A BELSŐSÉG LEGKISEBB ALKOTÓEGYSÉGE: A TELEK
A BELSŐSÉG LEGKISEBB ALKOTÓEGYSÉGE: A TELEK
A települések belterületének legkisebb alkotóegységét a 20. századi magyar köznyelv teleknek nevezi. A telek szó óriási pályát futott be. Sokféle jelentése alakult ki. A belterületi telket korábban Magyarország különböző tájain sokféle szóval jelölték. A magyar nyelvű történeti forrásokban és a népi szóhasználatban a beltelek megnevezésére az alábbi szavakat használták leggyakrabban: fundus (funtus) (Duna–Tisza köze, Dunántúl, Középső-Felföld), porta (Alföld, Kisalföld, részben Keleti-Felföld és Dunántúl), élet (Er-dély, Moldva), jószág (Erdély), bennvaló (Erdély), házülés (Göcsej), örökség (Baranya), tercia (Kelet-Dunántúl), tanya (Kalocsa környéke), belső telek (hivatalos iratokban országszerte), házhely (beépítetlen telekre általános) (MNA I. 4. térkép; MT; ÚMTSZ). A telek szó porta, fundus jelentésének kései és hivatali indíttatású kifejlődésére utal, hogy e régi és sok jelentésű szóval néhány helyen a porta egy részét, mégpedig udvaron kívül eső perifériális részét nevezte meg a népi szóhasználat (Gönczi F. 1914: 401, 475–476; Bárth J. 1974: 97; Kós K. 1976: 21–22).
A településekkel foglalkozó tanulmányokban szokás szabálytalan és szabályos telkekről írni. A szabálytalan telkek, hacsak nem magányos települések telkei, szabálytalan telektömböket alkotnak. A szabálytalan formájú telekcsoportok között girbe-gurba utcák, szabálytalan terek húzódnak. A szabálytalan telkek tehát általában halmaztelepülés velejárói. Ezzel szemben a szabályos telkek szabályos telektömböket formálnak, ami egyenes utcákkal, rendezettséggel jár együtt.
A magyarországi telkek többsége szalagtelek, amely részekre tagolódik. Legfontosabb része az udvar, amely tulajdonképpen az épületek előtti-közötti közlekedőtér. Általában a legfontosabb épületeken túl, a telek közepén elkülönítenek egy területet a gabonanyomtatás, gabonacséplés, alom-, takarmány- és tűzifatárolás céljaira. Ezt a területet leggyakrabban szérűskertnek nevezik. Ezen túl következik a telek harmadik egysége, a veteményes- vagy gyümölcsöskert. Ez a hármas osztás egy jellemző séma, amelynek sokféle változata lehetséges. Ritkán bár, de ettől teljesen eltérő felosztási rend is előfordul. A telektípusok tulajdonképpen a telekbeosztás és az épületrend változatai.
A régebbi néprajzi irodalom két telektípust, illetve udvartípust különböztetett meg: az ún. csoportos udvart és a soros udvart. E tipologizálás különösen Bátky Zsigmond nagyhatású összefoglalásában, valamint Miskolczy László és Vargha László nagykunsági építészeti monográfiájában kapott jelentős hangsúlyt (Bátky Zs. 1941–43: I. 114–117; Miskolczy L.–Vargha L. 1943: X). A két kifejezés nem tökéletes, nem elég szemléletes, jobb híján azonban máig használatban van. Csoportos udvarnak nevezik az olyan udvart, amelyet két-három vagy négy oldalról körbevesznek a külön tetők alatt álló épületek. Különösen tanyákon gyakori ez a típus. Soros udvarnak nevezik az olyan udvart, amelynek egyik hosszanti oldalán sorakoznak egymás után, legtöbbször csökkenő tetőmagassággal az épületek.
60Nyilvánvaló, hogy ez a rendszerezés leegyszerűsítő, elnagyolt és sematikus. Nem terjed ki a változatokra. A Kárpát-medencében előforduló telkek sokszínű és bonyolult valóságának megjelenítésére 1979-ben Barabás Jenő kidolgozott egy szűkszavú, de körültekintő tipológiai rendszert. Vállalkozását kísérletnek, rendszerezési próbálkozásnak nevezte. Olyan kérdésekre irányította a magyar néprajzkutatók figyelmét, amelyekre az elmúlt évszázadban kevés gondot fordítottak. Remélhetőleg a nem túl távoli jövőben az eddig közölt, valamint az ezután feltárandó adatok összegezésével alapos néprajzi feldolgozás születik a magyar telektípusokról. Most csak egy rövid áttekintésre vállalkozhattunk, amelynek elkészítése során figyelembe vettük Barabás Jenő tipológiai kísérletének néhány alapötletét és egy másik rövid elemzésének legfontosabb tanulságait (Barabás J.–Gilyén N. 1979: 17–21; 1987: 54–57).
A szabálytalan udvar épületei a telekhatárhoz, a telek mellett elhaladó úthoz és egymáshoz viszonyítva is rendszertelenül állnak. A 20. századra fölöttébb megritkult ez a telektípus. Korábban főleg tagolt domborzatú területeken, pl. Göcsejben, Őrségben, Erdélyben fordult elő. Földrajzi adottságokhoz való igazodás miatt, vagy egyéni tudálékosság és újítási ambíciók gyümölcseként másodlagosan is bármikor kialakulhatnak változatai (Bárth J. 1984b: 735–736).
A soros udvarnak többféle változata fordul elő. Az egysoros udvar épületei a telek hosszanti oldalán egymás végében sorakoznak. Tetőmagasságuk általában csökkenő. Elöl az utca felé áll a lakóház. Ezután következnek az istállók, színek, ólak. Tiszta formája főleg a Dunántúlon fordul elő. Egysorosnak mondható az udvar akkor is, ha a nagyobb épületeket magában foglaló sorral szemben egy-két kisméretű épület áll (pl. nyári-konyha). Ez a forma az egész magyar nyelvterületen elterjedt (Miskolczy L.–Vargha L. 1943: XVII–XVIII; Dám L. 1975: 33; Pintér I. 1986: 114. 8. ábra; Balassa M. Iván 1990: 8; Harkai I. 1991a: 55). A kétsoros udvar fontos jellemzője, hogy az udvaron a lakóházzal, illetve a lakóház sorával szemben másik épületsor is húzódik, amelyben szintén van jelentős, nagy épület, pl. csűr, istálló. Feltétele a viszonylag széles telek (Gilyén N.–Mendele F.–Tóth J. 1975: 30–31).
A keresztcsűrös udvar Észak-Magyarországon, a Dunántúlon és Erdélyben egyaránt előforduló udvartípus. Neve arra utal, hogy a csűr az udvar belső végén keresztben, vagyis az utcával párhuzamosan áll. Mintegy lezárja az udvart. A csűr mögé, a szérűskertbe, veteményeskertbe a csűrön keresztül a nagy csűrkapukon át lehet kimenni. Ha a csűr rövidebb a telek szélességénél, két végéhez kerítést állítanak, hogy az aprójószág ne tudjon kimenni a kertbe. Különleges változata a keskeny szalagtelkes falvakban fordul elő, ahol a csűr hossza megegyezik a telek szélességével. Ilyen esetben a csűrök védőfalat, védőkerítést alkotnak az udvarok alján (Kós K. 1972b: 24–25; 1978: 26.f.; Selmeczi Kovács A. 1976: 20–25; Pintér I. 1986: 114. 9. ábra; MNA IV. 265. térkép).
Bizonyos értelemben az előbbi típus ellentéte az utca felől melléképülettel határolt udvar. Előfordul, hogy hátfalával az utca felé, vagyis az utcával párhuzamosan kisebb házat vagy hatalmas kőlábas kukoricagórét, kőmagtárat építenek a telekhatárra. A melléképület és a lakóház közé nagykapu kerül, a szomszéd ház sarka irányában pedig rövid kerítés húzódik. A telekhatárra került épület tehát valósággal beleépült a kerítésbe. Az utcával párhuzamos kisház nyárikonyhaként, kamraként, illetve korábban a nagycsalád fiatal házaspárjának hálóhelyeként különösen jellemző volt a kalocsai szállásokon. A 61telekhatárra épített kőlábas kukoricagórékra a bácskai Tisza mentéről, a Bánságból és bihari tájakról egyaránt van adat (Dankó I. 1977: 326–338; MNL 1: 185, 209).
A hajlított házas udvar alapvetően kétféle, aszerint, hogy hol helyezkedik el az L betű talpához, illetve a csizma fejéhez hasonló alakú épülethajlás: elöl az utca felől, vagy hátul a kert irányában. Az utca felől eső hajlás lehet rövid, ilyenkor általában kerítés, kapu köti össze a szomszéd telek házával. Lehet azonban olyan hosszú, hogy eléri a szomszéd telek végét és teljesen lezárja az udvart az utca felé. Ilyenkor az udvar szárazkapun át közelíthető meg. Az utca felé eső hajlás az utcavonalra épített és az utcával párhuzamosan álló épületszárny mindig a legrangosabb helyiségeket, pl. a „tisztaházat”, „tisztaszobákat” foglalja magába (Tóth J. 1975: 123–124; Barabás J.–Gilyén N. 1987: 27, 129). A telek utca felőli végét lezáró, szárazkapus hajlított nagygazda házak különösen jellemzőnek tekinthetők az alföldi mezővárosokban, valamint a Bácskában, ahol meghatározó szerepük volt a főterek és főutcák képének formálásában (Solymos E. 1972: 158–159; Novák L. 1989: 220, 478–534; Harkai I. 1991a: 31). Ha a lakóépület hátsó, kert felőli végén épült a behajtó utcával párhuzamos szárny, mindig kevésbé rangos funkciójú helyiségnek nyújtott teret. Legtöbbször istálló, kamra, kocsiszín gyanánt használják a hátul behajló szárnyat (Gönczi F. 1914: 420, 433; Tóth J. 1975: 28–29, 29–40).
Szélesebb szalagtelkeken, táblatelkeken, és magános telepeken épületekkel körbefogott udvar alakítható ki. Nem számítjuk az efféle udvarok közé azokat, amelyeknek egyik oldalát a szomszéd lakóház zárja le. Csak azok az udvarok sorolhatók ide, amelyeket valamely telek saját épületei fognak közre. Az udvart három vagy négy oldalról keretező épületek állhatnak lazán és szorosabban egyaránt. Ha kisebb a rés az épületek között, az udvar jóval zártabb képet mutat. Gyakori, hogy néhány épület érintkezik is egymással. Ez az udvartípus ott jöhet létre, ahol a különböző épületeket nem egy fedél alá építik, hanem külön épületként áll a telken a lakóház, az istálló, a nyárikonyha, a disznóól, a tyúkól, a szín, a góré, és ha csűrös területről van szó, akkor a csűr. Viszonylag zárt udvarok fordulnak elő a Nyugat-Dunántúlon. Kisebb-nagyobb hézagokkal három-négy oldalról körülépített udvarok sokasága látható az alföldi tanyákon (Bárth J. 1974: 97–98 és ábrák; 1984b: 740–741, 744; Novák L. 1977a: 535; Szenti T. 1979a: 71, 143; Juhász A. 1989: 49. kép). Az épületekkel közrefogott udvartípus csúcsteljesítménye a néprajzi irodalomban (a köznyelv számára meglehetősen félreérthető) kerített ház néven emlegetett épületegyüttes csaknem négyzetes udvara, amelynek három vagy négy oldalán összeérnek, sőt esetenként teljesen összeépültek az épületek. E típus a 20. század végére fölöttébb megritkult. Korábban a Nyugat-Dunántúlon, különösen a Göcsejben és az őrségi szerek vidékén sok példánya létezett (Gönczi F. 1914: 421, 434, 436–437; Tóth J. 1975: 40–44).
A nemzetségi településrendről írva már bemutattuk azt az udvarfajtát, amelyet a régebbi néprajzi irodalom hosszúudvarnak, közös udvarnak, újabban Barabás Jenő találóan társas udvarnak nevezett. Itt csak röviden, mint udvartípust említjük meg, társadalmi hátterének elemzése nélkül. A társas udvaron két vagy több lakóház áll, amelyek egymással szemben, vagy egymás végében sorban, esetleg egymással szemben álló két sorban helyezkednek el. Előfordul olyan változata, az ún. csíkudvar, amelynél keskeny szalagtelken három, öt vagy még több lakóház helyezkedik el egy sorban a telek egyik oldalán. Az ilyen udvar előbb-utóbb közzé, utcává alakulhat. A társas udvar különösen elterjedt a magyar nyelvterület északi, északnyugati részén és a Dunántúlon. Előfordul 62székelyföldi városokban is (Fodor F. 1930a: 50; Vajkai A. 1940: 334; Vámszer G. 1970: 388, 390; Gilyén N.–Mendele F.–Tóth J. 1975: 33; Novák L. 1977b: 255; Lukács L. 1988; H. Csukás Gy. 1992).
7. ábra. „Baromudvaros” elrendezésű hegyitanya Székelyvarságon (v. Udvarhely m.): 1. lakóház; 2. csűr; 3. fáskamra; 4. „sütőház”, „kicsi nyári ház”; 5. árnyékszék
Zsúfolt, tömören beépített városiasodó falvakban, kisvárosokban, valamint természeti akadályok közelében, pl. dombvonulat tövében előfordulnak ún. tömbudvarok, amelyeknek kis méretű területét jórészt elfoglalják az épületek. Kertjük, szérűskertjük nincs. Iparosnak, zsellérnek valók. Gazdálkodásra alkalmatlanok.
63Országszerte előfordul, hogy olyan utcákban, ahol csak az utca egyik fele épült be házakkal, az út másik oldalán rakodóhelyek láthatók. Ennek a jelenségnek fejlettebb, lényegesebb és gyakoribb változata, hogy az úton túl is magánbirtoklású telkek sorakoznak, amelyek eredendően a szemben lévő házak birtokosaié. Vas megyében és a Zempléni hegységben egyaránt előfordul, hogy a házsorral átellenben fekvő kertekben állnak a csűrök. Ez az út menti megosztott településforma nem ismeretlen Észak- és Kelet-Euró-pában sem. Az út két oldalán elterülő, de összetartozó féltelkeket Hofer Tamás páros udvaroknak nevezte. (Hofer T. 1957: 418–419; 1972: 40–41; Bárdosi J. 1958: 80–81; Selmeczi Kovács A. 1976: 17.)
A 20. század végén a Kárpát-medence legtöbb magyar helységében a telkek utca felőli részén áll a lakóház. A telek közepén a kertig terjedő gazdasági udvar tájékán kap helyet a gazdasági épületek többsége. Vannak azonban olyan helységek, ahol ennek a gyakori telekrendnek a fordítottja érvényes. Ezt a fordított telekbeosztást a néprajzi irodalom baromudvaros telekrendnek nevezi. A korábbi tanulmányokban inkább a kettős udvar és a láncudvar megnevezés volt használatban. A fölöttébb régies és erősen visszaszorulóban lévő baromudvaros telekrend lényege, hogy a telek út, utca felőli része az „állatudvar” vagy gazdasági udvar az istállóval, csűrrel, ólakkal, takarmányrakásokkal. Emögött, a telek mélyén szorong az „emberudvar” a lakóházzal. A két udvart kerítés választja el. A gazdasági udvart további kerítések tagolhatják. E telekrend kedvezőtlen sajátossága, hogy a lakóház az utca felől csak a sáros, piszkos baromudvaron keresztül közelíthető meg. Előnye viszont, hogy az állatok a lakóudvar érintése nélkül közvetlenül járhatnak ki az utcára, illetve az utcán át a legelőre. A baromudvaros telekelrendezés különösen gyakori volt Erdélyben és a moldvai magyarok körében. Nyomára bukkant a kutatás a szatmári Erdőháton, a Dél-Tiszántúlon, sőt még Baranyában is. Utóbbi területeken erősen visszaszorult, sőt jórészt feledésbe merült. Erdélyben azonban magyarok és románok helységeiben egyaránt élő településszervezési gyakorlatként figyelhették meg a kutatók a 20. század legkülönbözőbb időszakaiban. A 17–18. században sok erdélyi magyar középnemes udvarházának telkét is baromudvaros telekelrendezés jellemezte (Lükő G. 1936; Gunda B. 1938; 1941; 1966; Morvay J. 1968; Filep A. 1972; Hofer T. 1972).
Bár az udvar a belső telek legmeghatározóbb, legdominánsabb része, a telek és az udvar mégsem azonosítható. A telek fogalma tágabb. Magába foglal különböző kerteket is.
A telekről szólva végezetül szükséges hangsúlyozni, hogy a porta nem egyszerűen egy földdarab a családi birtokparcellák sorában. Jelkép értékénél fogva annál jóval több. Egymást követő nemzedékek lakó és munkahelye. Víg és szomorú napok színtere. Mentsvár és mementó. Bölcsők és ravatalok jelzik históriájának mérföldköveit. Az ősök telkének birtokbavétele a folytonosság vállalása, eladása, elhagyása, a hagyományokkal való szakítás, az új felé törekvés jelképe.
