BEVARROTT UJJÚ NŐI INGEK
BEVARROTT UJJÚ NŐI INGEK
A bevarrott ujjú női ingek szinte lépésről lépésre azonos utat jártak be a férfiingekkel: az ajaki vagy panyolai rövid derekú ing mintha az azonos típusú férfiing rövid ujjú párja lett volna: az ing eleje hasítékolt, gallérján gombolódott, vállfoltja az ing fonákján volt, dereka pálhával szélesített. Zempléni társuk nyakát madzag fogta össze, a bő ujjakat ráncolás szűkítette a karhoz. A nógrádi ingek – a rendszerint finomabb anyagból szabott bő ujjaktól eltekintve – minden részletükben dísztelenek voltak, derekukat, nyakukat a pruszlik vagy vállkendő amúgy is eltakarta. A szeremleiek a bevarrott ujjú alsóingen azonos szabású, de fátyolkelméből varrt felsőinget viseltek, ennek ujját dús hímzéssel és széles, fodros tászlival ékesítették.
60081. ábra. Női vászonruhák, bevarrott ujjú ingek: 1. rövid, szűk ujjú ing, Ajak (Szabolcs-Szatmár m.); 2. rövid, bő ujjú, eresztékekkel bővített derekú, hosszú ing, Kocs (Komárom m.); 3. bő ujjú, rövid derekú ing, Somoskő (Nógrád m.); 4. bő, hosszú ujjú, rövid derekú ing, Bukovina; 5. rövid, szűk ujjú, rövid derekú ing, Kalocsa vidéke (Bács-Kiskun m.)
601A férfiingektől eltérően a bevarott ujjú női ingek sosem kaptak kihajtott gallért, nyakpántjukba esetleg keskeny vagy szélesebb fodrot, mizlit varrtak, mint az ajaki lányok. Ez azonban nem zárta ki, hogy az ingmell – ha nem is az ünnepi férfiingekhez hasonló mértékben – apró hajtásokkal, szerény hímzéssel díszes legyen. A sióagárdi ing mellét ugyancsak a férfiing plasztronjához hasonlóan alakították ki, akár a féloldalasan hasí-tékolt törökkoppányi női ingek mellrészét. Az ilyen szabású ingeknek gyakran vállfoltja is hímzett volt.
Múlt század közepi divatban gyökerezik a csak szórványosan megjelenő szögletes nyakkivágás. A bukovinai székely asszonyok ingének egykor kerek ívelésű nyakkivágását elöl szögletesre alakították azáltal, hogy idővel csupán elöl darázsolták, a vállnál már csak – a darázsolást imitáló mintával – kihímezték. Hasonló módon lett szögletes az andrásfalvi női ingek nyakkivágása, és került féloldalra gombolt hasítéka. A szakmári ingeken pedig a vállfoltokat is fedő szögletes borítás keretezte a nyakat, ugyancsak féloldalas, a borítás alá rejtett gombolással. A polgárias öltözködés felé a következő lépés az „ál ingmell” megjelenése volt, amely az újabb kalotaszegi ingeken még az ing hasítékát rejti, de a mezőkeszii, magyarszováti ingeken már csupán díszként szolgál. Ezeken az ingeken a hasíték hátra került. A cserépfalusi elöl zárt, szögletes nyakkivágású női ingek elejéről már elmaradt a „parasztos” hímzés is, de még őrizték az ujjakat és a derekat egy darabban szélesítő oldaltoldást a toldásba ékelt pálhával együtt.
Amikor a női ingek már megtették a döntő lépést a polgári blúzok felé azzal, hogy a pálhát kiváltó szabással kiléptek az immár „parasztosnak” mondható ingek sorából, valami kis részletük még mindig emlékeztetett a „hagyományos” formákra, pl. a már mellvarrásos, szögletes nyakkivágású szeremlei női ing az újabb stílusú szabásától teljesen idegen, régies vállfoltjával.
A bevarrott ujjú ingek az ország legpolgárosultabb területein – ahol a mellévarrott ujjú ingek már régen feledésbe mentek – még a múlt század végén is általánosan használatban voltak (T. Knotik M. 1966–1967, 1968). A MNA 309-es térképlapja a kétféle női ingtípus századfordulói állapotát rögzíti. A mellévarrott ujjú hosszú és rövid ingek pl. a Dunától északra eső magyar szigeteken (Zobor vidékén), Moldvában, az erdélyi, virágzó viseletű kalotaszegi és székely falvakban, valamint a szlavóniai magyarságnál maradtak fenn. Rövid változatuk egyes hevesi, nógrádi, tolnai, baranyai viseletcsoportok jellemzője lett. Általános viszont a bevarrott ujjú ingek használata, melynek okát e szabásformának a 18–19. század fordulójára eső, aránylag friss divatjában kereshetjük. Rövid derékkal szinte országszerte, hosszú változatukban Erdély legkeletibb és a Felvidék egyes megyéiben használták, de leginkább a Dunántúlon, annak is nyugati sávjában.
