Csont
Csont. A C.-ok (ossa) a test legkeményebb részei s a testnek alaptámaszát alkotva, képezik a csontvázat ((skelet), s e mellett igen fontos belső életművek számára üregül szolgálnak. Az u. n. agytokban, avagy az u. n. arctokban az érzékszervek vannak elrejtve. Abroncsszerüen hajlott C.-ok - a bordák - pedig a gerincoszloppal és a mellcsonttal együtt a mellüreget zárják körül, amelyben a lélekzőszervek, a szív és nagy erek vannak elhelyezve. A C.-ok keménységét az alapállományukban levő csontföldek és mészsók okozzák, amelyek az alapállomány u. n. csontporcogójához vannak kötve. Nevezetesen foszforsavas mész, szénsavas mész, foszforsavas magnézium, csekély klórkalcium (klórmész) és fluorkalcium képezik a csont keménységét okozó vegyi alkatrészeket. A C.-ok alakra nézve: laposak v. széles csontok, azután hengeresek vagy csövesek, s végül apróbbak, többszögletüek v. rövidek. Amazok, vagyis a lapos csontok rendesen üregeket zárnak körül, ilyenek p. a koponyacsontok; a csövesek - hengeresek - rendesen nagyobb mozgások létrehozására valók s emeltyűként működnek, s azért a végtagoknál vannak; mig a sokszögletü v. rövid csontok a lábtőn és kéztőn vannak alkalmazva, ott t. i., ahol kisebb komplikált mozgásokat kell végezni. Minden hengeres csont kemény külső kéregállományból áll s belül a velőt tartalmazó üre van középrészén (diaphysis), míg két végén (epiphysis) belsejét szivacsos állomány képezi. A lapos csontokat (koponyacsontok) kivül a külső lemez (lamina externa) takarja, belül pedig a vékony sima belső v. üveglemez (lamina interna seu vitrea). A két réteg közt azután a szivacsos és üregecskéiben velőt tartalmazó állomány (diploe) van. A sokszögletü csontok kivül kemény kéregrészei között szivacsos állomány terül el.
A csontok mikroszkópi szerkezete (1. ábra)
1. ábra.
a következő: Ha egy hengeres csontról 1-2-3 mm.-nyi lemezt harántirányban lombfűrészszel lefürészelünk, azután a lemezt meleg kanadabalzsammal üveglemezre ragasztjuk és a balzsam lehülése után köszörükövön mindaddig köszörüljük, mig az egészen átlátszó nem lesz, és ekkor 80-szoros nagyítással mikroszkópon megnézzük, rajta csupa lyukakat és karikákat látunk, amely karikák az említett kisebb-nagyobb kerek vagy hosszukás lyukak körül futnak s igy lemezrendszereket (a Havers-féle csontlemezrendszereket) határolnak. A lyukak a véredényeket és idegeket vezető
2. ábra.
Havers-féle csatornák (canales Haversiani), mig a lemezrendszerekben és azok közt parányi csillagalaku üregecskéket látunk, amelyek élő állapotban majdnem egészen ki vannak a csontsejtekkel töltve, s e csillagalaku csatornácskák csonttestecskéknek vagy csonthézagocskáknak neveztetnek. Ezek egymással és a Havers-féle csatornákkal is (ezt a csont hosszantos köszörületén lehet jól látni, ami a 2-ik ábrán van feltüntetve) közlekednek finom csövecskékkel, amelyeket csontcsövecskéknek (canaliculi ossei) neveznek. A Havers-féle csatornák véredényeiből kiment tápláló vérnedü ezen finom csövecskéken át jut azután a csonttestecskékhez és a csont kemény alapállományához is, hogy az nedvesen legyen tartva és emellett a nedvvel együtt a mészállományt is folyton odavigye; betegségekben ezt néha hiányosan teszi, sőt fordítva is eszközli, amikor a csont puhulásnak indul. A csontok üregében és a szivacsos állományban kötőszövet, vérerek futnak, s ezek üregei közt nyiroksejtek (velősejtek) vannak, amelyek egy része folyton piros vérsejtekké válik s így a vérbe jutva, a vér folyton fogyó és kopó piros vérsejtjei pótoltatnak.
A csontokat a csonthártya takarja s ennek egyes edényei a csontok u. n. tápláló lyukain (foramen nutritivum) át a velőig nyulnak, annak táplálására s a fentebb leirt funkció végzésére. A csonthártya azért igen fontos a csont táplálására, mert ha a csonthártya leválik, a C. ott elhal, elüszkösödik s az élet is veszélyben forog, s a beteg csak nehéz operációk, illetőleg a csontrész kifaragása által menthető meg. Egyes ilyen csontokat sokszor a természet maga is kiküszöböl a szervezetből. A C. a csontporcból vagy egyes kötőszöveti hártyákból fejlődik (a koponyacsontok egy része). A csontosodás u. n. csontosodási pontokból sugarasan indul ki és terjed tovább és tovább.
A csontok összeköttetése porcogók (synchondrosis) vagy egybecsontosodás utján (synostosis) történik, vagy rostos-porcogós erős egyesítés alapján (symphisis). Az összeköttetést szalagok (ligamenta) (mint az izületeken), vagy u. n. varratok (suture) eszközlik (p. a koponyákon) s ezeknek a legkülönfélébb alkotása, fajtája, s elnevezése is lehet; végül a csontvégek célszerü mozgások kivitelére izületekkel (articulationes) vannak egymással mozgatható összeköttetésben (lásd Izületek).
A csontok (az emberben 233) egymással természetes, szalagos egybeköttetésben kipreparálva és megszárítva, az u. n. természetes csontvázat (skeleton naturale) képezik; a drótokkal v. gummiszalagokkal stb. mesterségesen egybekötött s egészen fehérre tisztitott (macerált és preparált) csontok összeségét pedig mesterséges skeletnek (skeleton artificiale) nevezik. A skeletet a fej-, a törzs és végtagok csontjaira szokták osztani. A fej csontjait aszerint, amint a koponyát alkotják, koponyacsontoknak s összeségüket agykoponyának (mert az agyat tokszerüleg borítják) nevezik; mig az arcot képző fejcsontokat arccsontoknak, s összeségüket az érzékszerveket és a tápláló szervek kezdetét magába foglaló arctoknak hivják. A koponya és az arc csontjai a következők: 1. a koponya hátulsó részét s alapjának egy részét képező nyakszirtcsont (os occipitis), amelynek alsó alapi részén nagy nyiláson (az öreglikon v. nagylikon; foramen ovale) a nyultagyvelő megy át a gerincagyvelőbe; 2. az ékcsont (ikcsont, denevércsont, szárnyas csont, os sphenoideum), amelynek a repülő bogárhoz vagy denevérhez hasonló szárnyai vannak s az agy alapjának egy részét, a szemüreg egy részét, a halánték kis részét stb. képzei s a rajta levő likakon igen nevezetes agyidegek hagyják el a koponyát s az agy alapi teste az u. n. töröknyerget (sella turcica) képezi; 3. a homlokcsont (os frontis), amely a homlokot s két dudorával a homlokdudorokat (tubera frontalia) képezi s ugy a szemüreg, mint a koponyaalap képzéséhez is hozzájárul, nemkülönben az orrgyökön az orrcsonttal is egybefügg; 4. a rostacsont (os ethmoidale), amely főleg az orrjáratok képzésében vesz részt s a szaglószerv nagy részén elterül; 5. a fal C.-k (ossa parietalia), amelyek a fejen két oldalt vannak és a fejtetőt is képezik; 6. a halánték C.-ok (ossa temporalia), amelyek a halántékot képezik s e mellett kemény, a koponyaalapot is képező u. n. sziklarészében a hallószervet rejti; 7. a könnycsontok (ossa lacrymalia), körömalaku és nagyságu csontocskák, amelyek a könnytömlőt rejtik a belső zegzug előtti vályujokban; 8. a járomcsontok (ossa zygomatica), amelyek az arc kiszökő részének képezik az alapját, s a homlokcsonttal, felső állcsonttal vannak egybekötve és a halántékcsont járomnyujtványával az arcon oldalt a fülhöz menő kiemelkedést; az u. n. járomhidat (pons zygomaticus) képezik; 9. az orrcsontok (ossa nasalia), amelyek piciny hajlott keskeny csontocskák, s az orrhát kemény alapját képezik; 10. a szájpadcsontok (ossa palatina), amelyek a kemény szájpad csontos vázát s nyálkahártya bevonatukkal a szájüreg felső falzatát képezik; 11. az alsó orrkagyló v. örvényes csontok (ossa turbinalia s. conche inferiores), amelyek a szájpad felső felületével az alsó orrjáratokat fogják közre; 12. az ekecsont (os vomeris), amely az orrüreg csontos sövényét, amely két félre osztja az orrürt, képezi; 13. a felső állcsont (os maxille; maxilla superior), amely a felső fogsort hordozza s mozdulatlanul van az embernél a koponyához erősítve, s üreges C. (Highmor-barlang van benne egyik és másik olsalon is); 14. az alsó állcsont (mandibula s. maxilla inferior), amely az alsó fogsort tartalmazza szintugy, mint a felső is fogmedri nyujtványának (processus alveolaris) fogmedreiben (alveolusaiban); 15. a nyelvcsont (os hyoides) szakcsont, amely az alsó állcsont és a gégefő közt van szalagosan és izmokkal kifeszítve, és testtel és szarvakkal bir.
A test alapját a gerincoszlop (columna vertebralis) képezi. A gerinc vagy gerincoszlop csigolyákból (vertebre áll. A nyaki részét a nyaki csigolyák, a háti v. melli részletét a háti v. melli csigolyák képezik. Ezeket, valamint az utána következő s az ágyékon levő csigolyákat, az u. n. ágyéki csigolyákat valódi csigolyáknak nevezik, mert különállók, s bár egybe vannak fűzve, egyes részeiket jól meg lehet különböztetni, mig a kereszttájon levők egymással egybenőttek 1 csonttá, s ezeket azért álcsigolyáknak szokás nevezni, s együttesen sacral- (kereszt-) csigolyáknak hívják őket. A keresztcsigolyák végén az állatokon a hosszura nőtt fark-csigolyák vannak megerősítve, mig az emberen ez csak 2-3-4, ritkán 5-6 csigolyával van képviselve. A csigolyákon (vertebre) a testet és ivszárakat különböztetjük meg, amely utóbbiak a gerinccsigolyaürt (foramen vertebrale) s az összes csigolyák a gerinccsatornát (canalis vertabralis, amelyben a gerincvelő fut le) fogják körül. Ezenkivül a csigolyákon , - amelyek egymással, hogy a gerinccsatorna hajolni legyen képes, rostos, porcogós lemezekkel és szalagokkal vannak egyesítve - nyujtványokat különböztetünk meg; nevezetesen 4 u. n. izületi nyujtványt (kettő-kettő egy-egy oldalon; fel és lefelé nézők), amelyeknél fogva egymással izesülnek; azután 2 harántnyujtványt (processus transversus) és végül egy-egy tövis-nyujtványt (proc. spinosus), amely hátra s befelé áll s amelyet még erős és kövér embereken is átérezünk a bőrön át ujjal, ha ujjunkat végighuzzuk a gerincen, vagy sovány emberen szemmel is láthatjuk azokat. A háti csigolyákkal a 12-12 borda egyesül; a bordák (coste) hajlott abroncsszerü csontok, amelyeknek elülső v. mellcsonti végük a mellcsonttal, a hátulsó v. gerincvégük a gerincoszloppal, nevezetesen a háti v. melli csigolyák testével és haránt-nyujtványaival vannak egybeköttetésben; és pedig a csigolyák testén oldalt lévő izületi mélyedésével a bordák fejecskéje (capitulum coste) a csigolyák harántnyulványain levő izületi gödröcskével pedig a bordák u. n. gumója (tuberculum coste) van szalagok és iztokok segítségével mozgathatólag egybekötve. A szegycsont (sternum) vagy mellcsont elülről határolja és zárja a mellkas falzatát és középrészből vagy testből (corpus), felső részből v. markolatból (manubrium sterni) és alsó csúcsos végrészből, a kardnyujtványból (processus xyphoideus) van egybetéve. A felső 7 borda elül a szegycsonttal egyesül, mig ugyanez utóbbival a kulcscsont (clavicula) van izületileg egybekötve szalagokkal v. tokszalaggal. .A clavicula szegycsonti véggel (extremitas sternalis), testtel (corpus) és vállcsúcsi véggel (extr. acromialis) van ellátva és a vállcsúcscsal (acromion) és lapockával (scapula) szalagokkal boltozatos készületté, az u. n. vállpereccé van egyesítve.
A felső végtagok függelékei a mellnek s ehhez izületekkel, szalagokkal, tokszalagokkal és izmokkal vannak összekötve. A felső végtagot a felkarcsont (os brachii), azután az alkar két csontja, nevezetesen a singcsont (ulna) és orsócsont (radius) képezik. A felkarcsont feje a lapocka ízvájujában forog szabad izülettel (l. az izületeket), azaz a kör (ill. kúp) minden irányában kivihető mozgásokra képesítve van. A felkarcsont alsó végén a belső és külső bütyök (condylus externus et internus) van, nemkülönben egy csigaszerü emelkedés (trochlea) és egy u. n. fejes emelkedés (eminentia capitata), amelyekkel csukó-forgó izülettel az orsó és ulna van szalagokkal egybekötve. Az ulna és radius után jön a kéztő (carpus) két sorban álló 7 csontocskájával (sokszögü C.-ok), amelyekhez a borsócsont mint incsont járul; következik ezután a kézközép (metacarpus) az 5 kézközépcsonttal (ossa metacarpi), ismét ezek után az ujjak (digiti) csontjai jőnek, amelyek izekből vagy ujjpercekből (phalanges) állanak, amelyeket a tenyértől a köröm felé számítva mint I., II. és III-dik ujperceket különböztetünk meg.
Az alsó végtag a medencecsontokból (ossa coxe), azután comb C.-ból (femur) és az alszár (crus) C.-jaiból áll. Ez utóbbit a sipcsont (tibia) és szárkapocs (fibula) képezik. A medence C.-ok két lapátszerü C.-ból állanak, melyek elül a far, vagy szeméremcsontok végein rostporcogós egybeköttetés (symphysis ossium pubis) által, hátul pedig a keresztcsonti izesülés által vannak egy gyürüszerüen zárt képlődménynyé, a medencévé (pelvis) egybefűzve. A medence a csipő- (os ileum), az ülő (os ischii) és a szemérem-csontból (os pubis) van egybetéve s találkozási helyeiken a nagy kerekded izvápa (acetabulum) van, amelybe a combcsont feje illik és benne dióizületszerüleg forog. A combcsont (femur) a test legerősebb és leghoszszabb csontja. Testét és két végrészét különböztetjük meg. Felső végrészén a feje (capitulum) van, amely a leirt acetabulumba van beerősítve szalagok, tokszalag és izmok segítségével. A bőrön át is érezhető tompora van kifelé, amit nagytompornak (trochanter major) neveznek; befelé pedig a kis tompor (troch. minor) van rajta; mindkettő izmok tapadására való. Alsó, duzzadt végén a belső és külső bütyköt (condylus int. et ext.) különböztetjük meg, s e fölött hátul a térdalji síkot s a két condylus közt a térdalji árkot (fossa poplitea), mig elül a két bütyök között mélyedés van, amelybe a térdkalács (patella) illik bele. Az alszárt képező két említett csont, a sipcsont és szárkapocs fent egymással izülettel és szalagokkal erősen egybe vannak kötve, mig a combcsonttal csakis a sípcsont felső megszélesbedett porcos felülete izesül szalagokkal, tokszalaggal és izmokkal megerősítve. Alsó végeiken is egybe vannak egymással erősen kötve s a tibia belső vastagabb kiemelkedése a belső bokát (malleolus internus), mig a szárkapocsé a külső bokát (m. externus) képezi.
A két csont alsó vájulatos vége izesül aztán a láb lábtőcsontjai közül az ugrócsonttal (talus s. astragalus), ez ismét a sarokcsonttal (calcaneus), mig az ugrócsont után előrefelé a lábtő- (tarsus) csontok többije, nevezetesen a sajkacsont (os naviculare), a köbcsont (os cuboideum), az ikcsontok (I. II. III. ossa cuneiformia), ezekután ismét az ujjak (digiti) s ezek izei (ujjpercei, phalanges) következnek.
