Jób könyve (Jób)

Teljes szövegű keresés

Jób könyve (Jób)
„Husz földjét” a Holt-tengertől délre, Edom déli határvidékén kell keresnünk.
Napkelet fiai: a Jordán-Holt-tenger-árok vonalától keletre élő arám és arab lakosság.
„Káromolták Istent”: kiigazított szöveg. A mazoréta szövegben „áldották Istent” áll. Nyilván, mert a szöveg másolói ennek a szépítő kifejezésnek a behelyettesítésével akarták elkerülni, hogy Isten szent neve mellett a „káromolták” tiszteletlen kifejezés álljon. Bátran behelyettesíthették a szépítő kifejezést, mert az összefüggésből világos, hogy mi helyett áll.
„Isten fiai”-n (vö.: 38,7; Ter 6,1-4; Zsolt 29,1; 82,1; 98,7) az embereknél magasabbrendű, szellemi lényeket, az ég lakóit kell értenünk. Általában „angyaloknak” hívjuk őket. A görög szöveg itt is „Isten angyalai”-t fordít.
„Sátán”: a szó eredeti értelmében (itt is!) egyszerűen „ellenséget”, ti. az ember ellenségét jelenti. Itt a sátán úgy jelenik meg, mintha bejáratos lenne Isten országába; ott van Isten angyalai között. Nem is az a szándéka, hogy Jóbot elcsábítsa, csak be akarja bizonyítani, hogy Jób jámborsága nem igazi, hanem pusztán a földi javak kenyerezik le, amiket Isten ad neki. A „tiszta szellem” gőgje és az ember megvetése mindenesetre ördögi vonás benne, s úgy érezzük, Jób könyve szerzőjének költői szabadsága kellett hozzá, hogy ezt az alakot „Isten fiai” közé állíthassa.
szabeusok és kaldeusok - rabló törzsek, Arábia lakói.
„Megszaggatta ruháját és megnyírta fejét”: gyászszertartások.
„Oda”: a föld méhébe a szöveg hallgatólagosan azonosítja az anyaméhet és a „földanyát”.
„Bőrért bőrt”: közmondásszerű kifejezés. Itt az a valószínű értelme, hogy az eddigi megpróbáltatások csak Jób külső értékeit pusztították el, de személyében („húsában és csontjában”) még nem érte bántódás, s ezért még nem rendült meg. Húsába kell vágni, majd megrendül: bőréért mindent odaad.
A három város Edomban és Arábiában fekszik. Edom és a Kelet Izrael szemében a bölcsesség hazája volt (vö.: 1Kir 5,10-11; 10,1-3; Péld 30,1 stb.).
A betegség a felismerhetetlenségig eltorzította Jób arcát: leprás volt. Barátai olyan jelekkel nyilvánítják részvétüket, amilyenekkel a halottakat szokás gyászolni: megszaggatják ruhájukat, s port hintenek a fejükre. Tehát élő halottnak tekintik Jóbot.
„Napok átkozói”: vagy azok, akik nem szeretik a fényt és sötétben cselekszenek (vö.: 24,13 kk;. 38,15), esetleg azok, akik, mint Jób, átkozzák születésük napját, de a legvalószínűbb értelmezés: olyan varázslók, kik a közhiedelem szerint szerencsés napokat szerencsétlenekké tudnak változtatni, sőt, teljes napfogyatkozást tudnak előidézni azzal, hogy felingerlik a Leviatánt, s az egy időre elnyeli a napot (vö.; 7,12).
„Leviatán”: őstengeri szörnyeteg neve a föníciai mitológiában (vö.: 7,12). A néphiedelem szerint mindig tartani kell attól, hogy valami hatékony átok fölébreszti.
A születés után az apa a gyermeket ölébe („térdére”) vette és ezzel a magáénak ismerte el (vö.: Ter 50,23; 48,12; 30,3).
„Akik megtöltötték házukat ezüsttel”: valószínűleg sírkamrájukról van szó, ahogy azt az úri királyok és a fáraók tették.
„Ott”: az alvilágban.
„Ily ajándék”: az élet.
Elifáz beszéde a hagyományos felfogást fejti ki teljes kíméletlenséggel, hogy „az ember maga okozza a bajt” (5,7), mert Isten ártatlant nem büntet. Tehát nyilván Jób is vétkezett, azért bűnhődik. Ennek a felfogásnak alapja az ún. „szövetségi erkölcs”, melynek alaptétele szerint Isten és a választott nép között kötött szövetség értelmében Isten mindig védi és áldja a népet, ahogy magát a szövetség megkötésekor elkötelezte, amíg ez a nép a maga részéről hű marad Istenhez, azaz tartja Isten törvényeit. Isten és e nép viszonyára alkalmazva tehát helyes a nézet, hogy Isten csak akkor veri e népet, ha hűtlen lett a szövetséghez, ha vétkezett. Ennek a tételnek az egyes ember életére való alkalmazása azonban már problematikus, mert a tapasztalat azt mutatja, hogy sokszor az igazak szenvednek, a gonoszok sora pedig jól megy életük végéig. Jób könyvének alapkérdése ez: Ha az igazaknak szenvedniük kell a földön, a gonoszoknak pedig jó soruk van, hol van akkor hely Isten igazságosságának érvényesülésére? A költemény a továbbiakban erre a kérdésre keres feleletet (vö.: 19,25-27). Elifáz azonban (két barátjával együtt) egyszerűen ráfogja Jóbra, hogy bűnös, hisz „lehet-e az ember Isten előtt igaz?” (4,17).
„A kapunál”: mivel a bíráskodás a város kapujánál történt.
„Isten feddő szavát” - Jób szenvedése tehát feddés Isten részéről, amiből le kell vonni az üdvös tanulságot. Hasonlóan szól majd Elihu is (33,19).
„a Szentnek a szavát”: a Szent itt Istent jelenti (vö.: Iz 6,3; Hab 3,3). Szavának megtagadása az isteni Gondviselés ellen való lázadás lett volna.
„szemem soha többé nem lát boldogságot”; Az ószövetségi átlagember nézete szerint - amit Jób könyvének írója itt és egyebütt is (10,21; 14,7-22; 16,22) a magáénak látszik vallani - az alvilágból nincs visszatérés (vö.: 2Sám; 12,23; Zsolt 88,11; Szám 16,33). Az alvilág (seol) a föld mélyén levő helyet jelöl (MTörv 32,22; Iz 14,9 stb.), ahová a halottak „leszállnak” (Ter 37,35; 1Sám 2,6 stb.), és ahol jók és gonoszak megkülönböztetés nélkül (1Sám 28,19; Zsolt 89,49; Ez 32,17-32), mint árnyak, tovább élnek (Préd 9,10), ahol nem hangzik Isten dicsérete (Iz 38,18). A túlvilági jutalom és büntetés, valaminta feltámadás tana, amit a zsoltárokban és a Jób könyvében (19, 25-27) megcsillanó remény mintegy előkészít, világosan csak az ószövetség végén (Bölcs 3-5; 2Makk 13,38) jelenik meg, és teljes fényében csak az újszövetségi kinyilatkoztatás tanítja.
A babiloni mitológia szerint az ősáradatot (Tiamat), miután szerepet játszott az istenek létrejöttében, az egyik isten legyőzte és hatalma alá vetette. A zsidó népi és költői képzelet szívesen tulajdonította ezt Jahvénak, és úgy képzelte, hogy Jahve állandó őrizet alatt tartja a tengert és annak lakóit, az őstengeri szörnyeket (sárkány, Leviatán stb.), hogy el ne szabaduljanak.
„Fojts meg inkább”: a „megfojtást” kívánja, de nem öngyilkosságra gondol - Isten kezéből kéri a halált.
A szenvedő ember kesergő iróniája cseng e szavakban, melyek mintha a zsoltár szavaira utalnának (Zsolt 8,5), de míg ott és egyebütt (pl. Zsolt 139) Isten gondoskodása hálát és bizalmat fakaszt az emberben, addig itt Jób terhesnek, kínos ellenőrzésnek érzi Isten rászegezett tekintetét, és tapogatva, félénken keresi Isten személyes, elnéző jóságát (21).
Az ősök hagyománya a bölcsesség alapja.
Vitás, hogy e bizonytalan szöveg kúszó növényről szól-e, vagy - mint az előző versek - a pókról és hálójáról. Mindenesetre az Istent feledő, gonosz embert példázza.
„oszlopai”: az elképzelés az akkori világképnek megfelelően az, hogy a földet oszlopok tartják, s mikor Isten ezeket megrázza, akkor földrengés van.
A jelen természeti jelenségeitől az író most a teremtés művéhez fordul. Isten akkor a „tenger magas árját lába alá gyűrte”, azaz uralma alá hajtotta az őskáosz vizeit (7,12).
Hogy az eredeti szövegben pontosan melyik csillagképek neve szerepel, nem lehet biztosan megállapítani.
„Rahab segítői”: Rahab itt az őskáosz vagy valamelyik őstengeri szörny neve (vö.: 7,12).
Jób hisz Isten egyetemes gondviselésében, és ezért nem habozik az ilyen botrányos esetekért is Istenre hárítani a felelősséget.
Jób, aki nincs tudatában semmiféle bűnének, ugyanazt a tehetetlenséget érzi Isten előtt, mint a bűnös ember, de bűntudat híján nem közeledhetik Istenhez a bűnbánat útján: nem akar beismerni olyan bűnt, amelyről nincs meggyőződve.
Isten ismeri az emberi szív mélységeit, jobban, mint az emberi szem, és semmi szüksége, hogy kínzásokkal tegye próbára Jób ártatlanságát. Ideje is bőven van, ráér, hát legyen türelemmel.
Az ókor orvosi elképzelése szerint a magzat úgy keletkezik, hogy az anyavér a megtermékenyítő mag hatására megalvad.
Amellett, hogy életet adtál és gondoskodtál rólam, titokban már rég szívedben forgattad megpróbáltatásom tervét is.
Ha egyszer Isten az alkotója mindennek - ahogy az élőlények tanúskodnak róla (7-10) -, akkor Istené a felelősség az igazságtalanság uralmáért is (4-6).
A lehiggadt emberi bölcsesség mit sem jelent az Isten bölcsességével szemben, mely hatalmas tettekben nyilvánul meg (14- 16), és csúffá teszi a föld nagyjait (17-25).
Jób a bírósági tárgyaláson - amelyre képzeli magát - maga akarja ügyét képviselni szemtől szembe Istennel. A hamis bölcseket, akik arcátlanul Isten fogadatlan prókátoraivá tolják föl magukat, ki akarja rekeszteni a tárgyalásról.
Jób nem vagyona visszaszerzéséért küzd, hanem becsülete helyreállításáért az emberek, de főképp Isten előtt.
Jób most figyelmen kívül hagyja, amit föntebb (9,23-33) mondott, hogy ti. nincs aki közte és Isten között bíráskodjék. Itt bírájáról, Istenről úgy beszél, mintha peres ellenfele lenne.
Perbe hívó felszólítás. Jób magát az Istent hívja perbe.
A törvénykezési gyakorlatból vett formula. Értelme: ha kiderül, hogy nincs igazam, kész vagyok szó nélkül elfogadni a büntetést, mely akár halálra is szólhat.
Jób két kedvezményt kér. Az egyik, hogy szűnjenek meg gyötrelmei, és félelem nélkül állhasson ki igaza mellett (21), a másik pedig, hogy ő szólhasson előbb, s Isten az ő kérdéseire válaszoljon.
Jób saját szerencsétlenségében az egész emberélet nyomorúságát látja. Vádbeszédében arra a következtetésre jut, hogy felfoghatatlan, miért oly szigorú Isten az emberrel, ezzel a gyámoltalan teremtménnyel szemben.
Jób elismeri az ember tisztátalanságát, de mentségére hozza fel, hogy nem tehet róla: így születik valamennyi.
Ezek a képek arra utalnak, hogy az írót foglalkoztatja a holtak feltámadásának gondolata, de lehetetlennek tartja: előbb elpusztul az ég és a föld, semmint a holtak föltámadnak. Később (19,25) saját sorsán töprengve mégis felvillan Jób lelkében a halálból való visszatérés lehetőségének reménye.
Nincs itt szó az alvilágból való visszatérésről a halál után (vö.:7, 9). Jób csak azon töpreng, hol rejtőzködhetnék el (élve) addig, mígszűnik Isten haragja. Mikor a megengesztelődött Isten szólítaná (érte küldve valakit, aki „leváltsa”), akkor ő boldogan felelne neki, és fátyolt borítanának a múltra (14-17). Sajnos nem így van (18-22).
„életét gyászolja” tehát az alvilágban is van az embernek bizonyos fokú öntudata (vö.: Szám 16,33).
„tanúbizonyságot ajkad szól ellened”: ártatlanságának folytonos hangoztatása gyanút ébreszt, hogy valamit el akar titkolni.
A bűnös sorsának ecsetelése.
„tudnám a fejemet ingatni”: a részvét kifejezése, de a gúnyé is.
A kiontott vér mindaddig bosszúért kiált az Istenhez, míg föld nem takarja be (Ter 4,10; 37,26; Iz 26,21). A betegsége által halálrasebzett Jób szeretné, ha földre hulló vére és imádsága szüntelen boszszúért kiáltana Istenhez.
„Igazoljon embert”: igazoljon engem, az embert szószólóm, az imádság.
Sietni kell az igazolással, mert elszalad az élet.
Látva barátai szívtelenségét, Jób most magát Istent kéri, hogy vállaljon érte kezességet saját maga előtt, azaz kezes nélkül is bízzék benne, és ne büntesse adósságáért, állítólagos bűneiért.
A nagyzolók dínomdánomot tartanak idegenekkel, de saját gyermekeik szeme kopog az éhségtől. Így tesznek Jób barátai is: fellengzős szónoklatokat tartanak, ahelyett, hogy rajta, barátjukon segítenének.
Jób gúnyosan jegyzi meg, hogy barátai, a „jámborok”, mennyire el vannak szörnyedve és föl vannak háborodva miatta, a bűnös miatt, akit Isten joggal ver bűneiért - ahogy ők gondolják.
A „fény” a bölcsesség-irodalomban gyakran a boldog élet jelképe.
„fonadékon lépked”: a fonadék gödröt takar ha valaki gyanútlanul rálép, leszakad alatta és az illető a gödörbe esik.
A „félelem-király”, a keleti és görög mitológia alakja (Nergál, Pluton stb.) itt úgy jelenik meg, mint aki démoni szellemeknek parancsol. Ezek fúriák módjára már életében üldözőbe veszik a gonosztevőt (vö.: 15,20 kk.). A néphit másik alakja, „Lilit”, női démon (vö.: Iz 34,14). A kénnel való beszórás a fertőtlenítés eszköze. Itt jelképes értelemben: még az emlékének is el kell pusztulnia (vö.: 18,17).
„ügyem szószólója” (héberül „goel”): alapjelentése: a védelmező. Ezzel a szóval jelölték a családnak azt a tagját, akire adott esetben a vérbosszú kötelezettsége hárult (Szám 35,19). Általában a rokonainak megvédésére illetékes személy a goel (vö.: Lev 25,23- 25; Rut 4,3). Átvitt értelemben sokszor nevezik Istent Izrael goeljének (Iz 41,14; Jer 50,39; Zsolt 19,15), mert Ő védi meg a népet ellenségeivel szemben, s Ő szabadítja meg elnyomóitól. Ebben az értelemben gyakran található e kifejezés Izajás könyvének második felében (pl. 43,14; 44,6.24; 47,4; 48,17; 59,20): Isten az Ő népének „megváltója”. Nagyon is kézenfekvő tehát a régi szír és latin fordítás, mely Jób szavait így fordítja: „él az én megváltóm”. Az Újszövetség és a keresztény teológia ezt a szót Jézusra alkalmazza, mint aki a bűntől megszabadítja az embert. - Jób szájában ehelyütt Istent jelöli a szó, akitől a meggyötört ember védelmet remél kegyetlen barátaival szemben, és szabadulást kínjaitól. Úgy véli, közel a halála, de halála után védelmére kel az Isten. Miután már megpendítette a lehetőséget, hogy Isten haragjának elmúltáig az alvilágban szeretne várakozni (14,10- 14), most minden eddigi elképzelés korlátait ledöntve lehetőnek tartja, sőt reméli, hogy Isten őt halála után még az alvilágból is visszahozza a földre, hogy testi szemével láthassa, mint szolgáltat neki igazságot a szenvedésekért és ártatlan meghurcoltatásokért. Az alvilágból való visszatérés lehetősége Isten hatalmának rendkívüli tényeként másutt is felvillan az ószövetségi iratokban (1Sám 2,6; 1Kir 17,17-24; Iz 26,19; Ez 37), és Jób reményével együtt (kinek sértett igazságérzete misztikus elragadtatásban szinte kiköveteli a hal
 
ál utáni teljes igazságszolgáltatást), úgy tekinthetők, mint a holtak feltámadásáról szóló kinyilatkoztatás (2Makk 7,9) hajnalpírja, melynek teljes fényét az Újszövetség hozza majd meg.
„ő lép majd föl”: jogi szakkifejezés, mely a tanú vagy a bíró ténykedését jelöli (vö.: 31,14; MTörv 19,16; Iz 2,19.21; Zsolt 12,26).
„hogy leljük meg benne a dolog gyökerét?”: hogy találjuk meg benne (Jóbban) a bűnt, mely bajainak okozója?
Jóbot sem elégíti ki a régi elv, hogy ti. az apák bűneiérta fiak bűnhődjenek, mert akkor a gonoszok maguk büntetlenül maradnak, hisz helyettük büntetett gyermekeik szenvedését nem érzik, sőt nem is tudnak róla (vö.: 14,21-22).
Másik zavarba ejtő tény: a halál önkényesen jár el, s az egyiket, akinek mindig jó sora volt, jóléte kellős közepéből ragadja el, a másik sohasem látott jó napokat, s nyomorban éri a halál is. És ez a válogatás nem aszerint történik, hogy ki volt jó s ki gonosz az életben. Sokszor pont a bűnösöké a sírig tartó jólét. Ki szolgáltat akkor igazságot? Ez Jób alapkérdése (vö.: 21,31-34). A megoldás (a halál utáni igazságszol-gáltatás), mely a kinyilatkoztatás további folyamán (Sir 11,26; Bölcs 3,1-12 és főképp az Újszövetségben) világosan kifejezésre jut, Jóbkönyvében csak ki nem mondott követelményként (mert másként nincs igazság!) és fel-felvillanó misztikus sejtelemként jelenik meg (vö.: 19,25).
Ez a vers ebben a formában nehezen illik bele az összefüggésbe; épp arról van szó az előzőekben és a következőkben, hogy sok bűnös mindvégig elkerüli a büntetést, itt meg mintha a harag napján mégis Isten büntető kezébe esnék. Ezért sokan javítják a (szerintük megromlott) szöveget ilyenféleképpen: „s a harag napján is megmenekül.”
„És talán nem látja a csillagok fejét?”: fölötte van a csillagoknak.
Jób ezt nem mondta. Elifáz félremagyarázza Jób panaszait, melyeket azért emel, hogy Isten szó nélkül tűri az igazak szenvedéseit és a gonoszok garázdálkodását.
A vízözönkorabeli bűnösöket „időnap előtt”, azaz váratlanul érte a halál.
„A jámborok”: a vízözönt túlélő emberek.
24,
A 24-27. fejezetekben a szöveg némi rendetlenséget mutat, amit a sokszoros kézi másolás számlájára kell írnunk: egy másoló véletlen hibáját a következő igyekezvén „kijavítani”, esetleg újabb zavart okozott a szövegben.
Jób a hatalmaskodókkal (2-4) szembeállítja a kizsákmányolt szegényeket (5-12), akiknek nyomora Istenhez kiált. Jób olyan időt hiányol, mely az ember halála után adatnék az isteni igazságszolgáltatás végrehajtására, hogy az igazak („barátai”) megláthatnák az Úr „napjait”, amikor ti. megbüntetné gonosz ellenségeiket.
A „világosság ellenségei” ellen irányuló szavak (esetleg az író által ideiktatott önálló költemény) a betörőkre vonatkoznak, akiknek sötétben folyó üzelmeit eltűri az Isten.
Találgatás eredménye, hogy ez az erősen töredékes és éppen ezért több kiigazításra szoruló szövegrész itt nyert elhelyezést: itt illik bele legjobban az összefüggésbe.
„sósfű”: a Holt-tenger partján növő, ehető növény.
Ezt a verset lásd a 24,17 után.
25,
A 25. fejezet és a 26. fejezet első része (5-14) egy - talán hiányosan ránk maradt - beszédet tartalmaz, mely mintha elővételezné a Jahve-beszédek (38-41. fejezet) mondanivalóját. De szervesen beleilleszkedik az itteni összefüggésbe is: felfogható Bildád válaszaként arra a csendes szemrehányásra, amelyet Jób tehetetlenségében tesz Istennek.
„a magas égben”: az angyalok és a csillagok körében.
Jób maró gúnnyal jegyzi meg, hogy Bildád eltért a tárgytól és nem felelt az ő kérdéseire.
Ez a szöveg sehogy sem illik Jób szájába, mint a 26,1-ben kezdődő beszédének (lásd a 14. vers után) folytatása. Ellenben jól felfogható úgy, mint Bildád előző gondolatának továbbszövése. Ezért hagyományos (a sok másolás folytán valószínűleg fölcserélt) helyéről idekívánozik.
„az árnyak”: (héberül rephaim) valószínűleg az alvilág lakóit, a megholtakat jelenti (vö.: Zsolt 88,11).
„a víz”: az őstenger vize. Benne a népi képzelet szerint szörnyetegek élnek, melyeket Isten a kezdet kezdetén legyőzött (vö.: 7,12).
„Északot”: az égboltozat felső részét, kupoláját. Azt képzelték, hogy az égboltozat sátorlap módjára feszül a földkorong fölé.
„És a semmi fölé a földet függeszti”: elképzelésük szerint a földet oszlopok tartják (9,6), de az ember nem tudja, mibe illeszkednek az oszlopok (38,6). Ezért „a semmi fölé”.
„Az ég oszlopai inogni kezdenek”: a mennydörgés (Jahve hangja: Zsolt 29), vagy a földrengés (Zsolt 18,8) megingatja a magas hegyeket, amelyek az égboltozatot tartják.
„Rahab”: azaz az őskáosz (vö.: 9,13).
„a fürge sárkányt”: a Leviátánt (vö.: 3,8; 7,12).
Jób idézi Elifáz szavait, de vonakodik azokat magára alkalmazni (22,26).
Jób azt állítja, hogy ő szintén, a tényeknek megfelelően szólt Isten titokzatos terveiről és tetteiről, barátai azonban behunyják szemüket a tények előtt.
Ez a beszédtöredék alig adható Jób ajkára. Mivel barátai gondolatmenetét ismétli, azok egyikének, az egyébként is soron következő Cofárnak nevével jelezzük.
A pókháló és a csőszkunyhó a mulandóság két jele.
Ez a költemény első pillantásra nehezen illeszthető bele Jób könyve párbeszédeinek összefüggésébe. Közelebbről nézve azonban felfogható úgy, mint a későbbi Jahve-beszédek (38-41. fejezet) előkészítője. A „bölcsesség” elérhetetlen az ember számára, illetve az ember egyetlen bölcsessége: az Isten félelme (28). Az igazi Bölcsesség világot meghaladó, a kozmosz törvényei fölött is uralkodó, transzcendens valóság. Mint ilyen, Isten tulajdonsága. Személyszerű leírásában mintha már a későbbi Logos-teológiának, a személyes isteni Igéről szóló tanításnak első fényei csillannának meg (vö.: Péld 8,22-31).
„A lámpás emberek”: a bányászok ősi elnevezése?
Jellegzetes óizraelita elképzelés a „boldog élet”-ről.
„őszöm napjaiban”, azaz javakoromban.
„az íj”: az erő jelképe (vö.: Ter 49,24).
Az ártatlanságnak ebben a hangoztatásában csúcspontját éri el az ószövetségi erkölcsi felfogás és úgy tekinthető, mint az evangélium erkölcstanának előfutára. Forma szerint olyan feltételes önelátkozás, amilyet peres eljárások alkalmával kívántak a vádlottól, ha ártatlanságát másképp nem lehetett bebizonyítani (Kiv 22,9-10; Szám 5,20-22; 1Kir 8,31-32).
Ha az a vád ellenem, hogy adásvételkor csaltam, ám tegyük cselekedeteimet igaz mérlegre, és kiderül ártatlanságom.
Tovább védekezik az igazságtalanság vádja ellen: soha másét nem kívánta és nem vette el.
A házasságtörés vádját is tagadja.
Szolgáját és szolgálóját is emberszámba vette, mert hisz ők is éppúgy Isten teremtményei, mint saját maga. Az úr-szolga viszonynak ez a felfogása élesen elüt a korabeli (és későbbi) pogány felfogástól, de jól beleilleszkedik Izrael hagyományaiba, melynek törvényhozása mindig azon volt, hogy enyhítse a rabszolgák helyzetét. Ez is az evangélium előkészítése. Pál apostol majd azzal küldi vissza urához Onezimuszt, hogy „mint szeretett testvért” fogadja vissza szökött rabszolgáját (Filem 16).
„fölkelne”: mint bíró felelősségre vonna.
Ez a rész hagyományos helyéről, Jób védekezésének a legvégéről ide kívánkozik, mert az igazságtalanság újabb formáit sorolja fel, és tagadja, hogy azokat elkövette volna.
„Ha szántóföldem panaszt emelne rám”: mintha ti. volt gazdájától fizetés nélkül elvettem volna.
„Ha fizetés nélkül ettem a termését”: mintha ti. mezei munkásaim (a „szántóvetők”) bérét visszatartottam volna.
Az igazságosság után most az emberek iránti szeretet gyakorlását sorolja fel: Isten iránt való szeretetből mindig segített a rászorulókon (18).
„Ártatlanra emeltem a kezem”: fenyegetve, bíró elé hurcolva.
A gazdag ember kapzsisága és elbizakodottsága is távol volt tőle.
A mammonimádás után most a nap és csillagok imádását tagadja.
„S ha csókra emeltem kezemet a számhoz”: a kéz csókra emelése („csókhintés”) az égitest felé az imádás jele volt.
Jób nem az ellenségen állt bosszúról beszél, ami általános szokás volt és megengedettnek tartották (de azért vö.: Kiv 23,4-5; Lev 19,18; Péld 20,22), hanem tovább megy és az ellenség baján érzett kárörömet, és az ellenség megátkozását is bűnnek tartja.
A kötelező vendégbarátság ellen sem vétkezett („ki nem lakhatott jól húsával bármikor?”), és az utasoknak is mindig adott szállást.
Nem új bűnről van szó, csak azt mondja, hogy ha bűnös volna, nem mert volna emberek közé menni. Szívesen odaállna Isten elé is (35-37).
„Itt az irattekercs...”: a Jób ellen emelt vádirat. Abbana biztos tudatban, hogy a vádak hamisak, és - ha mód adódnék rá - meg tudná őket cáfolni, a vádiratot hajlandó fejdíszként hordani és úgy állni Isten elé.
Valószínűleg valamely későbbi másoló betoldott megjegyzése. A 38-40a. versek a 16. vers előtt találhatók.
(Az Elihu-beszédek): Elihu bekapcsolódása a vitába az előzőekben egyáltalán nem volt előkészítve, és a befejező rész sem vesz róla tudomást. Ennek a résznek gondolatszövése, stílusa és szókincse észrevehetően eltér az eddigiektől. Egyik-másik szakasza a Jahve-beszédek elővételezésének látszik. Ezért tartja magát a vélemény, hogy ezt a részt más szerző írta, és később került Jób könyvébe. Ez a körülmény persze nem befolyásolja az egész könyv sugalmazottságát: Jób könyve sugalmazott szentírási könyv, beleértve az Elihu-beszédeket is.
Mivel Jóbot saját igazának hitében nem tudták megingatni, fölöslegesnek tartja a további beszédet.
Elihu a szerzett bölcsességgel itt szembeállítja az isteni ajándékként kapott „karizmatikus” bölcsességet, amelyet Isten kinyilatkoztató Lelke ad az embernek. A hagyományos keleti bölcsességi irodalom elismeri az isteni bölcsesség felsőbbrendűségét (vö.: Péld 21, 30), tud a bölcsesség és igazságosság kölcsönhatásáról (vö.: Péld 1,7; 10,31; 15,33; Zsolt 119,99-100), és vallja, hogy a bölcsességet Isten adja (vö.: Péld 2,6; 16,33). Az elképzelés, hogy Isten Lelke lakást vesz az emberben és ott jelen lévén azt bölccsé teszi, Dán 5,11.12.14-ben jut kife-jezésre, aztán bővebb kifejtést nyer (Bölcs 1,5-7; 7,22-23; 9,17), és egyre jobban előkészíti az új kinyilatkoztatást Isten Szentlelkéről az újszövetségben (vö.: 1Kor 2,6-16).
„Egyenest az Isten, nem ember tanított”: Elihu kiélezett formában fogalmazza meg azok véleményét, akiket bírálni akar.
Az álomlátásokban adott figyelmeztetések után most megnevez egy másik módot (vö.: 33,14), ahogyan Isten meginti az embert: a szenvedések révén, mint Jóbot.
„közvetítő gyanánt”: szó szerint: „tolmács”, szószóló gyanánt. Az angyal a feltevésben „tolmácsolja”, azaz megmagyarázza az embernek betegsége értelmét és megnyitja a szemét, hogy belássa bűneit (27), majd közbenjár érte Istennél (24; vö.: 5,1).
„...gyalázkodást”: Elihu félreérti Jób magatartását és egy sorba állítja a „gúnyolódókkal”, akik ellen a bölcsességirodalom harcol (Péld 21,24).
„A tettei szerint fizet az embernek”: klasszikus rövidséggel jut itt kifejezésre az ószövetségi alaptétel, hogy Isten aszerint áldja vagy veri az embert a földi életben, ahogyan megérdemli. Az Újszövetség a végső igazságszolgáltatást az utolsó ítélet napjára teszi (Mt 16,27; Róm 2,6).
A gondolatmenet ez: Isten nem másodkézből kormányozza a világot, nem más hozta a törvényt, mely szerint eljár, hanem saját hatalmával maga szabja meg a törvényt. Éppen ezért Isten sohasem „törvényszegő” (vö.: Bölcs 11,20-26; 12,11-18).
Ezeknek a verseknek szövege erősen romlott állapotban maradt ránk, és sokszor kiigazításra szorul.
„Ha szemére vetik”: tapasztalatból vett ellenvetés, hogy megrögzött gonoszok sokszor büntetlen maradnak. Ennek oka - mondja Elihu - abban keresendő, hogy Isten igazságosságát enyhíti irgalma (vö.: Bölcs 11,23; 12,2), s megelégszik azzal, hogy a gonosztevőt sorsára bízza (30).
Elihu nehéz kérdést szegez Jób mellének: könyörülhet-e Isten a megtérő bűnösön? Ha csak az igazságosság szerint járhat el, akkor nem könyörülhet, büntetnie kell, mert a bűnös rászolgált a büntetésre. Nem így tesz, tehát az igazságosság mellett más zsinórmértéke is van Isten cselekedeteinek. Jób esetére alkalmazva ezt a meglátást, Jóbnak (és Elihunak is!) arra a következtetésre kellene jutnia, hogy Istennek más indítéka is lehet, mikor Jóbot csapásokkal sújtja, mint az igazságosság törvényének végrehajtása (pl. Jób állhatatosságának próbára tevése!). De e következtetést maga Elihu sem vonja le világosan, csak azt hangoztatja, hogy Jób vétkezik, mert kétségbevonja Isten igazságosságát (vö.: 37).
E versek tanulsága: amilyen magasan van fölötted az égbolt, oly messze fölötte van Isten az emberi világnak: neki sem bűnünk nem árt, sem erényünk nem használ.
„Jajveszékelnek...”: az emberi gonoszság, lám, embernek árt. De Isten nem segít rajtuk, mert hiányzik belőlük az igazi hit ésa szívbeli áhítat Isten iránt.
A következő rész tartalmát Elifáz már megpendítette (5, 17), sőt ki is fejtette (22,23-30). A szöveg több helyütt homályos, és nehéz eldönteni, mi újat mond Elihu.
„a szemét”: eredetileg a „fülét”, hogy ti. meghallja az igazságot (vö.: Zsolt 40,7; Iz 50,5).
A szöveg eléggé bizonytalan.
Isten útjainak értelmezéséről Elihu most rátér Isten hatalmának és bölcsességének magasztalására. Hasonló gondolatmenet: Róm 11,33.
A zivatar leírása: a felhő (Jahve „sátra”) a mennydörgésnek (Jahve „hangjának”) dübörgése közben terjed tova, s a villámokat nyílként lövi, ahová akarja (vö.: Zsolt 29; Kiv 13,22; 19,16).
„kamráiból”: a „Dél kamrái” (vö.: 9,9) azok a helyek, amelyekből - a nép elképzelése szerint - a viharos déli szél tör elő (vö.: 38,22; Zsolt 135,7).
A 19. vers második fele ebben az összefüggésben érthetetlen lenne. Így hangzik: „A sötétség miatt semmit sem fogunk előhozni.”
„...a viharból”: Isten megjelenésének hagyományos módja (Zsolt 18,8-16; 50,3; Náh 1,3; Ez 1,4, továbbá: Kiv 13,22; 19,16), amely érzékelteti félelmetes hatalmát.
A szerepek fölcserélődtek: most Jahve szólítja vitára Jóbot.
„...mint az agyag a pecsét alatt”: pecsételésre átlag vörös agyagot használtak. Ilyenné lesz a föld a hajnalpírban. Avagy - s ez a második hasonlat - mintha piros ruhába öltöznék.
„...fényét”: a gonosztevők „fénye” nem a napvilág (vö.: 24,13 k).
„...tenger forrásához”: Úgy képzelték, hogy a tenger forrásokból nyeri vizét.
„a halál kapuit”: vö.: Iz 38,10; Zsolt 9,14; 107,18; Bölcs 16,13.
A fényt a naptól és a holdtól független lénynek tekintették (vö.: Ter 1,3).
„...pusztaságban”: kiegészítő betoldás. - A 26-27. vers Isten pazarló bőkezűségét hangsúlyozza, és egyben rámutat, hogy Isten nemcsak az emberre visel gondot, hanem más lényekre is.
Az íbisznek és a kakasnak jóstehetséget tulajdonítottak: az íbisz előre jelezte a Nílus áradását, a kakas meg a nap közeledtét jelzi.
Az élettelen természet után most az állatok, mégpedig a vadon élő, független állatok kerülnek sorra: valamennyiről gondoskodik az Isten.
A kőszáli kecske és az őz példáját hozza föl, mert ezek óvatos állatok, és szaporodásukat nagyon nehéz megfigyelni. Később (13-18) a struccot említi, mely ellenkezőleg nagyon óvatlan. És Isten itt is, ott is gondoskodik a faj fönnmaradásáról.
A madarak vonulásában, mely az évszakokhoz igazodik, a Teremtő bölcsessége nyilatkozik meg.
Jób vitába akart bocsátkozni Istennel. Isten vita helyett bölcsességét állítja eléje, amint az műveiben megnyilatkozik.
A tömlöc a seol, a holtak birodalma (vö.: Szám 16,33), ahol az árnyak némák.
A behemót és a leviatán leírása. Vannak, akik ezt a részt a struccról szóló rövid szakasszal együtt (39,14-18) későbbi betoldásnak szeretnék minősíteni, de nézetük mellett nem tudnak döntő bizonyítékokat felhozni. Egyébként az egész kérdés jelentéktelen.
„behemótot”: ez a szó a héberben tulajdonképpen „(vad-)állatot” jelent. Itt a víziló jelölésére szolgál, mely állat a brutális, nyers erő jelképe, amit egyedül Isten tud megfékezni, ember nem.
Sokféleképpen fordított és értelmezett sor. Jelen fordítás a következő verssel hozza kapcsolatba, és párhuzamot vél látni a Paradicsomból kitiltott ember és a hegyek világából kitiltott víziló sorsa között. Miként a Paradicsomtól pallossal tartják távol az embert a kerubok, úgy itt is „karddal fenyegette” Isten a vízilovat és a vele lakóhelyén a mocsárban „játszadozó” állatokat, hogy ne hagyják el természetes életterüket és ne menjenek a számukra idegen hegyekbe.
„gerellyel”: bizonytalan szó. Az átfúrás célja, hogy az állat orrába kötelet lehessen fűzni és annál fogva féken lehessen tartani, el lehessen vezetni.
„Leviatánt”: a szó eredetileg az őskáosz mondabeli szörnyetegének a neve (vö.: 3,8), amelyről azt képzelték, hogy még mindig él a tengerben. Itt „leviatán” a krokodilus neve.
„a céhbeli társak”: a halász-céh tagjai.
A krokodil vízcseppeket fúj a magasba, és ezek csillognak a napfényben.
„Festékes fazék”: úgy fölkavarja a vizet.
Az úszó krokodil mögött fehér hab borítja a vizet: mintha ősz haj úsznék rajta.
„minden büszke állatnak”: szó szerint: „a büszkeség minden fiának” ez a kifejezés a vadállatok jelölésére szolgál (vö. 28,8), ame-lyek a világ hatalmasait példázzák, akiket egyedül Isten tart hatalmában (40,7-14).
„Én borítottam tervedet homályba”: felelet az Úr méltatlankodó kérdésére (38,2). Ugyanígy: „Szavakkal, amelyekből hiányzik a tudás”.
Valószínűleg későbbi, avatatlanul a szövegbe került széljegyzet: glossza.
„saját szememmel láttalak”: nem igazi látomásról van szó (vö.: Kiv 33,20), hanem Isten valóságának új szemléletéről. Jóbot, aki eddig csak a hagyományos módon gondolkodott Istenről, most megrendítette Isten hatalmának átélése: meghajol Isten végtelen hatalma előtt. „Igazságosságot” követelő kérdései felelet nélkül maradnak ugyan, de megértette, hogy Isten senkinek sem tartozik számadással, és hogy Isten bölcsessége olyan keserves tényeknek is megnyugtató értelmet tud adni, mint a szenvedés és a halál.
„Porban és hamuban”: ősidők óta a gyász és a vezeklés kifejezése (vö.: 2,8).
„tekintettel akarok rá lenni”: Jób közbenjáróvá magasztosul, mint Ábrahám (Ter 18,22-33; 20,7), mint Mózes (Kiv 32,11), Sámuel (1Sám 7,5 12,19), Ámosz (Ám 7,2-6), Jeremiás (Jer 11,14; 2Makk 15,14; vö.: Ez 14,14.20). - Úgy látszik, szenvedései adják meg imájának a hatékonyságot. A háttérben mintha kirajzolódnék Isten szolgájának alakja (Iz 53,12), akinek szenvedése aztán kifejezetten engesztelés lesz másokért.
A „kesita” ősi fizetési eszköz. Értéke ismeretlen. A régi fordítások „bárány”-nak fordítják. Talán egy bárány értékének felelt meg.
„...örökrészt adott nekik”: a leányok rendszerint csak akkor kaptak részt az örökségből, ha az örökhagyónak nem volt fia (vö.: Szám 27,11).

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages