Teremtés könyve (Ter)

Teljes szövegű keresés

Teremtés könyve (Ter)
Ez az összefüggő rész a hatnapos teremtéstörténetet mondja el. Első teremtéstörténetnek is nevezhetjük, szemben a másodikkal, ami utána következik (2,4-25). A kettő között feltűnő stílusbeli különbséget találunk. Az elsőben Isten neve Elohim, a másodikban Jahve Elohim. Az első rész határozott irodalmi szabály szerint összeállított, csiszolt, versszerű történet. Hat napra osztja be Isten teremtő tevékenységét és Isten példájával világítja meg a hetedik nap megszentelését. Kézenfekvő a feltevés, hogy olyan korban keletkezett, amikor a szombat megtartása különleges vallási törvénynek számított. Verses formáját annak köszöni, hogy a papi és prófétai nemzedékek újra meg újra átgondolták és kiemelték benne az emlékeztető mozzanatokat. Az első rész szerzője kozmikus arányokkal dolgozik és bőven emlegeti a vizeket. A régi ember elképzelésében a föld egy határtalan óceánban álló sziget, - felülről az égbolt tartja távol az égi vizeket. A mindenség olyan, mint a lét fokozataiból felépült piramis, amelynek csúcsán az ember áll. Időben ő az utolsó, és Istenhez ő áll a legközelebb. A második rész szerzőjének világképében a legélesebb ellentét a sivatagi pusztaság és az élet. A külső természet önmagában mostoha környezet. Az életet tápláló kertet Isten külön alkotja az ember számára. Míg az első részben Isten mindenhatóságát nyilvánítja ki azzal, hogy puszta szavával teremt, a második részben az ember sorsát irányító gondoskodás a központi gondolat.
Az ilyen különbségek felhívják a figyelmet a könyv irodalmi műfajának vizsgálatára. A héber szöveg alapján nem nehéz megállapítani, hogy a sugalmazott szerző meglevő írott forrásokat és hagyományos elbeszéléseket olvasztott bele könyvébe. Legtöbbször még a feltűnő különbségeket sem szüntette meg bennük. Jellemző ebből a szem-pontból Isten nevének kétféle használata. A Jahve és Elohim névnek megfelelően szoktak J és E forrásokról beszélni. Az első teremtéstörténetet még az úgynevezett papi kódex részének is tekintik (P). Tartalma szerint semmi mást nem nyújt, mint kifejti azt a kinyilatkoztatott igazságot, hogy Isten a mindenség teremtője.
Magának a teremtésnek nem volt emberi tanúja, és nincs bizonyítékunk arra, hogy Isten bárkinek is látomásokban kinyilvánította volna annak lefolyását. A szöveg úgy beszél a teremtésről, ahogy a prófétai igehirdetés visszatekintett rá és szemléletesen előadta. Nem a kozmikus történés leírását kapjuk benne, hanem kinyilatkoztatást arról, hogy a világ a mindenható Isten műve, s hogy mindent azért teremtett Isten, hogy megvalósítsa benne az emberiség üdvrendjét. Ezt a vallási igazságot azonban a szerző úgy mondja el, ahogy arról az ő korában beszéltek. A hatnapos felsorolás tehát csak azt mutatja, hogy akkor emberi tudásuk szerint milyen sorrendben gondolták el az egyes dolgok teremtését, nem pedig azt, hogy Isten valóban milyen sorrendben hozta létre a mindenséget. A régi ember a semmi és a létező valami közti különbséget végső fokon a sötétség és a világosság ellentétével érzékeltette. Ezért kezdődik a felsorolás a világosság létrehozásával. Mivel tehát az előadás módja teljesen a régi ember világképét és természettudományos felfogását tükrözi, semmi szükség nincs arra, hogy a leírást megpróbáljuk a mai tudományos gondolkodással összeegyeztetni. Ma esetleg arra hivatkoznánk, hogy a teremtés az atom elemi részecskéinek vagy valamilyen erőtérnek a létrehozásával indult el, de kérdés, hogy ezzel a valódi kezdetet jelölnénk-e meg. A vallási tanítás viszont ma is biztos: a mindenség szerzője a mindenható Isten, aki világunkhoz mérten örökkévaló és világfeletti, azaz transzcendens. Nem része a világnak, hanem szerzője és magyarázata.
A prófétai igehirdetés úgy beszél Istenről, ahogy őt a választott nép az Ábrahámmal kötött szövetség óta saját történetében megtapasztalta. Isten a természetben és a történelemben véghezvitt tetteivel mutatta meg mindenhatóságát, bölcsességét és erejét. Gondviselésével pedig azt igazolta, hogy jóságában hívta meg az embert a vele fennálló szövetségre, illetőleg a vele való személyes kapcsolatra. A teremtés története azt tanítja, hogy a szövetség Istene az egyetlen Isten, aki nemcsak a választott népre gondol, hanem az egész mindenséget kezében tartja és cél felé irányítja. A szöveget tehát ebben a gondolatkörben kell értelmeznünk.
A kezdet az abszolút kezdetet jelenti. A változó idő a testi létezők létmódjához tartozik, azért velük együtt kezdődik. Benne van az a vallási tétel is, hogy a világ nem örök, mint Isten, hanem úgy különbözik tőle, mint a mű a szerzőjétől.
Az üresség és a sötétség tulajdonképpen a semmi szemléltetése. A lét, a rend, az érthetőség és a célszerűség mind Istentől ered. Isten lelke az ő erejének és bölcsességének a kifejezője. A világ azért jó, mert ennek az Istennek a műve, mert minden megfelel annak a célnak, amire Isten rendelte.
A világosság és a sötétség, a víz és a szárazföld szétválasztása a régi ember világképéből érthető. Egyetemes jelentése az, hogy a természet rendjét, törvényeit Isten jelölte ki. Vallási szempontból annak van jelentősége, hogy Isten puszta szavával teremt. Ez részben Isten mindenhatóságára utal, részben megkülönbözteti a szentírási elbeszélést a babiloni és más kozmogóniáktól, ahol valamilyen ősi „anyagnak” a létezését föltételezik, mert a semmiből való teremtést nem tudják elgondolni, s ahol maguk az istenek is részei a világnak.
A Nap, a Hold és a csillagok a környező pogány népek számára istenségek, itt ellenben egyszerűen az ember számára világító testek.
A növények és állatok teremtésének leírása csak annyit mond, hogy azok is Isten mindenhatóságának művei, de semmit nem mond arról, hogy mit hoz létre Isten közvetlenü, és mit a másodlagos természeti okok által.
Az ember teremtése az egyéb teremtmények létrehozásához képest ünnepi aktus. Isten úgy mondja ki elhatározását, mintha udvartartásához szólna. A többes számú forma: teremtsünk embert... lehet az Elohimnak megfelelelő fejedelmi többes is, tehát nem kell okvetlenül a Szentháromság titkának valamilyen előzetes bejelentésére gondolnunk. Az ember nagyságát, különleges hivatását szemlélteti az is, hogy az ember a többi teremtménnyel szemben Isten képmása, és hivatva van uralkodni az egész természet fölött. Amennyiben az ember öntudattal rendelkező személy, annyiban Isten képmása. A természet fölött azonban csak Isten akaratától való függésben uralkodhat. Vagyis az embert kötelezi az erkölcsi rend.
A hétnapos keret semmit sem akar megállapítani a teremtés lefolyásának időtartamáról. Inkább az ember hétnapos munka- és életritmusát hagyja jóvá, aminek valószínűleg már előbb is megvolt a tapasztalati háttere. Ha a sugalmazott szerző a munka és pihenés viszonylatában Istent állítja példának, az csak annyit jelent,hogy valamilyen normát akar felállítani az ember számára. Amellett a leírás kultikus szempontokat is figyelembe vesz. A hetedik nap megszentelése külsőleg is jelezte a választott nép egybetartozását, és eszébe juttatta a gondviselő Istent, aki kezében tartja az egész világot. Kultikus emléket idéz az este és a reggel emlegetése, illetőleg az egyes napoknak az ilyen elhatárolása. A kultikus nap az estével kezdődött, akkor mutatták be az esti áldozatot az Egyiptomból való kivonulás emlékére (MTörv 16,6), míg a reggeli áldozat a Sínai hegyen való szövetségkötés emléke volt (Szám 28,6).
A szöveg különben Istenről emberi módon, antropomorfisztikusan beszél akkor is, amikor úgy tünteti fel, hogy a hetedik napon ő is megpihen. Őbenne a teremtés örök szabad elhatározás, aminek kifelé megnyilvánult az időbeli hatása. Isten egyszerre az örök tett és az örök nyugalom. A világ teremtése és fenntartása nem jelent számára külön „munkát”. A szöveg egyébként a teremtő aktust a héber „bara” szóval jelzi, s azt mindig csak Istenre vonatkoztatja. Tehát a semmiből való létrehozást érti rajta, nem a meglevő anyag formálását.
Az ún. második teremtéstörténet csak megemlíti a föld és az ég teremtését, bővebben az emberrel foglalkozik. A száraz pusztaság közepette Isten külön gondoskodik az ember életkörülményeiről, öntözött kert formájában (pardes). Az ember maga összetett lény: a föld anyagából és az Isten által adott éltető elemből áll. A szerző a testet és a lelket közvetlenül Istennel hozza kapcsolatba, tehát az ember különleges teremtését hangsúlyozza, nem úgy, mint a növények és állatok esetében. De elsősorban mégsem a kettősséget hangoztatja, hanem azt emeli ki, hogy az ember több, mint a körülötte levő testi lények. Van benne valami magasabbrendű éltető elem, ami arra képesíti, hogy tudatos kapcsolata legyen Istennel.
Az ember (adam) a földből (adama) származik. Ez az általános megjelölés később (4,25; 5,3) az első ember neveként szerepel: Ádám.
A Pison és Gichon ma már számunkra ismeretlen nevek. De a konkretizáló előadásmód nem jogosít fel arra, hogy a paradicsomkertet földrajzilag rögzítsük. Az Éden szó eredetileg szteppét jelentett. Különben is a Szentírás az emberi üdvtörténetről beszél, nem profán történetet ad elő. A képek itt is a vallási igazságot szemléltetik, nem pedig az első emberpár életmódját. Az „élet fája” azt jelenti, hogy Isten életre teremtette az embert, s megadott neki minden természetes és természetfölötti segítséget, hogy földi élete átmenjen az örök életbe. Ilyen értelemben az élet fája lehet a haláltól való mentesség jelképe. A „jó és a rossz tudásának fája” nem az erkölcsi jó és rossz megkülönböztetése, hiszen az adva van az emberi öntudattal, hanem a bűn által megtapasztalt tudás, vagyis az Istennel szembehelyezkedő autonómia átélése.
A parancs utalás arra, hogy az ember már kezdetben kapott valamilyen kinyilatkoztatást. Az újszövetségi tanításból tudjuk, hogy a kegyelmi rendet is megkapta, tehát nemcsak természetes lelkiismerete szerint kellett az Istennel fennálló kapcsolatát alakítania. Az engedetlenség, a bűn mindannak elvesztését vonta maga után, amit az élet fája jelentett.
A házasság Istentől alkotott intézmény, és a nő a férfinak egyenrangú társa. Az ember álma azt jelzi, hogy az asszony teremtése egyedül Isten titka, annak sincs emberi tanúja. A férfi oldalából való teremtés, mint kép, nagyon alkalmas az egyenrangúság, az összetartozás és a kölcsönös vonzás kifejezésére. Az asszony felismerésében benne van a házasság céljának felismerése is. A házasság a legszorosabb kapcsolat két személy között, és egyben az élet továbbadásának is helye. Ezért mondja a szöveg, hogy a kettő egy test lesz. A héber nyelvben az asszony szó az is=férfi szónak a nőnemű alakja: isa. A szójáték is a kölcsönös kapcsolatot jelzi.
A ruhátlanság itt azt jelenti, hogy az ember eredeti bűntelen állapotában mentes volt a rendetlen kívánságoktól. A kegyelem olyan benső harmóniát teremtett benne, hogy az ösztön nem került szembe a személyes elhatározással, tehát nem volt mit szégyellnie.
A bűnbeesés leírása is prófétai visszatekintés a múltba. Isten mindent jónak teremtett, és az embert életre, boldogságra hívta. Ha van a világban rossz, az az ember bűnének a következménye. A prófétai igehirdetés tehát megjelöli a múltban azt a történeti eseményt, mint okot, ami magyarázza a jelen helyzetet (ätiologia). Az ok leírásakor használt képhez azonban az elemeket saját korából veszi. Mivel Isten gondviselését és szeretét az öntözött kerttel érzékeltette, a bűnt is ennek színeivel írja le. Éppen azért nem kell keresnünk, hogy az egyes mozzanatok mit jelentenek. Az ember dönthet a jó és rossz között, elismerheti Istent, vagy elfordulhat tőle. Sorsát irányíthatja a felismert törvény szerint vagy öncélúvá válhat. A szabad választással adva van a kísértés lehetősége. A szöveg még az ellenséges szellemi hatalom kísértő erejére is utal és azt a kígyó alakjában szemlélteti. A későbbi bölcsességi irodalom és az Újszövetség határozottan a bukott angyalt látja benne.
A bűn megzavarja a belső rendet és nyugalmat, amit a paradicsomkert jelképezett. A férfi szembekerül feleségével, ki akar bújni a felelősség alól. A képek mögött a kinyilatkoztatott igazság az, hogy az ember életét a bűn zavarta meg. A büntetés kirovásakor a szerző az ember történelmi állapotát veszi alapul, és annak adja teológiai magyarázatát. A munka fárasztó, sokszor sikertelen, a férfi és a nő kapcsolata még a házasságban sem harmonikus. Megrontja a szenvedély, a kapzsiság és a hatalmi ösztön. A külső természet fölötti uralom sem olyan, ami illenék az emberhez, aki az Isten képmása és akiért minden lett. Végül a halál borzalma is arra utal, hogy az élet magán hordozza a büntetés jegyét. A kísértő az asszony minden ivadékának igyekszik gáncsot vetni, vagyis a rossz nemzedékről nemzedékre fenyeget majd mindenkit.
Ennek ellenére az emberiség helyzete sohasem volt reménytelen: a győzelem is az asszony ivadékából ered. A földi történés kezdettől fogva üdvtörténet volt, és Isten a bűn után sem vonta vissza elhatározását. Ezt a képet az egyházi hagyomány a Megváltóra és anyjára vonatkoztatta, és vallotta, hogy a megváltás ígérete már ebben az előképben kifejeződött. Ezért nevezték ezt a helyet „ősevangéliumnak”. Ebben a megvilágításban az „asszony” győzelmében meg lehetett látni Mária különleges kiváltságát, Máriának a bűntől való teljes mentességét is.
Éva - héberül Havva - a chaja = élet szóból származik.
A ruhára való hivatkozás a meztelenség elfedését jelenti. Az eredeti bűntelenség elvesztése után ösztönei már nem álltak a szellemi akarat uralma alatt, s az ösztönösség rendezetlen megnyilvánulása miatt jelentkezik a szégyenérzet. Az a következtetés azonban téves, hogy a házassággal kapcsolatos nemi életet az ősszülők csak a bűnbeesés után kezdték volna el.
A bűn után az élet külsőleg az Istentől való elfordulás képét mutatja. Erre céloz a paradicsomkertből való kiűzés. Nem maradhatott meg a kiváltság, amit az élet fája jelképezett. Az ember napjai a verítékes munka, a küzdelem, kísértés, szenvedés és halál árnyékában telnek, de Istennek mégis célja van vele. A szöveg tehát világosan beszél az első ember bűnéről, s azzal magyarázza az élet benső ellentétét, de hogy ez a bűn átszáll minden emberre, azt csak az Újszövetségből tudjuk.
A kerub az isteni hatalom megszemélyesítése, vagy hivatkozás arra, hogy Isten a hatalmát szellemi teremtményei bevonásával is gyakorolja. A szó valószínűleg a babiloni mitológiából származik, ahol a kaput védő istenséget jelentette.
Kain és Ábel története a bűn elterjedését jelzi az emberiségben. Az Isten elleni lázadás magával hozta az egymás közti ellenségeskedést. A prófétai igehirdetés valószínűleg meglevő törzsi mondát (Keniták, kainiták) használ fel és alakít át. Hiszen már feltételezi a törzsi közösséget, a vérbosszút és a városalapítást stb.
Kain nevét a népies etimológia a „megszerezni” szóval hozza kapcsolatba. A férfi hatalma alatt álló asszony örül annak, hogy más személy anyja lehet.
Az ifjabbnak az idősebb elé helyezése ismétlődik Izsák és Izmael, Jákob és Ézsau esetében, s Isten szabad akaratú rendelkezésére utal, amit az üdvrendben megvalósít.
A szöveg megromlott, valószínűleg a kísértés és a lelkiismereti vívódás leírása akar lenni.
A jel a védelem jele, nem a megbélyegzésé. Úgy tünteti fel Kaint, mint egy olyan törzsnek a tagját, amely követi a vérbosszú törvényét.
Nod földje: szójáték a nad =szökevény szóval.
A Szentírás nem akar néprajzi előadást tartani. A nevek valószínűleg régi törzsekre és személyekre utalnak. A beiktatott rész azt jelzi, hogy Istennek a szaporodásra és a föld meghódítására adott parancsa teljesül.
Egy pusztai hős tiszteletére szerkesztett ének beiktatása, amely jelzi a bűn további elharapódzását.
A családfa az Ádám és Noé közötti időszakot akarja áthidalni, mint ahogy a 11. fejezetben a Noé utáni nemzedékek felsorolása megadja a folyamatosságot Ábrahámig. A tíz-tíz nemzetség felsorolása mutatja, hogy itt is inkább jelképről van szó, nem történeti adatokról. A háttérben az a tanítás húzódik meg, hogy a választott nép Istene a Teremtő, s hogy a velük kötött szövetség közvetve az egész emberiségnek szól. Az egyes személyek életkora szintén stílusbeli sajátság, nem történelmi adat. A vízözön előtti ősök életkora hosszabb, mint a későbbieké. Ebben részben benne van a történelmi távlat, másrészt azt is jelzi, hogy a bűn elhatalmasodása Isten nemtetszését vonta maga után. Természetes tehát, hogy a családfákból nem következtethetünk az emberiség korára a földön.
Hénoch alakja azt igazolja, hogy az igaz Isten felismerése a bűn ellenére sem vált lehetetlenné, s mindig akadtak, akik visszatértek hozzá. Talán életkora, a 365 esztendő - az év napjainak száma - is utalás a lelki tökéletességre. Az „Isten színe előtt járt” kifejezés később is az egy igaz Isten tiszteletét és a beléje vetett hitet jelenti. Nem tudjuk megmondani, mit ért a szerző azon, hogy „Isten elvitte”. Később ugyanezt olvassuk Illés prófétáról (2Kir 2,11). A bölcsességi irodalomban a jámborság egyik példaképe (Sir 44,16 49,14).
Noé neve (héberül Noach) nehezen vezethető le a nacham =vigasztalni szóból. Ez az értelmezés eredetileg talán más névre vonatkozott.
Úgy látszik, a sugalmazott szerző egy népies legendára hivatkozik, amely az óriásokról (nephilim), a keletiek titánjairól beszél, s akik az égiek és a földiek kapcsolatából származtak. Ezt is egyszerűen úgy közli, mint az egyre terjedő bűn szemléltetését. Az életkor lerövidítése is az ősi áldás megvonását akarja jelenteni.
A megbánás nem az örök teremtő terv visszavonása, hanem emberi kifejezés arra, hogy Isten bűntetést ró ki a bűnös emberre, és hogy végtelen szentsége miatt utálja a bűnt.
A vízözön történetét a szent szerző párhuzamos elbeszélések egyesítése alapján mondja el. Innen adódnak a következetlenségek, ismétlések és ellentétek. Babilonból is ismerünk olyan elbeszéléseket, amelyek feltűnő módon hasonlítanak a Szentírásban közölt történethez. De a Szentírás nem azokat veszi át, hanem velük együtt egy forrásból merít: olyan árvízkatasztrófának vagy katasztrófáknak az emlékéből, amelyek a Tigris és Eufrátesz völgyét meglátogatták. Ezt az elbeszélést a Szentírás a kinyilatkoztatott tanítás közlésére használja fel. Ezért ad a katasztrófának egyetemes kiter-jedést. Tükrözi benne Isten igazságosságát és hatalmát, amellyel lesújt a bűnösökre, továbbá irgalmát, amellyel az igazat kiragadja a veszélyből (Zsid 11,7). A vízözön Isten ítélete, s egyszersmind a végítélet előképe (Lk 17,26; Mt 24,37). A vízen keresztül való menekülés pedig a keresztség előképe (1Pt 3,20).
A héber szöveg valamilyen gyantás fáról beszél.
A választott nép a szövetség gondolatában él, azért az Istennel fennálló kapcsolatot mindig annak mintájára fejezi ki. Noé esetében egyoldalú szövetségről, illetőleg csak az irgalom megnyilvánulásáról van szó.
Az állatok az emberért vannak, tehát osztoznak sorsában. Sőt, a Róm 8,19-22 alapján azt is mondhatjuk, hogy az ember miatt az egész természet viseli a bűn átkát. A bárkába vitt állatok tömege viszont azt fejezi ki, hogy Isten nem akarja megszüntetni azt a földi életet, amit teremtett.
A mélységek forrásai és az ég csatornái, - ugyanaz a világkép, amit az 1,7-ben is megtalálhatunk. A földet körülvevő vizeknek Isten szab gátat. A negyvennapos felhőszakadás csak a büntetés nagyságára és arra utal, hogy Isten a természeti jelenségeket is akarata szerint használja fel. Ugyanezt kell mondani a többi számadatról és az egész konkretizáló előadásról.
Isten tudja, hogy az ember akarata gyenge, és hajlik a bűnre. Ezért a büntetés alkalmas pedagógiai eszköz, a világ rendjét azonban sem a bűn, sem a büntetés nem változtatja meg. Isten örök terve szerint vezeti az emberiséget. - Az áldozat illatára való hivatkozás antropomorfisztikus kifejezés - Isten az ember hódolatára tekint, nem az áldozat illatára.
Isten újra megáldja az emberiséget, mint kezdetben. A csapások célja tehát nem az emberiség kiirtása. De a külső természettel fennálló küzdelem mindvégig megmarad.
Az egész természettel kötött szövetség újra azt hangoztatja, hogy a természet erői nem térítik el az embert attól a céltól, amit Isten eléje tűzött. A szivárvány természetes jelenség, de mivel a vihar után megnyugtató színeket fest az égboltra, emlékeztetheti az embert arra, hogy Isten gondviselése őrködik fölötte.
A pátriárkák áldásával és átkával másutt is találkozunk (27 és 49). A szavak egy-egy nemzetség fejének szólnak, és a tartalmuk utódaik történetében teljesedik be. A szöveg azt akarja kifejezni, hogy a választott nép üdvtörténeti kiváltsága valamiképpen már őseiben is megvolt.
Héber szójáték: Jáfet tág teret (japht) kap.
A felsorolás üdvtörténetileg azt a célt szolgálja, hogy igazolja a föld benépesítésére irányuló isteni tervet és az emberi nem egységét. A családfák különböző népeket sorolnak fel, de természetesen nem faji hovatartozásuk, hanem inkább földrajzi helyzetük szerint csoportosítják őket, úgy, ahogy az írott források keletkezésének idejében, kb. Salamon korában ismerték őket. A felsorolás nem is megy túl az akkori palesztinai ember ismeretkörén. A föld benépesítése annak az áldásnak a következménye, amit a 9,1 említ.
A szállóige egy népszerű mezopotámiai mondai alakról terjedhetett el, akit ma már nehéz azonosítani.
Akkád Mezopotámia felső része és egyúttal város. A sumirokkal szemben Akkád lakói szemiták voltak.
Az elbeszélés a J forrásból származik, s a föld benépesítését nem annyira az isteni áldással, mint inkább az ember rosszaságával hozza kapcsolatba. A Bábel szó igazában „Isten kapuját” jelenti, de a népies etimológia a bll gyökre vezette vissza, aminek jelentése: összezavarni. A vallási értelmezés az, hogy a történelmet az emberi gonoszság ellenére is Isten irányítja, s az emberi hatalom nem képes az Isten terveit keresztülhúzni. A széthúzó erők adva vannak a bűntől megsebzett természettel. Az egységet Krisztus hozza meg a Szentlélek kiárasztásával, aki a nyelvek sokfélesége ellenére is szeretetben tömöríti az embereket (ApCsel 2,5), de a végleges egység fel van tartva a túlvilágra (Jel 7,9).
Szem utódainak családfája elvben folytatja a Noé előtti ősök sorozatát. Itt is tíz nemzedéket találunk, mint ott. Az életkor azonban már rövidebb, s ez, mint stílusbeli sajátság, a közelebbi múltat fejezi ki. Az ószövetségi hagyomány a választott nép történetét Ábrahámon keresztül visszavezeti Noéhoz, a „második ősatyához”. Ez is jelzi, hogy a néppel kötött szövetség valamiképpen az egész emberiségnek szól. Természetesen ebben a családfában sem kell az egész emberiség korát meghatározó adatokat keresni. A felsorolt nevek ismertek lehettek Ábrahám családjában, s a hagyomány ezek segítségével rajzolta meg a nép őstörténetét. Terach a dél-mezopotámiai Urból északnyugat felé, Háránba költözik, s az Ábrahámnak adott kinyilatkoztatással kezdődik a konkrét ószövetségi üdvtörténet.
A szöveg nem említi, hogy Ábrahám milyen formában kapta a kinyilatkoztatást. De készséges engedelmessége és egész életét betöltő hite mutatja, hogy teljes bizonyosság töltötte el. Elhagyja családját és környezetét, ahol pogány isteneket tiszteltek, meddő feleségével elindul az ismeretlenbe, mert hiszi, hogy Isten nagy néppé tudja tenni, sőt, különleges hivatást adhat neki, amelyből sokakra áldás származik. A választott nép léte és jövője ettől a feltétlen hittől függött, ahogy azt az újszövetségi Szentírás is megállapítja (Zsid 11,8-19). Így nemcsak a választott nép testi ősatyja lett, hanem a hitben ősatyja mindazoknak, akik magatartását utánozzák (Róm 4; Gal 3,7). Viselkedéséből a hit belső struktúrája is kiolvasható: minden emberi valószínűség ellenére ráhagyatkozik Isten szavára, s meggyőződése a próbatételek sorozatában sem inog meg. Szent Pál szerint „a remény ellenére is reménykedve hitt” (Róm 4,18). Ábrahám által a föld minden nemzetsége áldást nyer, ez azt jelenti, hogy vele megkezdődik az Isten irgalmát hirdető kinyilatkoztatás, a hit szétterjedése, és egyben az ő leszármazottja lesz a Megváltó is, aki az üdvösséget hozza. Természetesen Ábrahám még nem lehetett tisztában az ígéret teljes jelentésével. A Megváltóra vonatkozó ígéretek évszázadokon át bővültek.
Sárai vagy Sára Ábrahám féltestvére és felesége. Lót Ábrahám testvérének, Háránnak a fia volt. Az életkor megjelölése itt is inkább díszítő jelző, mint történelmi adat. A nép ősatyját az öregkor méltóságával jellemzik. Hetvenöt éves korában kapja a kinyilatkoztatást, 100 éves, mikor fia, Izsák születik, ő maga 175 éves korában hal meg, tehát pontosan 100 évig szolgál Istennek. Látható, hogy az adatok a kiválasztottságot hangsúlyozzák.
A kor erkölcsi felfogására jellemző eset. A házasságtörést nagyobb bűnnek tekintették, mint a gyilkosságot. Ezért könnyen megtörtént, hogy a férfit megölték és ezáltal felesége szabaddá vált. A történet egyébként magasztalni akarja Sárának, az ősanyának a szépségét, Ábrahám okosságát, és egyúttal rámutat arra, hogy Isten védelmezi választottját. A kor erkölcsi felfogását tükrözi az is, hogy a félrevezetést nem tartják bűnnek, s a férfi életét többre értékelik, mint az asszony becsületét. Az ószövetségi erkölcsiség is együtt nemesedik a kinyilatkoztatás fejlődésével. Különben hasonló történetet találunk Izsák és Rebekka életében is (26,1-10).
A szöveg úgy hangzik, mintha a Holt-tenger még nem léteznék (14,3; 19,24). Lót a kényelmes életet választja, nem riad vissza a bűnös környezettől, ezért később bűnhődik. A történet Ábrahám békeszerető és nemes lelkületét is bemutatja.
Mivel itt vezetett a Vörös-tenger felé menő kereskedelmi út, az ilyen fosztogató akciók nagyon valószínűek. Itt a történetnek az a célja, hogy bemutassa Ábrahám bátorságát, nemeslelkűségét, és Melkizedeken keresztül feltárja Jeruzsálemhez való kapcsolatát. Sálemet, Melkizedek városát ugyanis az ószövetségi hagyomány azonosítja Jeruzsálemmel. Az adatok egyébként nem elegendők arra, hogy az eseményt a profán történelem folyamatában rögzítsük. Az itt szereplő Amráfelt nem lehet azonosítani Hammurabivel, a híres bábeli királlyal, mint azt egyesek feltételezték. Az itt szereplő személyeket más forrásokból nem ismerjük.
Melkizedek neve azt jelenti: Igazságosság királya. Sálem (salom) pedig békességet jelent. A köztudatban Melkizedek úgy szerepelt, mint a legfőbb Isten (El Eljon) papja. Minden bizonnyal az egyistenhitet vallotta, s ezt Ábrahám is értékelte benne, azért adott neki tizedet a zsákmányból és azért fogadta áldását. A Zsid 7 ezeket az adatokat használja fel, amikor kifejti a Zsolt 110,4 utalását Krisztus főpapságára vonatkozólag: Te pap vagy mindörökké Melkizedek rendje szerint. Ábrahámban a levita papság is kifejezte hódolatát Melkizedek előtt, s már ez az előkép is igazolta, hogy Krisztus főpapsága több, mint az ároni papság hivatala. Az egyházatyák a kenyérben és a borban az eucharisztia előképét látták, s ebből a szempontból is párhuzamot vontak Krisztus és Melkizedek között.
Isten újra megerősíti ígéretét, hogy megsokasítja a pátriárka utódait.
A szövetségkötés régi szertartás. A kettévágott állatok között végigmentek annak jeléül, hogy hűtlenség esetén olyan legyen a sorsuk, mint ezeké az állatoké. Itt csak Isten jelképe, a füstoszlop halad végig az állatok között. Isten egyoldalúlag elkötelezi magát, hogy az ígéretet teljesíti. A ragadozó madarakat rossz jelnek tekintették, de Ábrahám elűzi őket, s ez azt jelenti, hogy minden jóra fordul.
Sára eljárása a mezopotámiai szokásjogot tükrözi. A feleség a rabnő gyermekét a sajátjának tekinthette. Ugyanez ismétlődik Rachel és Lea esetében (30, 1-13).
Az Isten angyala, küldötte, itt és sok más esetben nem külön teremtmény, hanem Istennek valamilyen érzékelhető jelenléte.
Vadszamárhoz hasonló: féktelen szabadságot szerető ember. Izmael (Jismael) neve: Isten meghallgatott.
El Roi szó szerint: a látás Istene. A szöveg valószínűleg megromlott: Lachai Roi jelentése lenne: az élőnek a forrása, aki lát engem. Később Izsák ezen a vidéken lakott (24,62; 25,11).
El Shaddai a pátriárkák korában gyakori név Isten megjelölésére. Főleg az ún. Papi kódex használja. Általában „mindenható Istennek” fordítják, de eredeti értelme talán ez: a hegyek Istene.
A régieknél a név nemcsak külső megjelölés, hanem a belső tartalmat, a lényeget fejezi ki. Ábrám és Ábrahám ugyanannak a névnek két nyelvjárási formája. Jelentése: atyja miatt előkelő. A népies etimológia az Ab hamon-ból vezette le: sokaság atyja.
A körülmetélés eredetileg a törzsbe való beiktatás és a nagykorúság jele lehetett (34,14; Kiv 4,25). Itt a szövetségre emlékeztető jelképpé válik. Igazi jelentőségét a fogságban és az utána következő időkben kapja, amikor már a nép faji és vallási összetartozásának jele lesz (2Makk 6,10). Szent Pál úgy értelmezi, mint a hitből fakadó megigazulás jelképét (Róm 4,11).
Sárai és Sára ugyanannak a névnek két változata. Jelentése: fejedelemnő.
Ábrahám nevetése és később Sáráé (18,12) már előre utal Izsák nevére: Jizchaq-El=Isten mosolyogjon, legyen kegyes. Jelen esetben a nevetés inkább a megdöbbenés jele, nem a kételkedésé. Izmael emlegetésével bizonyítékot akar kieszközölni.
Ábrahám először csak mint embereket fogadta az idegeneket. A természetfölöttiség csak lassan bontakozott ki. Hárman vannak, de csak egy beszél: Isten és a két angyala. A 22. vers már különbséget tesz Jahve és a „férfiak” között. Az Izsák születésére vonatkozó ismételt ígéret módot adott Szent Pálnak is arra, hogy úgy emlegesse Izsákot, mint aki „az ígéret kegyelméből született” (Gal 4,23).
A kinyilatkoztatáson alapuló személyes kapcsolat és a gondviselésbe vetett hit előtérbe hozza az igazak szenvedésének a problémáját. A régi korban a kollektív felelősség tudata még olyan erős, hogy az egyént külön nem is emlegették. Ellenben sok igaznak a méltatlan sorsa már feltűnést keltett. Ábrahám is ebben a gondolatkörben mozog. A közbenjárás és a helyettesítő elégtétel elve itt kezd kibontakozni. A Jer 5,1 és Ez 22,30 már határozottan hivatkozik rá. Az Iz 53 pedig már a Messiás szenvedését értelmezi így.
Kifejezetten mondja, hogy Jahve két kísérője két angyal. De a továbbiakban ők is Isten nevében beszélnek. Ebben a szövegben már kifejeződik az egyetemes monoteizmus és Izrael vallásának erkölcsi jellege. Szodoma és Gomorra pusztulása, mint intő példa később ismételten visszatér. Jézus is hivatkozik rá (Mt 10,15 Lk 17,28).
Megismerni, azaz fajtalankodni velük.
Mintegy Isten beszél általuk, azért van egyes számban.
Coár (Miceár) jelentése: kis tömeg. A helység a Holt-tengertől délkeletre volt.
Szó szerint: Jahve kén- és tűzesőt bocsátott Jahvétól... Föltételezhető, hogy a vidék tűzhányó kitörésének áldozata lett. A geológiai vizsgálat azonban újabbkori süllyedést mutat ki. A MTörv 29,22 Szodoma és Gomorra mellé sorolja Admát és Cebojimot is.
Valószínűleg egy bizarr formájú kőhöz fűződő népies hagyomány. A sugalmazott szerző úgy mondja el Ábrahám történetét, ahogy az a törzsi hagyományban élt.
Lehet, hogy a moábiták és az ammoniták törzsi származásuknak ezt az emlékét megtisztelőnek tartották. A Lev 18,6 kk a vérfertőzést elítéli, azért ebben az összefüggésben a történet már megbélyegző a pogány törzsekre. A két lány eljárását azonban a szöveg nem az erkölcstelenség oldaláról nézi, hanem az utód létrehozásának vágya szempontjából, mint később Támár esetében (38,13 kk). A népies etimológia a Moab nevet összekeveri a meabbal = atyától származó, az Ammont pedig a ben ammival =rokonom fia.
A 12. fejezetben említett egyiptomi történet megfelelője. Itt azonban már tisztultabb erkölcsiséget találunk.
A próféta itt csak azt jelenti, hogy kiváltságos kapcsolatban áll Istennel, azért imájának ereje nagyobb.
A pénz engesztelés és jóvátétel akart lenni.
Izsák teljes alakja Jizchaq-El=Isten rám nevet, örömet szerez. Ábrahám százéves korát úgy kell venni, mint stílusbeli kifejezésmódot arra, hogy nevezetes esemény történt: teljesedett az isteni ígéret, hogy a pátriárka utódai egész néppé válnak.
Ha az időrendi adatokat figyelembe vennénk, Izmael már 15 éves lenne, amikor Izsák születik. Itt viszont úgy szerepel, mint kisgyermek, akit anyja még ölében hord. Ezért sem kell időbeli meghatározásnak venni azt az adatot, hogy Izsák születése Ábrahám 100. életévére esik. Hágár eltávolítása erkölcsi szempontból még azt a kort idézi fel, amikor a családfő korlátlan ura hozzátartozóinak. Az isteni kinyilatkoztatás is csak fokról fokra követelte meg a szigorúbb erkölcsi magatartást.
Beerseba nevére két hagyományt olvasztanak egybe. Jelenthet Eskü-forrást és Hét (bárány) forrását.
A Kiv 13,11 előírta, hogy az elsőszülött fiúgyermeket meg kell váltani, mert Isten mintegy lefoglalta magának. A törvény ősi megokolását itt találjuk meg. A történet egyébként már tartalmilag elítéli a gyermekáldozatot, ami a környező népek vallásában még előfordult. Ábrahám hite itt éri el tetőfokát, hiszen a követelmény ellene mond Isten kifejezett ígéretének, hogy megsokasítja utódait. A pátriárka meg van győződve, hogy Isten talál kiutat a zsákutcából. Ha a történetet úgy fogjuk fel, mint próbatételt, akkor nem mai szemmel kell azt néznünk, hanem bele kell állítani abba a kulturális és vallási környezetbe, amelyben Ábrahám élt. A 2. versben említett Morija-hegyet a 2Krón 3,1 azonosítja azzal a dombbal, amelyen a jeruzsálemi templomot építették.
A temetőhely megvásárlásával Ábrahám tulajdonjogot szerez Kánaánban. Ezzel kezd teljesülni a jövendölés, hogy Isten az egész földet neki és utódainak adja.
Az itteni hetiták nem azonosak azzal a néppel, amely Kr. e. 2000 körül Kisázsiában fölépítette a maga országát és kultúráját. Itt valamilyen nem szemita törzset kell értenünk rajtuk.
Félbeszakított mondat: Igen, ha te akarod.
A szöveg föltételezi, hogy Ábrahám a halálos ágyán fekszik, s ő maga is úgy beszél, mint aki nem bízik abban, hogy megéri a szolga visszatérésének idejét. De halálát csak a 25,8 említi, miután a vele kapcsolatos történetek befejeződtek. - Az eskü formájához tartozott a testnek a nemzőszerv táján való érintése. Innen a kifejezés: tedd kezedet a csípőm alá.
Aram Naharajim: szó szerint a folyók Aramja. Azonos Háránnal, ahová Ábrahám atyja, Terach költözött családjával.
Itt Rebekka Betuel leánya, vagyis Ábrahám testvérének, Nachornak az unokája. A 48. vers úgy hangzik, mintha Nachor leánya volna. Úgy látszik, a hagyomány ingadozott ebben a kérdésben. A történet nem említi a szolga nevét, a hagyomány a 24,2-nek megfelelően Eliezert látta benne. A kor felfogásához tartozik az is, hogy a feleséget ilyen módon választják ki. Az abszolút apai hatalom tükröződik ebben is.
Függelék Ábrahám történetéhez, amely igazolni akarja, hogy Izsák az egyetlen örökös és ő az ígéretek hordozója.
Izmael utódai alkotják Észak-Arábia törzseit, lásd 17,20.
A gyermekek rugdalózása előképe Izrael és Edom későbbi harcainak. Rebekka ajkán a későbbi cívódás aggodalma szólal meg, azért kiált fel: miért élek?!
Az Úr megkérdezése utalás valamilyen kultikus helyre, ahol Jahve kinyilatkoztatta magát.
Folytatódik a két nép küzdelmére való hivatkozás. Dávid leigázta az edomitákat, de Jorám alatt (848-841) visszaszerezték függetlenségüket.
Ézsau jelentése valószínűleg: nyers, szőrös. Az edom szó pedig vöröset jelent, ezért lett Ézsau mellékneve. Jákob neve itt a sarokkal (aqeb) kerül kapcsolatba, a 27,30-ban pedig az aqab szóval, mivel félretolta testvérét, valójában azonban a Ja’aqob-El=Isten oltalmazzon-nak a rövidítése.
A vörös főzelék utal az Edom (vörös) névre.
Izsákról csak ez a történet maradt meg, egyébként csak atyjának és fiainak történetében szerepel. Itt is megtaláljuk az ősanya, Rebekka szépségének kiemelését és azt az isteni gondviselést, ami a családot kíséri.
A vízben szegény Palesztinában a kutaknak mindig nagy jelentőségük volt. Eszek jelentése viszály, Szitnáé rágalom, Rechobóté széles rónaság, Sebuaé eskü.
A történet dicsőíti Jákob ügyességét, okosságát, de a végső fogalmazásban kicsendül Rebekka eljárásának helytelenítése és az Ézsauval való együttérzés is. A tökéletlen erkölcsiség, a kedvenc gyermek megkülöntöztetése mind a természetes emberi élet tükre. Isten azonban ezt a tökéletlen állapotot is fel tudja használni saját céljaira. Ő különben is teljesen szabad üdvtörténeti adományainak kiosztásában: azt választja ki, akit akar (Mal 1,3; Róm 9,13). Jelen esetben a szilaj és könnyelmű Ézsau helyett a megfontolt Jákobon át vezeti tovább a messiási ígéreteket.
Jákob a hazugságát is Isten rendelkezésével fedezi. Ez is a fejletlen erkölcsi élet jelensége.
Jellemző, hogy Izsák a pásztorkodó Jákobnak a földműves életére vonatkozó boldogságot ígér. Ez is a későbbi korra, az utódokra való utalás. Éppen úgy, mint a 40. versben Ézsau megáldásának szövege.
Izsák felismeri, hogy a csalás mögött valami isteni titok is rejlik, azért nem vonhatja vissza eskü alatt tett áldását.
Az edomiták a Palesztinától délre fekvő pusztákon laktak.
Ha Ézsau megölné testvérét, a rokonság őt a vérbosszú jogán ítélné halálra. Így Rebekka mindkét fiát elvesztené.
A régi korban inkább csak az összetartozás és a hagyományok megtartása javallta a törzsön belüli házasságot. A sugalmazott szerző azonban már úgy közli a történetet, mint buzdítást annak a vallási törvénynek a megtartására, amely tiltotta a pogány nőkkel való összeházasodást. Tehát már a vallás tisztaságának megőrzése volt az indítóok.
Itt is észrevehető a J és az E forrás összeolvasztása. A bételi szentély fontosságát mindkettő hangoztatta (1Kir 12,29- 30). Jákob álmában az egyházatyák - Philót követve - a gondviselés jelképét látták. Mások szerint a megtestesülés előképe, mivel az ég és a föld áthidalásáról szól. De elővételezése lehet annak is, hogy az eljövendő korokban a kinyilatkoztatás eleven kapcsolatot teremt Isten és az ember között. Ennek betetőzése lesz Krisztus kinyilatkoztatása, azért alkalmazza ő is magára a képet (Jn 1,51). A kő Isten jelenlétét szimbolizálja. A Bet-El =Isten háza. Az olajjal való leöntés ősi felszentelési forma.
A személyek fölcserélése talán magyarázható az elfátyolozással.
A menyegző hét napig tartott. Később a mózesi törvény tiltotta a két nővérrel kötött házasságot (Lev 18,18).
A sugalmazott szerző Izrael 12 törzsét Jákob 12 fián át köti össze a pátriárkákkal. Ugyanez a szerepe a 49. fejezetnek is. A szöveg egyébként a nevekhez népies etimológiai magyarázatot fűz.
A többnejűség velejárója volt a kivételezett és a háttérbe szorított feleség, s a köztük fennálló versengés.
A mandragóra (Mandragora vernalis) kábító hatású bogyójának és gyökerének a néphit azt a hatást tulajdonította, hogy megszünteti a meddőséget. Héber neve különben ugyanabból a gyökből származik, mint a szerelem szó. Látszik, hogy a pátriárkák története úgy maradt fönn, ahogy a félig nomád törzsek élték életüket.
Jákob csele a félnomád élet egyik jelenete, ami tele van hiedelmekkel és mesterkedésekkel. Az elbeszélés lényege ez: a keleti nyájakban a juhok rendszerint fehérek, a kecskék feketék. Jákob a maga számára a kivételes állatokat igényli, tehát a fekete juhokat és a fehérfoltos kecskéket. Ennek a célnak az eléréséhez azt veszi alapul, hogy a környezet befolyásolja az öröklődést. Ezért a párosodó fekete kecskék elé fehér vagy csíkos vesszőket helyez, a párosodó fehér juhok tekintetét pedig a fekete kecskék felé fordítja. Mindezt természetesen csak az egészséges, erős állatok esetében, hogy azok utódai az övé legyenek. Az egyébként profán jellegű részletnek mégis az a célja, hogy jellemezze Jákob ügyességét, aki vissza tud fizetni apósának a méltatlan bánásmódért.
Ez a rész már Jákob jogára hivatkozik, és az egyéni élelmesség helyett az isteni gondviselést emeli ki.
A tisztesség azt követelte volna, hogy az apa a menyaszszonyért fizetett összeg egy részét átadja lányának. De Lábán csak saját hasznát nézte.
A házi istenek birtoklása jelenthette az öröklésre való jogot is.Ez magyarázza Lábán nyugtalanságát.
A folyó az Eufrátesz.
A Kiv 22,12 szerint a pásztort nem lehet elmarasztalni, ha a széttépett állat maradványait felmutatja.
Az „Izsák rokona” kifejezés is Isten megjelölése. Az arab és a palmirai nyelvemlékekben is találtak hasonlót. Azelőtt Izsák „félelmével” fordították.
Szövetségkötés Lábán és Jákob között, amelyben megjelölik az egymás közötti határt is.
A Jegar Szahaduta a Gáled arám fordítása. Mindkettő tanudombot jelent. A Micpa jelentése őrség. A Machanajim szóban benne van a machane-fekhely, táborhely.
Jákob úgy készül az Ézsauval való találkozásra, ahogy a karavánok biztosították magukat, amikor támadástól féltek. Az elbeszélésnek arra is van gondja, hogy bemutassa Jákob vallásos lelkületét, ravaszságának megbánását, a jóvátétel szándékát és az Istenbe vetett bizalmat.
Titokzatos elbeszélés az Istennel való küzdelemről. Úgy indul, mint valami testi birkózás, ahol először Jákob látszik erősebbnek. De amikor felismeri ellenfele természetfölötti jellegét, áldását kéri. A szöveg nem említi Jahve nevét, és a titokzatos támadó sem nevezi meg magát. Úgy látszik, a sugalmazott szerző egy régi elbeszélést használ fel, hogy megvilágítsa a Penuel (Isten arca) nevet, és hogy magyarázatot adjon az Izrael névre. A jelentése valószínűleg ez: Isten mutatkozzék erősnek, a népies etimológia azonban így értelmezte: Istennel szemben erősnek mutatkoztál. A kép mindenesetre azt mutatja, hogy a pátriárka Istenbe kapaszkodik és áldását kéri, amellyel Isten elkötelezi magát mindazoknak, akik ezt a nevet viselik. Így a történet lehet a szellemi küzdelemnek és a kitartó imának a képe.
Az a meggyőződés, hogy a szentnek, az isteninek a közelsége halált jelent. Ha mégis megmenekült, az különleges kegyelem, lásd Kiv 33,20.
Valamilyen hagyományról lehet szó, amit a törvényhozás nem vett át.
Szukkot jelentése: Lombsátrak.
A hivviták régi kánaánita néptörzs (10,17), talán azonosak a horitákkal, egy északról származó, nem szemita törzzsel (MTörv 2,12).
A megtévesztés, rászedés úgy szerepel, mint az ellenség kijátszása: a vérbosszúnak és a szemet szemért elvnek az idejében vagyunk.
Jákob is csak azért inti meg fiait, mivel ellenségessé tették iránta a bennszülötteket. A történetnek ebben a rögzítésében valószínűleg benne van a kánaáni pogány törzsekkel folytatott harcok emléke is.
A Szichem mellől való távozásnak két motívuma van: a bosszútól való félelem, és a Bételben elvégzendő istentiszteleti cselekmény. A házi istenek és pogány vallási szerek eltávolításával együtt felébresztette a hitet az egy Istenben. Hasonló esetről olvasunk Józs 24-ben. A tiszta ruha az Isten színe elé járulás kelléke. Bétel az a hely, ahol Jákobnak látomása volt és ahol fogadalmat tett, amikor Ézsau elől menekült.
Benoni jelentése: fájdalmam fia, Benjaminé: jobb oldal fia, azaz jó előjel fia.
Ézsau leszármazottainak felsorolásakor a szerző régi adatokat sorol fel, amelyek az edomita törzsekre vonatkoznak, tekintet nélkül arra, hogy a források adatai egymás közt megegyeznek-e vagy nem.
Innen kezdve az 50. fejezetig a könyv hátralevő része - a 38. és 49. fejezet kivételével - József történetét mondja el. Jellemző sajátságai: hiányzanak Isten tapasztalható megnyilatkozásai, amelyeket az előző történetek „Isten megjelenésének” mondanak. Itt inkább álmokban és jelképekben szól bele az ember életébe. Az érzelmi megnyilatkozások hangoztatása is többször előfordul itt, mint más történetekben. József történetében nem találunk új kinyilatkoztatást, de elmélyít olyan tételeket, amelyek már eddig is ismeretesek voltak, pl., hogy az isteni gondviselés játszik az emberek terveivel, és a rossz tettekből is tud jót kihozni. Nemcsak megmenti Józsefet, hanem testvéreinek bűnét használja fel arra, hogy az egész törzs megmeneküljön és elszaporodjék, s ezáltal teljesüljön az Ábrahámnak adott ígéret. Az 50,20 szerint: mindez azért történt, hogy Isten életben tartson egy nagy népet. A szabadító Isten nyilatkozik meg az egész történetben éppúgy, mint később az Egyiptomból való kivonulásban. Azért a történet ebből a szempontból a megváltás előképe. Különben az elbeszélésből az egyiptomi viszonyok pontos ismerete csendül ki, tehát a sugalmazott szerző ősi forrást használt fel.
Az álom nem isteni jelenés, hanem előre sejtés: a gondviselés természetes eszközökkel is dolgozik.
Vérét befödni... hogy ne kiáltson az égbe bosszúért - a gyilkosság ugyanis égbekiáltó bűnnek számított (4,10; Ez 24,7).
Júda és Támár története a későbbi eseményeket van hivatva megvilágítani. Júda törzse később külön él a tíz törzstől, gyakran szövetkezik a kánaánitákkal. Perec Dávidnak és közvetve a Messiásnak is őse (Rut 4,18; Mt 1,3). Egyébként ezt a történetet sem a mai keresztény erkölcsi felfogással kell nézni, hanem úgy, mint annak a kornak az eseményét. Az utód létrehozása az élet elsőrendű feladatának látszott. Ezért Júda nem ítéli el Támár eljárását, sőt, megokoltnak találja, mivel nem házasította össze harmadik fiával is.
A sógorsági házasságot a mózesi törvény is szentesítette, s az abból származó első fiú a meghalt testvér gyermekének számított (MTörv 25,5).
Onan korai halálát úgy értelmezték, mint Isten büntetését azért, mert önző volt, és nem teljesítette a levirátus törvényét, és mert visszaélt a házasság természetes törvényével is.
Szó szerint: miután megvigasztalódott.
A pecsétgyűrűt zsinegen a nyakukban is hordták.
Támár ugyan visszamegy az apjához, de a sógorsági törvény alapján még várja, hogy a legkisebb fiú felesége legyen, ezért Júda hatalma alá tartozik, s úgy akarják büntetni, mint házasságtörőt. Később a megégetést csak a papok leányai esetében alkalmazták (Lev 21,9).
A Perec név nyílást jelent, Szerach neve pedig utalás a vörös fonálra.
József azt a meggyőződést fejezi ki, ami ezeknél a nomád népeknél is általános volt, hogy a házasságtörést súlyos bűnnek tartották. Ezért is büntették többnyire halállal.
Isten nem hagyja el az igazat, aki benne bízik. A tőle kapott megvilágosítás bizonyítéka az is, hogy a két, nagyjából egyforma álmot, különbözőképpen fejti meg. A 40,8 is arra utal, hogy az egyiptomiaknál az álomfejtés divatban volt.
A „fejét fölemelni” - kifejezés átvitt értelemben kap magyarázatot: visszakapja hivatalát, a másik esetben azonban konkrétan: felkötik az akasztófára.
A szavakból a kinyilatkoztatás és az isteni adomány értékelése csendül ki. Isten bölcsessége mellett elhomályosul minden emberi tudomány. Hasonló esetek: Kiv 7-8. fejezet : Dán 2. fejezet.
Tipikus kitüntetés-jelenet, amiben benne van a diadalmenet néhány eleme is. József afféle nagyvezér lesz Egyiptomban. Nála van a király pecsétje, ő kezeli a kincstárat. A diadalmenetben a testőrök „abreq” szóval éljenzik. Ez szó szerint azt jelenti: a szíved a tied. Alkalmazott értelme az, hogy vigyázat, mindenki figyeljen ide.
A Cofnát-Paneach jelentése: Isten szól: ő él, Asznat =Neit istennőé, Poti-Ferász ugyanaz, mint Poti-fár =Rá ajándéka. József apósa On főpapja, itt volt a napisten-kultusz központja. József tehát a legbefolyásosabb családokkal került rokonságba, hiszen a papoknak politikai hatalmuk is volt.
A Manassze név a menasse=elfeledtetni szóból való; Efraim a hifrani=termékennyé lenni szóból.
József nem ismerteti meg magát velük. Először tudni akarja, hogyan bánnak atyjával és testvérével, Benjaminnal. A sugalmazott szerző érezteti, hogy József eljárásán keresztül az isteni pedagógia is működik. Hiszen a testvérek minden tragikus fordulatnál arra gondolnak, hogy az Isten büntetése érte utol őket, amiért testvérükkel kegyetlenül bántak. Az öröm akkor vár majd rájuk, amikor bebizonyították megtérésüket.
Egyedül maradt, ti. Rácheltől, akit Jákob jobban szeretett, mint többi feleségeit. A testvérek megtérését különben az is mutatja, hogy most már nem vált ki belőlük irigységet apjuknak Benjaminhoz való különleges ragaszkodása, sőt, teljes megértést tanúsítanak iránta. A héber szöveg szerint: ősz fejemet az alvilágba (sheolba) viszitek.
Jákob az ajándékokkal jóindulatra akarja hangolni a szigorú egyiptomit. A pisztácia-bogyó az egyik tölgyféle termése, amit nyersen ettek, vagy megszárítva fűszernek használtak.
Az intéző be van avatva József tervébe, azért beszél így.
József és Benjamin között nagy a korkülönbség, azért szólíthatja fiamnak.
Koruknak megfelelően ültették őket, s ezen igen csodálkoztak.
A pohárba öntött víz hangjából vagy a beléje cseppentett olaj alakjából jósoltak. Az eljárás szokásos volt Egyiptomban, de ebből nem következik, hogy József is csinálta.
A „szolgáid bűne” kifejezés nem azt jelenti, hogy beismerik a lopást, hanem azt, hogy egyébként bűnösnek vallják magukat.
Júda nyilatkozata és önfeláldozása a történet csúcspontja. Igazolja a testvérek teljes lelki átalakulását és összetartását.
Ezek a szavak - az 50,20-szal együtt - adják meg a kulcsot József történetéhez. Isten jóra fordítja testvérei vétkét. Általa menti meg az egész törzs életét és ad lehetőséget arra, hogy elszaporodjanak. A „fáraó atyjává tett”, vagyis atyai gondoskodása támasztja alá a fáraó uralmát.
Gósen földje a Nílus deltájától keletre eső terület.
Ne civódjanak az úton: a romlott szöveg hozzávetőleges értelmezése.
Jákobhoz még látomásban szól Isten, mint azelőtt. Ez az utolsó jelentés a pátriárkák történetében.
„Lemegyek veled”: a gondviselés kifejezése. Később majd az ismétlődik: kihoztalak Egyiptomból.
A családi névjegyzéket a szerző más forrásból illesztette bele a történetbe.
A hetven személyhez az Ószövetség görög fordítása, a Septuaginta még hozzáteszi Manassze és Efraim öt fiát. Ezért említ az ApCsel 7,14 hetvenöt személyt.
„Irtóznak a juhpásztoroktól” - ezzel József azt akarja, hogy rokonai Egyiptom szélső tartományában maradjanak, ahol nincs meg a beolvadás veszélye. A nomád törzsektől való irtózás valószínűleg később a hódító hikszoszokkal kapcsolatban fejlődött ki.
A Ramzesz név itt anakronizmus. Tanisz vagy Qantir városról lehet szó, amely csak később, II. Ramzesztől kaphatta nevét.
A zsidó törzsek a magántulajdon alapján állottak. Az egyiptomi rendszer, ahol minden a fáraóé volt, idegen volt számukra. A hagyomány ezt a gazdasági berendezkedést is Józseffel és az éhínséggel hozta kapcsolatba. A sugalmazott szerző nem nyilatkozik József eljárásának erkölcsi helyességéről vagy helytelenségéről.
„Az ágy feje irányában”... A görög fordítás szerint: „botja fejére hajolt”: a mitta-ágy helyett matte botot olvastak.
A fejezet több forrást olvaszt egybe, s Jákob intézkedéseivel magyarázza, miért szerepelt József két fia ugyanolyan törzsi ősként, mint Jákob fiai, miért kaptak teljes törzsi jogot az ígéret földjén, és miért múlta felül Efraim törzse Manassze törzsét.
Jákob a térde közé állítja a gyermeket. Valószínűleg örökbefogadási szertartás, mint ahogy a 30,3 szerint a rabnő úrnője térdén szüli gyermekét, s azért gyermeke úrnője gyermekének számít.
Meggyőződésük szerint a jobb kéz több áldást ad, mint a bal.
Valóban Efraim lett az északi ország legjelentősebb törzse.
A héber szövegben szójáték: a földterület is „sekem” (=váll) és a város is, ahol fekszik: Sekem=Szichem. A 33,19 szerint Jákob itt vásárolt egy darab földet. Ezt a szöveget valamilyen másik hagyomány befolyásolta, amely szerint Jákob harccal vette a földet birtokába. Józsefet később itt temették el (Józs 24,32).
A részletet hagyományosan Jákob áldásának nevezik, de inkább jövendölés akar lenni fiainak, illetőleg a tizenkét törzsnek a sorsáról. Vannak benne visszatekintő utalások fiainak tetteire, de inkább a törzsek későbbi jellemző vonásait emeli ki. Júda, Efraim és Manassze törzse vezető szerepet játszott - az erre való utalást adja a szerző Jákob szájába. Ez a verses összeállítás végső fogalmazásban nem származhat régebbről, mint Dávid uralkodása idejéből. A tizenkét törzs hasonló felsorolását találjuk Debora énekében (Bír 5.) és Mózes áldásában (MTörv 33).
Ruben, az elsőszülött elveszti jogát a vérfertőzés miatt. Debora énekében a törzs még jelentős szerepet játszik, de Mózes áldásában már csak töredéke állítható fegyverbe.
Simeon és Lévi a szichemi vérengzésért viselik sorsukat. Simeon törzse felszívódik Júda törzsébe, Lévi törzse pedig szétszórtan él az egész népben és nem kap külön birtokot, vallási jelentősége azonban mindvégig megmarad, hiszen belőle kerülnek ki a papok és leviták.
Júda erejéhez és kiváltságos helyzetéhez kapcsolódik a messiási ígéret. A 10. verset sokszor úgy fordították, mintha egyenes messiási jövendölés lenne benne: Nem tűnik el a királyi pálca tőle, amíg el nem jön, aki eljövendő... A szövegkritikai vizsgálat és az összefüggés a fenti olvasást, illetőleg fordítást javallja. Júda törzsének hatalmáról és Dávid családjának királyságáról van szó, ami előképe a Messiás uralmának. Dávid valóban kiterjesztette uralmát a szomszédos népekre, s ez is előképe a Messiás egyetemes uralmának.
Zebulun a tengerparton, Főnícia (Szidon) mellett lakik.
Iszachár törzse eredetileg a termékeny ezdreloni síkságot kapta, de utána a kánaániták igája alá került.
Dán neve a születésekor is az igazság szerzésével kapcsolatos (30,6).
A zsoltárokban gyakran előforduló fohász. Valószínűleg a verses jövendölés közepét jelzi.
A Jordánon túl kapta területét és állandóan harcban állt a nomád törzsekkel.
József neve alatt összefoglalja az Efraim és Manassze törzsére vonatkozó jövendölést. Mindkettő népes, gazdag és hatalmas lett a többihez viszonyítva. Izrael sziklája Jahve jelképes elnevezése. A mélységek áldása: a föld alatti víz a termékenység jelképe. Az örök hegyek és ősi halmok áldása valószínűleg a szőlő és bor bőségét akarja jelenteni, vagy pedig csak részlet a természetes javak teljességének kifejezésére.
Benjamin törzsének későbbi története igazolta ezt a harcias és kegyetlenségre hajló jellemvonást (Bír 3,15; 5,14; 19-20).
Jákob temetésében keverednek az egyiptomi és a héber törzsi hagyományok. Jákob végrendelete, hogy Kánaán földjén akar nyugodni, megerősítése akar lenni annak az ígéretnek, hogy ezt a földet Isten nekik adta.
A gyermekeken nemcsak saját fiait, hanem szolgáit és alkalmazottait is kell érteni. A héber szónak megvan ez a kibővített értelme.
A Goren-ha-Atad jelentése: Tüskebokorszérű; Abel-Micrajimé pedig: Egyiptom rétjei. A héber szövegben szójáték van: Abel=rét, és ebel=gyász. A helyet ma már nem lehet azonosítani.
A befejező rész még egyszer hangoztatja a testvérek közötti teljes kiengesztelődést. Ez a könyv összeállítása idején valószínűleg a törzsek közötti egyetértés hangoztatása is akart lenni.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages