A TORNÁC

Teljes szövegű keresés

A TORNÁC
A köztudatban a régi magyar parasztház tornácos képe él. Közrejátszik ebben a tornác nagy múltja és esztétikai jelentősége. Olasz eredetű, s valószínűleg német közvetítésű tornác szavunk már 1490-ben föltűnik az irodalomban (TESz). Ekkor még azonban elterjedését főként a nemesi és egyházi épületek körében követhetjük nyomon. Egyes régészeti ásatások azonban (pl. az alföldi Lászlófalván és Móricon) ugyanakkor arra engednek következtetni, hogy a 15–16. század táján már falun is, talán egyes gazdag jobbágyok házain is előfordulhatott. A tornác elterjedése évszázadokon át zajlik, paraszti meghonosodásának kronológiáját mai adataink birtokában még nem tudjuk fölvázolni. A 19. században már térhódításának fénykorát tapasztaljuk a Dunántúl, a Tiszántúl, a Felföld és Erdély több vidékén. Legnagyobb szerepe a dunántúli füstöskonyhás házvidéken van, ahol az oldaltornác a külön bejáratos házak közlekedőtere is egyben. A Délnyugat-Dunántúlon a 19. század legelején a fatornác „klasszikusan” kiérlelt, bonyolult formáival találkozunk. A kászoni és csíki székely házak tornácossá válása 1830–1880 között történik. Még korábbi a tornác egyes kisnemesek által sűrűn lakott falvakban, pl. a Balaton-felvidéken. Ezzel szemben a Kárpát-medence több vidékén a tornác a 20. században válik népszerűvé vagy egyáltalán nem terjed el. Megkésettség tapasztalható pl. a Felföld legnagyobb részén. A szép „hambitos” ház csak századunk elejétől kezd divatossá válni a középső Duna mentén és Szeged környékén. A Kisalföldön – egyes elszigetelt vidékeket leszámítva – a hagyományos építkezés nem is alkalmazta a tornácot. Csak a 19–20. század fordulóján terjed el az erdélyi Mezőségen, a Kis-Küküllő mentén, és ennél is később a moldvai csángóknál. Valamilyen széles eresszel vagy töltéssel azonban a tornáctalan házak is rendelkeznek, ami fedett közlekedést biztosít a bejárati homlokzat mentén. A múlt században ilyen széles eresszel épült a veszprémi és dél-dunántúli német házak többsége vagy az említett mezőségi és moldvai házak.
A tornác elnevezése változatos. A keleti országrészekben szinte mindenütt tornácnak hívják. A Dunántúl középső, délnyugati tájain pitar a neve. A pitar a 19. század közepétől a falazott tornácok terjedésével fokozatosan átadja helyét a Közép-Dunántúlon a gádornak, a Dél-Dunántúlon a gangnak. A Felföldön a hambit, ambit, ambitus megjelöléseket használták. Az ország középső és északi részein előfordult még a folyosó, Fejér megyében a falajja, Mezőségben és Moldvában a tőtés.

15221. ábra. Kerített ház alaprajza, Szalafő (Zala m.): 1. füstösház (szoba); 3. kamra; 4. istálló; 5. tornác; 7. pajta; 8. sertésólak. (Az épületet a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeumba telepítették át.)
153A tornácnak sok formai változata, technikai megoldása alakult ki (Barabás J.–Gilyén N. 1987: 135–146; MNL 5: 315–318). Legegyszerűbb és leggyakoribb az udvari homlokzatot szegélyező odaltornác. A parasztházak esetében általában régebbiek a fából készült oldaltornácok. Elterjedésük, mint láttuk, egyes tájakon a 19. század folyamán nyomon kísérhető – pl. Erdélyben –, másutt viszont – így a Dél-Dunántúlon – kezdetei homályba vesznek. A dél-dunántúli talpasházak legkorábbi, előbb említett, datált példányai már körülpitarosak, azaz elő- és oldaltornácosak (Zentai T. 1991a: 166–169; 1991b: 176–185). Szerkezetükben a gótikus örökséget őrzik (K. Csilléry K. 1991: 68–69). Az összefüggő homlok- és oldaltornácot kedvelték a Székelyföldön, az erdélyi Mezőségen, Közép- és Észak-Nyírségben, a szatmári és beregi Tiszaháton, a dél-borsodi Mezőségben, a Sajó alsó folyása táján, a gömöri Medvesalján, a Nógrád megyei Varsány körzetében stb. (Balassa M. I. 1994: 88–89; Dám L.–Rácz M. 1986: 58–60).
Csík, Heves, Békés megyéből és a Kisalföld elzárt rábaközi, Győr vidéki falvaiból vannak híradásaink az önálló oromtornácról, amelyhez nem társul oldaltornác. Kisalföldi változatát Pálos Ede 1911-ben olyan „üstökös ház”-ként mutatta be, melynek utcai teljes kontyú födele 2–3 méternyire előre nyúlik, és két fapillérre támaszkodik.
A múlt században széles körben alkalmazták a lopott tornác néven ismertté vált tornácbeugrót. Miként a bejáratnál elemeztük, a dél-dunántúli, a felső-Tisza-vidéki és az erdélyi tornácbeugró nyitott bejárati előtér. A dunántúli változatok hosszabbak és sokszor egy-egy faragott tornácoszloppal is rendelkeznek. A Nagykunságban, Dél-Biharban és a Sárréten gyakori rövid középtornácra jobban illik a lopott tornác elnevezés, mert az oldaltornác két végének befalazásával jött létre (Györffy I. 1909: 32, 34–35; 1915; Dám L. 1972b). A tornác ilyen praktikus átalakításával országszerte találkozhatunk, főként a 20. századi szilárd falú tornácoknál.
A falazott tornácok paraszti elterjedését meglehetős biztonsággal tudjuk időhöz kötni, mert a szilárd házfalak általánossá válásának menetét elég jól ismerjük. A legkorábban datált falazott tornácokat nemesi körből jegyezték föl. Közülük különösen fontosak a félparaszti módon élő falusi kisnemesek épületei közvetlen példaadó szerepük miatt. A bakonyi és Balaton-felvidéki kisnemesek kőházai a 18. században már mind gádorral készültek, s a 19. század folyamán a tornác a parasztok körében is népszerűvé válik. A falazott tornácokról általában elmondható, hogy ott, ahol a fatornácnak nagy hagyományai voltak, közvetlenül azok örökébe léptek. Ez a folyamat hozzávetőleg a múlt század derekától figyelhető meg. Másutt a tornác késői alkalmazásának folyamatába illeszkedtek. A téglából, kőből emelt tornácok gazdag formaváltozatai nagyrészt a magas építészeti stílusok hatására alakultak.
Nagyjából a 19–20. század fordulójával veszi kezdetét a tornáckiugrók vagy verandák elterjedése. Ekkor már csak központi bejáratú házak épülnek, s a bejáratot körülveszik egy kis, négyszögű, fedett előrésszel. Legegyszerűbb alakja mindössze két faoszloppal alátámasztott, leeresztett tetőből áll. De készül kettő vagy négy falazott oszlopból vagy pillérből, különféle mellvédekkel és kis nyeregtetővel is. Leggyakrabban a Dunántúlon, a Kisalföldön és a Kiskunságban fordul elő. Egyik legrégibb múlt századi változata a nyugat-dunántúli kódisállás, amelynek népszerűek boltíves megoldásai is (Gráfik I. 1990). A baranyai Zádorban cintériumnak hívják, a közvetlen előkép, a helybéli református templom fedett oldalbejárata után. Az 1930-as évektől magasabb, zárt ablakos verandák is épülnek előszoba funkcióval. A Kisalföld szigetközi és Sopron környéki részén a verandák 155helyén néhol még látható a bejárati ajtót védő, nagyobb múltú gádor, amely falhoz simuló falazott oszlop- vagy pillérpárból áll, boltívvel vagy egyenes áthidalással.

15422. ábra. Széles oromzatú, talpas boronaház Bagladról (Zala m.) a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeumban: 1. szoba; 2. konyha; 3. kamra; 4. istálló; 5. tornác; 7. pajta
A két világháború közti évtizedekben a gazdagabb portákon megkezdődik a tornácok beüvegezése, ami nagyobb mértékben az 1950-es évektől terjed. S ezzel a tornácok fejlődése le is zárul, építésük befejeződik.
Az 1940–50-es évek táján a magyar falusi házkultúrában új korszak köszönt be, amely radikálisan szakít a régi alaprajzzal és építésmóddal. Négyzetes alaprajzú, sematikus tömbházak készülnek két, esetleg három kisméretű szobával, fürdőszobával. Előnytelen megjelenésük elszegényíti és évtizedekre meghatározza a faluképet. Változatosabb alaprajzú, emeletes, összkomfortos lakóépületek nagyobb számban az 1970–80-as évektől épülnek. Beosztásuk a nyugat-európai mintákat követi, a földszinten nagyobb nappali helyiséggel, az emeleten hálószobákkal.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages