betániába, s hiába próbálják a tanítványok visszatartani, most már elközelgett az órája. Mire megérkezik Betániába,Lázár már négy napja a sírban volt.
A zsidóknál a hivatalos gyász hét napig tartott. Így ekkor igen sokan voltak még ott a részvétnyilvánítók és vigasztalók. Márta szavaiban: De most is meg vagyok győződve, hogy bármit kérsz is az Istentől, megadja neked az egész újszövetségi Szentírásban megnyilvánuló legmélyebb hit van.
A síró testvérek és a tömeg láttára Jézus megrendült és könnyezett. Bár Szent János evangéliuma félreérthetetlenül tanítja, hogy Jézus az Isten egyszülött Fia, valóságos Isten, de ugyanakkor tanítja valóságos emberségét is: aki testet öltött (1,14) aki részt vesz lakodalmon (2, 1-12) aki elfárad az úton és inni kér (4,1 kk.) aki szereti barátait és könnyezik Lázár sírjánál. Lázárlába és keze pólyával volt megkötözve. A zsidók ugyanis nem fektették koporsóba a halottakat, hanem csak fehér lepelbe burkolták s azt a kezénél és lábánál összekötötték a halott arcát pedig külön kendővel födték be.
Ennek a hatalmas csodának sok szem- és fültanúja volt, így természetes, hogy ezután sokan hittek Jézusban. Jézus csodájának tragikus következményei lettek: összehívják a főtanácsot. A szinédrium, a főtanács megdöbbenve áll ezzel az újabb csodával szemben, kénytelen elismerni azt, amit eddig tagadott: ez az ember sok csodajelet mutat. Mit tegyünk? - kérdezgetik egymástól. De a válasz nem az egyetlen természetes és ésszerű: higgyünk benne, hanem átviszik a kérdést politikai síkra. Kaifás volt abban az évben a főpap. Ez nem jelenti azt, hogy a zsidóknál évenként változott a főpap, hanem csupán azt emeli ki Szent János, hogy abban a nevezetes évben, amikor Jézus értünk szenvedett és meghalt, Kaifás volt a főpap. Ténylegesen Kaifás kb. Kr. u. 18-tól egész 36-ig volt főpap, s Annásnak veje volt. Kaifás kimondja az ítéletet: jobb nektek, ha egy ember hal meg a népért. E szavakkal öntudatlanul bár, de jövendölt, ha nem is úgy, ahogy ő gondolta. Mert Jézus tényleg önmagára vette a népnek, sőt az egész világnak a bűneit, hogy halálával megváltson minket.
Ezt a vacsorát és a vele kapcsolatos megkenést elbeszéli Máté (26,6-13) és Márk is (14,3-9). Efraim városkában Jézus csak pár napig tartózkodott, innen indult Jerikón keresztül (vö.: Mt 20,17 kk.) Betániába. Itt hat nappal húsvét előtt, tehát szombaton egy hívő, akit Szent János nem nevez meg, de Szent Máté és Márk szerint a bélpoklos Simon volt, vacsorát adott Jézus tiszteletére. A lakomán jelen volt a feltámasztott Lázár is. Márta - akár Lk 10,38-42-ben -a vendégek ellátásában szorgoskodott, Mária pedig megkente az Úr lábát drága olajjal, amelynek súlya egy font, azaz kb. 300 gramm volt. Értékét az áruló Júdás 300 dénárra becsülte, ami 300 napszám árának felelt meg. Szent János azt is megjegyzi, hogy Júdás tolvaj volt. Mária öntudatlanul azt az irgalmassági cselekedetet viszi végbe az Úr Jézus testén, amit nem tehettek meg hat nappal később a jámbor asszonyok a péntek este kezdődő szombati munkaszünet miatt: megkente az Urat a temetés előtt. Közben a papi fejedelmek gonoszsága egészen hihetetlen és szinte nevetséges formát ölt: meg akarják ölni Lázárt, hogy ne legyen bizonyítéka Jézus isteni hatalmának.
Ez a kenés, mely Betániában történt, különbözik attól, melyet Szent Lukács ír le, amikor is egy bűnös asszony kente meg Jézus lábait (7,36 kk.). Mária, Lázár testvére, Mária Magdolna és a meg nem nevezett bűnös asszony három különböző személy, ezt tanúsítja a Szentírás, s a szenthagyomány is különböző személyeknek tartotta őket a legrégibb időktől fogva.
Ünnepélyes bevonulás Jeruzsálembe. Ezt leírja a másik három evangélista is. Vö.: Mt 21, 1-11.
A hellének azok a megtért pogányok voltak, akik elhagyták a bálványimádást, az egy igaz Istent tisztelték és megtartották a mózesi törvényeket. Ezek a pogányok csak most az ünnepek alkalmával jöttek Jeruzsálembe, csak most hallottak először Jézusról, mégis több hitet és készséget mutatnak, mint azok a zsidók, akik százszor hallották és rengeteg csodájának voltak tanúi. Ők látni akarták Jézust. Szent János nem beszéli el, hogyan folyt le a találkozás az Úr és ezek között a jóakaratú pogányok között, csak magát a tényt emeli ki, hogy szembeállítsa a hitetlen és megátalkodott lelkiséggel a megnyílt szívű pogányok világát. Most már eljött az óra, melyre Jézus oly sokszor hivatkozott nyilvános működésének három esztendeje alatt. Ez az óraa szenvedés és a halál órája. Krisztus Urunk halála azonban nema megsemmisülésnek, hanem a megdicsőülésnek az ideje. A búzaszem Jézus Krisztus, akinek halálából milliók és milliók nyerik el az új, örök életet. Jézus lelke megrendült, amikor az előtte álló kínos szenvedésekre gondolt, emberi természete éppúgy visszaborzadt a haláltól, mint a mienk. Az égből ekkor szózat hallatszott, hogy a körülötte álló tömeg egy újabb csoda által győződhessék meg Jézus isteni küldetéséről. A tömeg hivatkozik Jézussal szemben arra, hogy ők az Ószövetségben azt olvasták, hogy az Emberfia és az ő országa örökké megmarad (vö.: Iz 9,6; Dán 7,13-14; Zsolt 110,4 stb.). Nem értik még mindig Jézus személyének és hivatásának titkát, pedig már csak rövid ideig van köztük a világosság, most még befogadhatnák, s a világosság fiai lehetnének, de pár nap múlva már késő lesz.
Ez a rész Szent János evangélista összefoglalása Jézus nyilvános működéséről és arról, hogy mi az oka a zsidók hitetlenségének. Ebbe az összefoglalóba azonban befűzi Jézus egyéb alkalommal mondott szavait is. Izajás prófétát idézi (53,1), ahol a próféta arról beszél, hogy kevesen hittek annak a prédikációnak, melyet ő Isten kinyilatkoztatása alapján a szenvedő Messiásról mondott. Azért nem tudtak hinni a zsidók, mert Isten elvakította szemüket s megkeményítette szívüket, folytatja Szent János ugyancsak Izajást idézve (6,9 kk.). Rendkívül kemény szavak ezek, melyeknek a megértéséhez több dolgot figyelembe kell venni. 1. Az „azért” szó (görögül „hina”) nem célhatározói értelmű, hanem következményes. Jézus működésének és az Isten megváltói tevékenységének nem az volt a célja, hogy a zsidó nép szívét megkeményítse és szemét megvakítsa, de ténylegesen ez volt az eredménye. Ahogy búcsúbeszédében mondja az Úr: „Ha nem jöttem és szóltam volna nekik, vétkük nem volna most pedig nincs mentség bűneikre!” (Jn 15,22. Vö.: Mt 11,20-24; 12,38-42). 2. Az Isten nem akarja, hanem megengedi a bűnt azzal, hogy az embernek szabad akaratot ad. 3. Az Isten öröktől fogva tudja, kik fognak hinni és üdvözülni, öröktől fogva tudja, kik fognak vétkezni és elkárhozni, s öröktől fogva akarja ezeknek büntetését, a poklot is. Ez azonban nem veszi el az ember egyéni felelősségét azzal az Istennel szemben, aki „azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön s az igazság ismeretére eljusson” (1Tim 2,4).
Húsvét ünnepe előtt Jézus, aki tudta, hogy eljött az óra, melyben neki meg kell halnia, megüli még tanítványaival a mózesi törvényben előírt húsvéti vacsorát (vö.: Mt 26,17 kk.). Mózes törvénye szerint a húsvét Niszan hónap 15-én kezdődött (ez a mi számításunk szerint április első felébe esik), s előző este, tehát 14-én kellett elkölteni, a törvényben pontosan meghatározott szertartások szerint, a húsvéti bárányt. Ennek a húsvéti vagy ahogy mi szoktuk nevezni: utolsó vacsorának idejét kétféleképpen adják meg az evangélisták. Mind a négy evangélium egységesen péntekre teszi Jézus halálának napját. De Máté, Márk és Lukács szerint Jézus Niszan hónap 14. napjának estéjén fogyasztotta el tanítványaival a húsvéti bárányt és következő nap, tehát 15-én, húsvét ünnepének első napján halt meg a keresztfán. Szent János szerint azonban Jézus Niszan hónap 13. napjának estéjén ette meg a húsvéti bárányt, s 14-én szenvedett kereszthalált. A látszólagos ellentmondás megoldására több lehetőség van. Az újabb kutatások, a Szentírás szövegeinek tüzetesebb vizsgálata és a holt-tengeri tekercsek alapján a tudósok rámutatnak arra, hogy a Qumránban élő esszénusok egy régibb naptárt használtak, amely különböző a Jézus korabeli zsidó hivatalos naptártól.
Szent János - mint már mondtuk - nem beszéli el az oltáriszentség megalapítását az utolsó vacsoráról szóló beszámolóját azzal kezdi, hogy Jézus mindvégig szerette övéit. Ez a kifejezés a görög eredeti szöveg szerint inkább annyit jelent, hogy az Úr a szeretet legvégső -fokáig, a halálig szerette tanítványait. Ennek a szeretetnek megnyilvánulása volt Jézus kereszthalála (vö.: 3,16; 1Jn 3,1; 3,16; 4,8-10).
A lábmosás Jézus alázatosságának megnyilatkozása volt. Elvégzi azt a szertartást, melyet abban a korban az urak a rabszolgákkal szoktak elvégeztetni. A lábmosás nem a vacsora végén történt, hanem a vacsora közben, még a húsvéti bárány elköltése előtt, és így természetesen az oltáriszentség megalapítása előtt. A példát adtam nektek nem magára a lábmosásra vonatkozik, hanem arra az alázatosságra, mely a lábmosásban megnyilvánult, s amely nélkül senki sem lehet Jézus igazi követője.
E részben beszéli el Szent János azt, hogy Jézus miként leplezte le Júdást, az árulót. Ez a leleplezés még az oltáriszentség megalapítása előtt történt, Júdás tehát nem áldozott. Akkori szokás szerint az asztalnál nem ültek, hanem az asztal oldalain kerevetek voltak elhelyezve, melyeken féloldalra fekve s bal oldalra támaszkodva fogyasztották el az ételeket. Jézus jobb oldalán, tehát fejével egészen az Úr szívéhez közel feküdt Szent János evangélista, az a tanítvány, akit legjobban szeretett. Bal oldalán pedig Szent Péter, akit Egyháza fejének rendelt. Abból, hogy Szent Péter volt az Úr bal oldalán, megérthető az, miért tudta neki Szent János megmondani az áruló nevét anélkül, hogy a többiek hallották volna. Ezért nem értették Júdáshoz intézett szavait sem.
Júdás kifutott a sötét éjszakába, hogy elkövesse a történelem legtragikusabb árulását. Ezzel kezdődik azoknak az eseményeknek a sorozata, melyek az Emberfia megdicsőülését, s ezen keresztül a mi megváltásunkat készítették elő. Mert Jézus szenvedése és halála nem tett pontot Jézus életére, sőt, éppen a halállal győzte le a halált, s szerezte meg nekünk az örök életet. A halál után harmadnapra föltámad ugyan az Úr, de ez annyit jelent, hogy elmegy az Atyához, ahonnan és akitől jött, s ahová ő megy, a tanítványok nem mehetnek. Természetes, hogy szomorúság, bizonytalanság és zavartság üli meg a megmaradt 11 hűséges tanítvány lelkét. Ezért mondja el búcsúbeszédét. Valószínű, hogy mindazt, amit Jn 13,31-16,33 leír, nem éppen az utolsó vacsorán mondta el Jézus. Lassanként, lépésről lépésre készítette elő tanítványait a válás szomorú pillanatára, s az evangélista itt egy helyen közli mindazokat a beszédeket, melyeket Jézus a búcsúzással kapcsolatban tanítványai lelkére kötött.
Itt kezdődik a búcsúbeszéd első része. S ebben az első vigasztaló gondolat az, hogy Jézus nem örökre válik el apostolaitól. Érthető az apostolok szívének nyugtalansága, hiszen az szakad el tőlük, aki nélkül három éven keresztül el sem tudták képzelni az életüket. Amellett szívükre nehezedik az árulás árnyéka s az a jövendölés, hogy még ők is megbotránkoznak Mesterükben, Péter meg háromszor is megtagadja. Jézus tehát a gyászos eseményekről figyelmüket a távolabbi jövő felé irányította. Az apostoloknak nem szabad elkeseredniük, bizalmuknak és reményüknek két alapja van: az Istenben való hit, s ami ettől elválaszthatatlan, Jézusban való hit. Amikor Jézus bemegy mennyei dicsőségébe, akkor egyszersmind helyet készíta tanítványainak, s újra el fog jönni, hogy magához vegye tanítványait.
A második vigasztaló gondolat a Szentlélek megígérése. Előzőleg Jézus biztosítja tanítványait arról, hogy bármit kérnek az ő nevében, megkapják az Atyától. Jézus nevében imádkozni annyit jelent, mint őbenne imádkozni, úgy imádkozni, mint ő teljesen Istenre hagyatkozni. De hogy valaki így tudjon imádkozni, ahhoz nem elegendő az emberi erő, hogy valaki így fölül tudjon emelkedni az önző földi vágyakon, ahhoz túl gyenge az ember, ahhoz kell a Szentlélek kegyelme.
A harmadik vigasztaló gondolat a tanítványok számára, s egyszersmind az egész Egyház számára a Jézussal való misztikus egyesülés. Addig is, míg elkövetkezik második eljövetelének dicsőséges napja, nem hagyja árván tanítványait és Egyházát. A tanítványok élete és sorsa, az Egyház élete és sorsa egybenő Jézussal, misztikusantitokzatos és természetfölötti módon, de mégis valóságosan, hi-szen az Egyház az ő titokzatos teste. (Lásd erről bővebben a 15,1-8-nál.)
E sorok megismétlik a már előzőleg kifejtett gondolatokat, mint ahogy a búcsúzó sokszor ismétli ugyanazokat a szavakat és vigasztalásokat. Az apostoloknak örülniük kell azon, hogy Jézus az Atyához megy, mert az Atya nagyobb nála. Nagyobb, nem az isteni természet szerint, melyben az Atya, Fiú és Szentlélek egy és oszthatatlan, hanem emberi természete szerint.
A vele való teljes egyesülést, a vele való titkos egységet írja le itt, amikor magát igazi szőlőtőnek, a tanítványokat pedig szőlővesszőnek mondja. Ezzel a képpel Jézus ki akarja fejezni azt, hogy az apostoloknak és a tanítványoknak egész a világ végéig bele kell nőniük, egy élő növénnyé kell válniuk Mesterükkel, amint a szőlővesszők egy élő testet alkotnak a szőlőtővel.
Hogy ez a benső és tökéletes természetfölötti egység megvalósuljon, ahhoz kell egy életet adó új áramlat, erő, s ez Jézus szeretete, az a szeretet, mellyel Jézus Krisztus szerette őket. Amikor azt mondja: „Maradjatok meg az én szeretetemben”, akkor ez azt jelenti, hogy a tanítványoknak úgy kell élniük, hogy mindig méltók legyenek az ő szeretetére.
Az isteni szeretetről beszélt az előbb, most újra hangsúlyozza az emberek iránti szeretet parancsát. Ez a szeretet az Isten szeretetében gyökerezik, nem érzéki vágy, pillanatnyi rokonszenv vagy egyenesen érdek, a mértéke pedig a kereszt.
Mi lesz a tanítványok, az Egyház sorsa ebben a világban? Ezt a kérdést fejtegeti Jézus búcsúbeszédének ebben a részében s a 16,1-4-ben is. Ha a szőlővesszők egy testet alkotnak, az isteni szőlővel, ha az Egyház élete egybenő Jézus életével, akkor az annyit jelent, hogy a keresztény élet sorsvállalás: vállalni kell azt a sorsot, amit az Úr is vállalt.
Végső oka azonban ennek a gyűlöletnek az, hogy „az emberek jobban szeretik a sötétséget, mint a világosságot” (3,19), nem fogadják el az egyetlen igazi világosságot, Krisztust, s így nem ismerik az Istent.
A segítő, vigasztaló Szentlélek az üldözés ellenére is erőt ad a tanítványoknak arra, hogy tanúságot tegyenek Krisztus mellett.
Itt Jézus tovább folytatja a tanítványok üldözéséről szóló jövendölést.
Eddig nem szólt ezekről, mert állandóan tanítványai mellett volt, most azonban meg kellett mondania. Természetes, hogy emiatt szomorúság töltötte be az apostolok szívét, hiszen az ember önkéntelenül is visszariad a szenvedésektől, s fél a csapásoktól. Hogy a szenvedések el ne riasszák és kétségbe ne ejtsék tanítványait, azért ígéri meg nekik újra meg újra a segítő Szentlelket.Működése főleg kétirányú lesz: megtanítja az apostolokat a krisztusi igazságokra, melyekről nekik kell tanúságot tenniük az egész világon másrészt meggyőzi a világot a bűn, az igazság s az ítélet felől.
„Rövid idő s nem láttok többé...” Ezek a vigasztalás szavai. A Szentlélek csak a jövő nagy isteni ajándéka, addig az apostolokra szomorú éjszaka és még szomorúbb nap vár: a szenvedések éjszakája és nagypéntek Golgotája. Az a rövid idő, amiről Jézus tanítványainak beszél, s amit ők nem értenek, az utolsó vacsorától a húsvét hajnaláig terjedő időszak.
A húsvétvasárnapi viszontlátás megoldja a tanítványok szívében még mindig meredező kérdéseket. Akkor majd megértik, hogy a Megváltó szenvedése nem megsemmisülés, hanem győzelem volt.
Az apostolok lelkét fölemeli az elkövetkezendő diadal gondolata, s lelkesen mondják: elhisszük, hogy Istentől jöttél. De ez a hit még gyönge, most hisznek, de nemsokára elszélednek, otthagyják őt. A következő szavak záróakkordját jelentik az egész búcsúbeszédnek: bízni kell az Úrban a szorongatások, szenvedések, üldözések, nehézségek között is, mert ő legyőzi a világot.
A 17. fejezetet főpapi imájának szokták nevezni, mert bevezetője annak az áldozatnak, melyet az Újszövetség örök Főpapja nagypénteken mutatott be a kereszten az Atyának. Jézusnak nem volt szüksége hangos imádságra, a puszta magánya és a hegyek magaslatai ismerték az Atyához intézett imáit. De amint Lázár sírjánál azzal indokolta meg a hangos imádságot, hogy a körülötte álló tömeg hallja, és belássa, hogy őt az Isten küldte, úgy most a tanítványok szomorú szíve és az irántuk való nagy szeretet indokolja ezt az imádságot. Az ima első részében Jézus visszatekint földi működésére, belefoglalja szenvedését és halálát is, melyet már befejezettnek vesz. A fejezet első öt versében saját megdicsőüléséért imádkozik. Nyilvános működésének három esztendeje alatt számtalanszor akarták elfogni ellenségei, de nem tehettek semmit sem ellene, mert nem jött még el az órája. Ez az óra most ütött. A szenvedésnek az ideje azonban az Isten akaratából az Emberfia megdicsőülésének az időpontja lesz.
Ebben a második részben Jézus tanítványaiért imádkozik. Jézus földi működése nem volt eredménytelen: az Atya neki adtaa kiválasztottak kicsiny nyáját, akik az Atya tanítását elfogadták úgy, ahogy Jézus közölte velük. Most őértük imádkozik három okból:a) először, mert ők az Atyáé és Jézusé, egészen különleges módon odaadták életüket az evangéliumnak;b) másodszor azért, mert bennük Jézus megdicsőült, befogadták hittel tanítását, és nemsokáraa Szentlélek erejével felvértezve tanúi lesznek Krisztus diadalmas hitének az egész világon; c) s végül azért, mert ők még ebben a világban vannak, míg Jézus eltávozik tőlük s nem lesz többé állandó személyes vigasztalójuk, erősítőjük. Kettőt kér tanítványai számára: „Tartsd meg őket a te nevedben!” A Szentírás kifejezésmódjában a név egyet jelent a nevet viselő személlyel. A második, amit az Úr tanítványai számára kér: „Szenteld meg őket az igazságban!” Hogy mindvégig hűek maradjanak Krisztus hitéhez, hogy semmiféle üldözés, semmiféle veszély el ne tántorítsa őket Krisztus tanításától, melyet nekik hirdetniük, képviselniük kell.
A főpapi ima harmadik részében a jövendő Egyházáért imádkozik. Az első, amit számunkra kér, az egység nagy kegyelme: „hogy egy legyenek”. Annak az egységnek, mely az Atya és Fiú között van, meg kell valamiképpen nyilvánulnia a hívek életében is. Ez az egység csak az Isten különleges kegyelme által érhető el, mert mindaz, ami a világban van, szétesés, békétlenség, gyűlölet, harc. A továbbiakban azt kéri Jézus az Atyától, hogy az a szeretet, mellyel az Atya öröktől fogva szereti a Fiút, s mellyel egyszülött Fiát adta az emberekért, megmaradjon végig az apostolokban és az Egyházban. Mert csak így dicsőülhet meg az Egyház, így mehet oda, ahol Jézus is van.
A főpapi ima elmondása után Jézus szokása szerint kiment tanítványaival együtt az Olajfák-hegyére a Kidron patakon túl egy kertbe, ahol gyakran volt együtt tanítványaival és sokszor imádkozott. Ezzel kezdődik tulajdonképpeni szenvedéstörténete.
Itt, a szenvedéstörténetben egyezik meg legjobban Szent János evangéliuma a másik hárommal. Itt neki is le kell írnia a legfőbb eseményeket, mert hiszen Jézus szenvedése, halála és föltámadása által valósult meg a megváltás. De a szenvedéstörténetben is sok új dolgot mond el, melyekről nem emlékezik meg a másik három evangélista. Így pl. Jézus Annás előtt, a hosszú tárgyalás Pilátussal, Szűz Mária és Szent János a kereszt alatt stb.
Csak János említi, hogy Jézust először Annáshoz vitték. Ezt az Annást Quiriniusz, Szíria kormányzója tette meg főpapnak Kr. u. 6-ban, s ezt a hivatalt megtartotta egészen Kr. u. 15-ig. Jézus szenvedésének idején tehát már nem volt főpap, mégis ő tartotta kezében a főtanácsot. Ugyanis maga után még öt fia lett főpap és lányának férje, Kaifás is főpapi méltóságra emelkedett, s ténylegesen ebben az időben ő volt a mózesi vallás legfőbb méltósága. A volt főpapok címüket életük végéig megtartották s a főtanács tagjai voltak. Valószínűleg Annás volt Jézus pörének szellemi vezére, azért vitték először hozzá.
A halálos ítéletet már előre elkészítették, a kihallgatás, a hamis tanúk stb. csak azt a célt szolgálták, hogy a jognak és az igazságnak a látszatát keltsék. Reggel újra összeült a főtanács, meghoztaa „hivatalos” halálos ítéletet, majd (Mt 27,1) elvitték Jézust a helytartóságra. (A helytartóságról lásd később a 19,13-nál.) A szenvedés-történet pontos időbeli sorrendjét és tartalmát nem tudjuk biztosan megállapítani. A négy evangélista leírásából a következő tényeket, történéseket ismerjük: 1. Jézust egy éjszaka elfogják az Olajfák-hegyén 2. Annáshoz viszik 3. Annás a kihallgatás után elküldi Kaifáshoz 4. A főtanács előtt folyik Jézus pöre: tanúkihallgatás, szembesítések,ítélet kimondása és megfogalmazása, Jézus kigúnyolása és kínzása 5. Pilátus elé viszik: első tárgyalás Pilátus előtt 6. Pilátus átküldi Heró-deshez, aki hosszasan kikérdezi Jézust, kigúnyoltatja és visszaküldi őt Pilátushoz 7. Második tárgyalás Pilátus előtt 8. Választás Jézus és Barabás között 9. Jézust megostorozzák, „Ecce homo” jelenet 10. Pilátus elítéli Jézust, elkészítteti az írást s a táblát is, melyet az elítélt keresztjére szegeztek 11. Jézust a Golgotára vezetik a „keresztúton” 12. Déli 12-kor Jézus a kereszten függ, s du. 3-kor meghal.
Poncius Pilátus Kr. u. 26 óta volt Palesztina helytartója. Kezdettől fogva gyűlölte és lenézte a zsidó népet s az elnyomott nép is gyűlölte őt. A húsvéti bárányból csak az ehetett, aki a mózesi törvény szerint egészen tiszta volt. Pogány házba bemenni viszont tisztátalanná tette a zsidót és ezért nem mennek be a helytartóságra, mert a hivatalos naptár szerint a húsvét előkészületi napja volt. A zsidóknál ismeretlen volt a keresztre feszítés, azzal azonban, hogy kénytelenek voltak Jézust átadni Poncius Pilátusnak, már el is dőlt a halálnem, mert a róma-iaknál a lázadók, fölforgatók ellen (az Úr Jézust ezen a jogcímen ítélték halálra) a keresztre feszítés volt a kivégzés módja. Pilátus már csak azsidók iránti ellenszenve miatt sem akar engedelmes báb lenni kezükben, ezért maga is részletes vizsgálatot tart, nem nyugszik bele a fő-tanács döntésébe. Első pillanattól kezdve látja, hogy Jézus ártatlan, látja, hogy az az ország, melynek ő a királya, nem e világból való, azaz nem irányul egyetlen földi uralkodó, tehát a római császár ellen sem. Vallási vádakkal pedig nem lágyíthatták meg ennek a hitetlen pogánynak a szívét, aki Jézusnak is azt feleli: Mi az igazság? Annyit azonban hivatalosan megállapít, hogy semmi politikai bűnt nem talál benne. Miután kudarcot vallott az a mentő kísérlete, hogy Jézus helyett Barabást adja át a zsidóknak, egy másik kétségbeesett próbálkozást tesz.
Az ostorozás a rómaiaknál a keresztre feszítést megelőző büntetés volt, Pilátus azonban ez alkalommal azért ostoroztatta meg Jézust, mert azt remélte, hogy a népnek és a vezetőknek a szíve majd megesik az agyongyötört ember láttára, s megelégszenek ennyivel. A rómaiak elismerték a meghódított népek vallásának törvényeit, s most ezen a címen követeli a fellázított tömeg Jézus halálát. Pilátus erre babonás módon arra gondol, hogy talán valami földön járó félisten áll vele szemben, amilyen esetekről a pogány regék meséltek, s még jobban megrémült. Az újabb kihallgatás csak megerősíti Pilátus meggyőződését és szándékát, hogy elbocsássa az Urat. S ekkor jönnek elő az utolsó ütőkártyával: Ha elbocsátod, nem vagy a császár barátja... Megfenyegetik Pilátust azzal, hogy bevádolják Tiberius csá- szárnál, mint egy lázadónak és a császár ellen felkelést szítónak bűntársát. Pilátus nagyon jól tudta, hogy ez mit jelent. Tiberius, főleg uralkodásának vége felé (Kr. u. 14-37-ig volt császár) a legkegyetlenebbül torolt meg minden legkisebb vétséget is, mely ellene irányult. Pilátus erre engedett. A „lithosztrotosz” görög szó olyan helyet jelöl, mely mozaikszerűen kövekkel van kirakva, a héber Gabbata szó pedig kiemelkedő, magaslaton fekvő helyet jelent. 1931-32-ben kiásták az Ecce Homo bazilika és árvaház alatt azt a nagy, kb. 2500 m2 területű belső udvart, mely valamikor az Antonia-várhoz tartozott. Ez a vár volt a nagy ünnepek alkalmával a római helyőrség tartózkodási helye, ahonnan könnyen ellenőrizhették az ünnepre zarándokló nagy tömeget, hogy lázadást ne szíthasson.
A címtáblára írták az elítélt nevét és bűnét. Ezt viselte a keresztúton s ezt függesztették föl keresztjére. Jézus köntöse mivel egy darabban szőtt és nem összevarrott volt, értékes ruhadarabnak számított, ezért nem osztotta el négyfelé a keresztrefeszítést végző négy katona, hanem sorsot vetettek rá, ahogy ezt a Zsolt 22,19 megjövendölte. Mária, Kleofás vagy Alfeus felesége Szűz Máriának „testvére” volt, ami nem azt jelenti, hogy édestestvére lett volna, hanem valószínűleg csak rokoni viszonyt jelöl (nem hívhattak egy családban két leányt Máriának!).
A mózesi törvény szerint a kivégzett embert még aznap el kellett temetni (MTörv 21,22 kk.). Ezen a napon a temetéssel különösen sietni kellett, mert a húsvétnak - s egyszersmind a szombatnak is - előkészületi napja volt, amikor is naplemente után már semmi fajta nehéz munkát, így pl. temetést sem volt szabad végezni. Mivel pedig a keresztre feszítettek rendszerint csak hosszú szenvedés után (volt eset, hogy 24 órán túl) haltak meg, azért kérik a zsidó főpapok Pilátust arra, hogy törjék össze a megfeszítettek csontjait. A katonák ehelyett lándzsával átdöfték Jézus oldalát, melyből vér és víz folyt ki. Arimateai József valószínűleg Nikodémussal együtt a főtanács tagja volt (Mk 15,43), de mindketten csak titokban mertek Jézussal tartani. Most azonban a halál után mindketten bátran kiálltak, és igyekeztek elvégezni a temetés kegyeletes szertartását, úgy, ahogy a zsidóknál szokás volt. 100 font megfelel kb. 32 kg-nak, ami igen nagy mennyiség, s Szent János nem is mondja, hogy ezt mind fölhasználták volna.
A hét első napján, azaz vasárnap, mely szombat után következett, magdalai Mária több jámbor asszonnyal együtt kora reggel a sírhoz sietett (vö.: Mt 28,1; Mk 16,1; Lk 23,55-24,8). Magdolna magyarosított formája a Mária név mellett álló görög jelzőnek: „magdaléné”, ami annyit jelent, hogy a Magdala nevű galileai városból származott.
A föltámadás módjáról egyik szentíró sem ír le semmit, csak a föltámadott Úr Jézus különböző megjelenéseit beszéli el, összesen -a mennybemenetelt is beszámítva - tízet (a tizenegyedik megjelenés jóval később történt, amikor Szent Pálnak megjelent a damaszkuszi úton: ApCsel 9, 4-7). Szent János itt csak a magdalai Máriát említi. A két tanítvány látta a lenvásznakat, külön helyen a fejkendőt össze-hajtva. Ebből rögtön következtethettek arra, hogy Mária tévedett: nem lopták el a sírból az Úr holttestét. A rablóknak nem lett volna arra gondjuk, hogy a holttestet kiszabadítsák a leplekből, s azokat még össze is hajtsák, nem beszélve arról, hogy a zsidók katonákkal őriztették a sírt (Mt 27,62-66).
Magdalai Mária miután megvitte a hírt az apostoloknak, visszatért az üres sírhoz. Mária csak akkor ismeri meg Jézust, amikor megszólítja.
Jézusnak az itt elbeszélt megjelenését leírja Márk (16,14) és Lukács is (24,36-49). De csak János számol be arról, hogy ez alkalommal adta meg apostolainak a bűnbocsátó hatalmat.
A tanítványok nem voltak könnyen hívők. Kivétel nélkül mindegyik evangélista elbeszéli, hogy mily nehézkesek voltak. Azoknak sem akartak hinni, akik hírül adták, hogy látták és hallották az Urat. Tipikus példája ennek a hitetlenségnek Tamás apostol, aki nem volt a többi tízzel együtt, amikor eljött Jézus. Jézus éppen ezért is hagyta meg megdicsőült testén a szögek nyomát, oldalában a lándzsaszúrás helyét, hogy minden kétséget eloszlasson tanítványai lelkéből.
Ezek a szavak világosan és félreérthetetlenül megadják az evangélium célját, de ugyanakkor be is fejezik azt. Nem lehet kétséges, hogy eredetileg Szent János ezzel végezte be evangéliumát, ésa 21. fejezet későbbi hozzátoldás.
Jézus föltámadása után a tanítványok egy időre elmentek Galileába az Úr parancsának megfelelően (Mk 16,7), s csaka mennybemenetelre jöttek ismét Jeruzsálembe. A Tibériás-tó a Genezáreti-tó (vö. 6, 1-15), itt jelenik meg Jézus hét halászó apostolnak. Natánaelről mondták, hogy valószínűleg azonos Bertalan apostollal(1, 43-51). Szent Péter magára kapta köntösét, azaz a felső ruháját, mely akadályozta volna a halászatban, s azt a kétszáz könyöknyi távolságot, mely még a parttól elválasztotta, a vízben gázolva tette meg, nagy örömében ugyanis nem győzte kivárni a lassú halászbárka mozgását. A 200 könyök kb. 100 méternek felel meg, s a Genezáreti-tó partján sok helyen még ennél messzebbre is be lehet menni a vízbe anélkül, hogy az ember elmerülne. A hálóban 153 nagy hal volt, e szám kétségkívül szimbolikus, pontos jelentését ma már nem tudjuk.
Az evangélista itt azt beszéli el, hogyan adta át Jézus Péternek a főhatalmat Egyháza fölött. A háromszoros tagadás jóvátételére először háromszoros szeretetvallomást követel Pétertől, s ezután rábízza bárányait és juhait. A bárányok nem az egyszerű híveket jelentik, a juhok pedig a hívek pásztorait, mindkét szó végeredményben ugyanazt jelenti: a nyájat, mégpedig az egész nyájat. Ez az egyházfőség azonban nemcsak nem mentesíti Szent Pétert a többi tanítványra váró szenvedések alól, hanem az Úr Jézus rögtön megjövendöli neki azt, hogy kereszthalállal fogja megdicsőíteni az Istent.
Mikor Jézus Pétert követésre szólította föl, utánuk indult János is, akiről viszont előzőleg nem mondta meg Jézus, hogy mi lesz a sorsa. Tudjuk, éppen János evangéliumából, hogy Péter és János meleg barátságban voltak egymással, s így nem lehet csodálni, hogy Péter érdeklődik az iránt, mi lesz Jánossal. Mivel pedig Szent János egészen magas kort ért meg, azért kezdték mondogatni egyes tanítványai, hogy nem fog meghalni. Ezt a téves véleményt cáfolja itt az író és rámutat arra, hogy Jézus nem ezt mondta.
E két versben János tanítványai megismétlik azt, amit Szent János is megírt az első záradékban, hogy az itt leírt csodákon kívül Jézus még sok egyéb jelet is mutatott, melyek nincsenek bent a könyvben (20,30), de amelyek persze nincsenek megírva a másik három evangéliumban sem. A világ sem tudná befogadni a könyveket... a keletiek beszédében szokásos túlzó kifejezés, mely csak annyit akar mondani, hogy rengeteg könyvet kellene írni, ha mindazt föl akarnák jegyezni, amit Jézus mondott és tanított.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages