MELLÉVARROTT UJJÚ NŐI INGEK
MELLÉVARROTT UJJÚ NŐI INGEK
A nyakkivágásba illesztett ujjú ingeket a magyar szaknyelv mellévarrott ujjú ingnek emlegeti (Palotay G. 1931a: 152–163). Ez az ingtípus Európa keleti felében és éppen Magyarországon tartotta magát legtovább (Burnham, D. K. 1973: 22), és tőlünk északra, keletre a szláv népeknél, a barsi németeknél és a románoknál is előfordult. Dél felé, a Balkánon, terjedése megakadt. Itt sosem váltotta fel a korábbi és kb. a 18–19. század fordulója óta Európában újra domináns, vállnyílásba varrt ujjú ingeket. A 16–17. században a magyarság a továbbító szerepét játszhatta a mellévarrott ujjú ingek terjesztésében. Ezt az ingszabást pl. az ukránok kifejezetten magyarnak tartják (Tkach, Y. 1986: 50–51).
59379. ábra. Női vászonruhák, mellévarrott ujjú ingek: 1. szűk ujjú hosszú ing, Zsére (v. Nyitra m.); 2. szűk ujjú ing, hozzávarrt pendellyel (v. Csík m.); 3. bő ujjú ing, hozzávarrt ráncos pendellyel, Kórógy (v. Szerém m.); 4 bő ujjú, rövid ingváll, Sárköz (Tolna m.); 5. galléros, kézelős rövid ing, Bánffyhunyad (v. Kolozs m.)
594A 16. századi hazai felsőbb körökben használatos testhezálló, hosszú alsó ingeken viselt felső, bővebb ing korabeli nevének, a csaholnak emlékére Takáts Sándor (1961: 226) talált rá a levéltári forrásokban. Kutatásai nyomán tudjuk, hogy a 16. század végén megjelent ing és az ingalja vagy pendelyes ing elnevezések a hosszú alsó ing kettéválását jelzik. Efölött a szintén rövidülő fölső ing felimeg, feling néven maradt ismeretes. A mellévarrott ujjú ingek egyszerű szabása is hozzájárulhatott, hogy a közrendű asszonyok körében is általánosan elterjedt: az ingek nyakát az ujjak felső szélén is áthaladó korcban futó madzaggal egyszerűen összehúzhatták, ugyanígy az ujjak végét is. A korc idővel nyakpánttá, gallérrá rögzülhetett.
16–17. századi forrásaink következetesen megkülönböztetik a bármilyen ruhához felvehető ingtől, felimegtől az ingvállat. Az ingvállat csak puha vagy merevített, ujjatlan mellényfélével, a vállal viselték, és éppen csak derékig ért. Szintén a váll karöltőjébe rögzítették alkalmanként a cserélhető ujjakat, amelyek általában bővek voltak, de szűkek, dolmányujjak, sípujjak is lehettek. Az ujjak végét – szintén esetleg cserélhető – kézelő, a nyakat pedig különálló nyakfodor, tászli is takarhatta (Radvánszky, B. 1986: I. 41–46). A partedliszerű ingnyakak és vállba köthető ujjak használata ekkoriban Európa-szerte általános volt. Az ilyen ingvállak nemcsak a hazai nemesasszonyok, de a városi polgárasszonyok kelengyéiből is ismertek. Egy jómódú kecskeméti asszony ruhái között is megtalálható volt az ingváll, a vállba illeszthető karhossza és annak befűzését takaró dús szalagcsokor, a vállhegy is (Papp L. 1930: 32–35). A fűs ingvállra, de még a bő ujjak szalagokkal történő buggyos elkötésére is akadt példa a 17. század eleji Debrecenből (Zoltai L. 1938: 292–294). 1742-ben Vásárhelyen „aranyos vállfű pár” (Tárkány Szücs E. 1961: 196), ugyancsak a 18. század közepén Hódmezővásárhelyen az alsóing felett használt „táclis fel ing”-től független ingváll és „aranyos karhossza” (Barabás J. 1956: 255), 1788-ban Túrkevén több „bibor ingváll ujj”, esetenként „tászlival” (Györffy L. 1938: 232–233) bizonyítja, hogy a korabeli szóhasználatban ezek a kifejezések eredendően a vállal használt „ingrészletekre” vonatkozhattak (Palotay G. 1931a: 153). Idővel azonban az ingváll szó egyre inkább a mellévarrott ujjú ing jelölésére szolgált. Segítségével megkülönböztethetővé váltak a mellévarrott ujjú ingek az őket korban megelőző, de Délkelet-Európában az ingvállal párhuzamosan is fellelhető, vállnyílásba varrott ujjú ingektől (Gervers, V. 1983: 311), amelyek idővel éppen a mellévarrott ujjú ingek részleteivel, eresztékekkel, pálhával, gallérral gazdagodva meg is újultak.
A paraszti használatban csaknem napjainkig megmaradt mellévarrott ujjú ingek történeti elődeik szabásának szinte valamennyi fejlődési fokát képviselik. Korcba húzott madzaggal szabályozható pl. egyes moldvai, fekete-Körös-völgyi vagy nógrádi falvakban az ingvállak nyakmérete. Gyakoribb azonban a gallérba ráncolt vagy darázsolt nyakmegoldás. A szűk galléron, pl. a Csík megyei Hollón, a derék és az ujj nyaktalálkozásánál féloldalas hasítékot hagytak, akár a gyimesközéplokiak. Általánosabbak az elöl középen hasítékolt ingvállak, amilyeneket Békésben, a régi Mezőkövesden, Nógrád megyében általában, Somogyban vagy pl. a Sárközben használtak. Sok helyen az ingváll a szoptatás megkönnyítésére – akár a középkorban – elöl végig nyitott lehetett, vagy a gallérnál összevarrták, és csak alulról hagytak hasítékot, mint Nagylócon (Palotay G. 1931a: 158).
Az ingujjak is idézhetnek régies formákat. Az áttetsző, fátyolszerű ujjak alól kitűnhetett az alsó ing hímzett ujja pl. Ormánságban, Drávaszögben, Somogyban vagy az éppen 595csak erősen kékített, keményített gyolcsujj, a tilangli vagy sejtes, azaz tüllujjak alól, mint a Nógrád megyei Kazáron. Másutt a vastagabb anyagból varrt ingváll ujja csak a közelmúltban kapott kézelőt: a moldvai csángó ingek ujjának szálszámolásos, geometrikus jellegű hímzései egy korábbi tradíciót őriznek, mint legújabb részletükön, a kézelőjükön – a kézelő megjelenésének korát jelző – új típusú, szabad rajzú hímzés. Az ingvállak hosszú, szűk ujjúak is lehettek, mint Zobor-vidéken, avagy rövid és szűk ujjúak, mint pl. Cserépfalun. A csökölyi és a martosi „borjúszájú” ingváll kézelő felé szabottan szűkített bő ujjával, gombolt hasítékával a mellévarrott ujjú ingek legújabb típusát képviseli. A 19. század végén a polgári öltözködésben a felső karon ismét a hatalmas puffos ujjak lettek divatosak nyárra, könyöktől szűkítetten télre. Ez a divatötlet megerősítette a bő ujjú ingvállak használatát a falusi öltözködésben is. Ezt a kort – mégis régies megoldást – idézi a torockói vállas, islógos ingekhez kapcsolható hosszú sípujj (Nagy J. 1957a: 16–22). A rövid ujjú ingek ujjhosszát kitoldó, csőszerű sípujj közönséges vászon változatát – karmantyú, karkesztyű, karvas névváltozatokkal – (felül az ing kézelője alá szorítva) századunk elején még szinte országszerte használták, a marokszedők karjának védelmét szolgálta (Palotay G. 1930a: 138).
Jellemző lehet erre az ingformára a derék bővítésének módja is. Legáltalánosabban a pálha alá is betoldott vászoncsík fokozta a derékbőséget. Ismert volt az ujj alsó hosszában és oldalt a derékig futó egyetlen vászoncsíkból álló oldaltoldás, amelyet hónaljban még pálha is szélesíthetett. Ezzel a megoldással erdélyi és bánáti ingeken is találkozhatunk. De a feleslegesnek talált bőség kiküszöbölésére is ismertek régies módszerek. Például Erdély keleti sávjában, Csíkban, de Moldvában is, az ujjak vállvonalba eső, felső részének szélességét ráncolással egyharmadára csökkentették (Burnham, D. K. 1973: 22–24). Kalotaszegen, különösen pedig Torockón a bő derekú ing pálhát is magába foglaló, nyakig felfutó oldaltoldása is annyira kiszélesedett, hogy azt is a gallérba kellett ráncolni, és a szertelenül bő inget a mellet és hátat szinte teljesen kitöltő darázsolással szűkítették alakra. Ezeknél az ingeknél az őrizhette meg a korábbi, nyugat-európai tradíciókban gyökerező szabásmódokat, hogy szinte napjainkig házilag varrták őket.
