HELYISÉGEK

Teljes szövegű keresés

HELYISÉGEK
A 19. században a középkor végén kialakult, háromhelyiséges parasztház a Kárpát-medence szinte minden táján általános. Helyiségei soros elrendezésűek, azaz egymás után következnek. A kisebb számú szabálytalan, halmazos településektől eltekintve a ház rövid véggel fordul az utca felé, bejáratai a hosszú udvari homlokzatról nyílnak. Az utca felőli helyiség rendszerint szoba. A második helyiség tájanként eltéréseket mutat: az alföldi területeken és a Dunántúlon konyha, a Felföldön és Erdély faépítkező területein azonban még sokáig őrzi hideg, közlekedő- és rakodótér funkcióját. Az egyszerűbb házak harmadik helyisége kamra. A szoba-konyha-kamra beosztású parasztház alaptípusnak fogható föl, aminek számos helyi variációja van, akár az elrendezést, akár a helyiségek funkcióját tekintjük. Ugyanakkor a ház különféle bővített változatai is léteznek. Igen gyakori a második szoba, a két vagy több kamra, egyes tájakon már megtörtént a lakóház gazdasági épületekkel való kiegészítése, és széles körben alkalmazzák a tornácot.
140Az egyhelyiséges lakóházzal a népélet kutatói igen sokat foglalkoztak, különösen a néprajztudomány formálódásának időszakában, amikor a figyelem az archaizmusokra összpontosult. Mindamellett a róla szóló híradások nagyrészt szájhagyományon alapuló rekonstrukciók és elnagyolt leírások, amin nem is lehet csodálkozni, hiszen az egyhelyiséges ház kora gyakorlatilag a 14. századdal leáldozott. És ezen nem változtat az a tény, hogy egyhelyiséges ideiglenes lakások és szőlőhegyi hajlékok a legutóbbi időkig előfordultak, mert ezek csak hiányos lakásfunkciót töltöttek be. A dunántúli egyhelyiséges ház halovány emlékei a Délnyugat-Dunántúlról származnak. Az 1930-as évek elején Gönyey Sándor 1850 körül született adatközlői még elmondták, hogy gyermekkorukban Szennán és Csökölyben (Somogy m.) voltak „egysejtű, csak füstöskonyhából álló házak”, egy hasonló levéltári adat balatonendrédi előfordulásáról tájékoztat 1853-ból (Gönyey S. 1933: EA 5374; Zentai T. 1991a: 120). Az egy lakótérből álló, eresszel ellátott házakról az 1900-as évek legelején még több kutató tudott információkat gyűjteni a Székelyföldön (Szinte G. 1900: 108–110. VII. tábla; Bünker J. 1904; Viski K. 1911: 96–99 stb.). Cs. Sebestyén Károly 1909-ben (190–195) még megtalálta az egy szobából álló, ereszes faházakat a gyimesi csángóknál, de az eresz hátsó része már ott is zárt kamra volt, tehát lényegében már csak a kéthelyiséges házat tudta bemutatni. Nem meglepő ez, hiszen a székely ház ereszének „bezárulása” a 17–18. században lezajlik (Barabás J. 1973: 27). Itt a közérthetőség kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy a székely ház eresze eltérően a szó köznyelvi használatától, a ház bejárati részéhez csatlakozó nyitott színt, majd az ebből kialakult második helyiséget, illetve annak előterét jelenti.
Az egysejtű ház a Felföldön is a régmúlt idők része. Hogy emléke századunkban is él, annak részben az az oka, hogy az itteni lakóépület egyetlen fűtött lakó- és élettere a „ház”, akárcsak a székelyeknél, homályba borítja a mellékhelyiségeket. Szemléletesen fejezi ki ezt az állapotot Bél Mátyás 18. századi leírása, amely kiemeli, hogy „lakó-helyiséget csak egyet csinálnak az utca felől”, majd hozzáteszi: „A szobához kamrákat csatolnak, amelyekbe a házi eszközöket és a nyoszolyákat helyezik el” (Hadik B. 1926a: 34–35). Számos tanulmány bizonyítja, hogy a 19. században a legalább háromhelyiséges ház Észak-Magyarország minden részén általános (Pápai K. 1893: 18–20; Zólyomi J. 1974: 23; Bakó F. 1975: 189–194; Balassa M. I. 1994: 65–69, 248). Az Alföldön a 14–15. századtól már a régészeti ásatások is két-háromhelyiséges házakat tárnak föl. Mellettük azonban ott találjuk az ideiglenes lakóobjektumokat, különösen a földbe vájt földház vagy putri néven ismert épületeket. A putri búvópatakként követi a házfejlődés történetét az Árpád-kortól a 20. századig, katasztrófák, nagy elszegényedések idején föl-föltűnik, a természeti adottságok következtében leggyakrabban az alföldeken. Példaként citálhatjuk a sokat idézett, 1686-os debreceni összeírást, amelyben a megszámlált 2599 ház 13%-a (336) „föld alatti gunyhó” volt. Az adatok viszont nem az általános lakáskultúrát jellemzik, sokkal inkább azt a rendkívüli helyzetet, hogy Debrecen városa előzőleg szenvedte el Strassaldo és Caraffa dúlásait (Sápi L. 1981; Balassa M. I. 1978a: 135). De említhetjük a putrit a 20. század közepéről a gazdag Tolna megyei Sárközből is, ahol a földosztás során földhöz jutott zsellérek, beltelkük nem lévén, átmenetileg a határban lévő földjükön készítettek földbe ásott házat maguknak. Az őcsényi putrik szobából és konyhából álltak (Zentai T. 1991a: 21). Hasonlóképpen a szegénység konzerválta a felföldi barlanglakásokat és a mezőföldi löszbe vájt hajlékokat, amelyek rendszerint ugyancsak többhelyiségesek voltak (Bakó F. 1977; Kücsán J. 1979: 314, 328–329).

14115. ábra. Egyhelyiséges talpasház rekonstrukciója szájhagyomány alapján a 19. század közepéről, Szennáról (Somogy vm.)
A kéthelyiséges lakás a nagyobb házakhoz viszonyítva kisebb számban, de országszerte fönnmaradt a 20. századig, főként a zsellérek körében. A múlt században ugyanúgy megtalálhatjuk Szeged városában 1877-ben (Juhász A. 1971), mint a Dél-Dunán-túlon (Zentai T. 1991b: 165–166). A baranyai szegény magyarok és rácok házairól 1845-ben írja Haas Mihály, hogy azok „… csak szobácskából és konyhácskából állanak” (1845: 43).
A továbbiakban a ház alaprajzát helyiségenként és a helyiségek kapcsolódásának bonyolódása szerint mutatjuk be. Fontosnak tartjuk azonban felhívni a figyelmet arra, hogy a bemutatás sorrendje nem tekinthető evolúciós sornak.
A 19–20. századi három- vagy többosztatú parasztházak első helyisége a szoba. A szoba jelentőségére és részben eredetére utal az a tény, hogy az ország nagyobb részén, gyakorlatilag az észak–déli Duna mentétől keletre, délre és északra, valamint a Drávai-síkságon ház a neve (MNyA). A Dunántúl legnagyobb részén szobának hívják, sőt egyes belső-somogyi falvakban az egész házat szobának nevezik, fölidézve a kályhás szoba füstösházhoz való csatlakozásának fontos eseményét. A szoba méretei a késő középkor óta nem sokat változtak, tájanként azonban különböznek, mégpedig az eltérő lakáshasználat, tüzelőszisztéma és építőanyagok függvényében. A cölöpvázas, a föld-, sár-, nád- vagy fonottfalú épületek, a talpasházak szobáinak alapterülete legtöbb helyen húsz négyzetméteres átlag körül mozog. Ennél sokkal nagyobb szobákat építettek ott, ahol az építőanyag engedte. Kós Károly leírja, hogy a csíki székelyek házaiban 6–7 méter széles nagyszobák vannak. De igen tágas, hosszú szobákat találunk a kőépítkező területeken is, így Zemplénben és Veszprém megyében. Hasonlóképpen nagyméretű utcai szobák jellemzik a Veszprém megyei, erdélyi szász és a felföldi németek házait. A nagyméretű szobák elterjedtek a nagycsaládos háztartásokban. Az Eszék körüli ún. „magyar sziget” falvaiban például, ahol a fiútestvérek mind egy fedél alá nősültek, a szoba az emlékezet 142szerint akár a 8–10 méter hosszúságot is elérhette. Az ilyen nagy helyiségben a mestergerendát már alá kellett támasztani. Erre szolgált a ház középoszlopa, amit a tornácoszlophoz hasonlóan díszesen kifaragtak.
A második helyiség – amely legtöbb helyen konyha – méretei nagyobb változatosságot mutatnak. Eltéréseit elsősorban a tüzelőrendszer típusa, illetve a házfejlődés tradíciói határozzák meg. Az alföldi tájakon (beleértve Erdély és a Dunántúl sík vidékeit is), ahol a kémény – mégpedig a szabadkémény – korán meghonosodott, a pitvarnak nevezett konyha viszonylag keskeny, a három métert ritkán haladja meg, többnyire el sem éri. Még kisebb és keskenyebb a második helyiség azokon a keleti és északi tájakon, ahol az ún. alföldi háztípus nem terjedt el. Erdély nagy faépítkező területein, a Székelyföldön, Moldvában és Gyímesben a második helyiség általában két méternél is keskenyebb. A székely eresz és a moldvai csángó szín a 19. században már rendszerint keresztben osztott. Első része még sok háznál nyitott állapotában őrzi az eresz funkcióit, hátsó fele kamra, majd kicsiház, ami lassan konyhaszerűvé válik, a múlt század második felében azonban többnyire a kandallós nagyház a lakó- és főzőtér. Nem kevésbé keskeny az északi magyar ház fűtetlen pitvara, a belső fűtésű ház bejárati előtere és tárolóhelye. A 19. század második felében a felföldi pitvar hátsó felét is leválasztják kamrának. A század vége felé Pápai Károly leírása (1893) szerint már konyhai funkciókat is ellát.
Az elmondottaktól alapvetően különböznek a tágas dunántúli füstöskonyhák. Méretük gyakran meghaladja a szobákét. Ennek a magyarázata abban a helyi házfejlődésmenetben rejlik, hogy a Dunántúl nagy részén a meglévő lepadlásolt füstösházhoz toldották a kályhás szobát. Az eredeti füstös lakótér formája még sokáig változatlan maradt, csak új, konyhafunkciót nyert. Különösen nagyok azoknak a 18. századi boronaházaknak a füstöskonyhái, melyekről kiderült, hogy füstösháznak épültek. Ilyen a felsőszenterzsébeti ház a Göcseji Falumúzeumban, konyhája 610×440 cm alapterületű (Barabás J. 1969: 333–345). Még nagyobb az Őrségben a szalafői kerített ház konyhája 700×450 centiméteres méreteivel, ami ugyancsak füstösháznak épült a 19. század elején (Bíró F. 1969: 145–147). Gönyey Sándor zselici gyűjtései során jegyezte föl a szennai konyhákról, hogy valamikor kétszer akkorák voltak, mint a szobák (1933: EA 5374: 84). A füstöskonyhák teres belvilága, ha csökkent is valamennyit az idők folyamán, megmaradt legnagyobbnak a Kárpát-medencében, egészen a kémény elterjedéséig, ami a Dél-, Nyugat- és Közép-Dunántúlon a 19. század második felében és a 20. század elején zajlott le.
A füstösház átalakítására és a füstöskonyha füsttelenítésére tett korai kísérletek eredményeként keletkeztek a nyugat- és dél-dunántúli kettőskonyhás házak a 19. század derekán. A nagyméretű füstöskonyhából egy körülbelül másfél méter széles újabb konyhát választottak le, s a füstöt ide vezették, ily módon nyertek egy többé-kevésbé tiszta levegőjű konyhát is. Mivel azonban a kémény egyszerűbb és hatékonyabb füstelvezetést biztosított, a kettőskonyhás házak nem terjedtek el széles körben (Bárdosi J. 1977–1978; Zentai T. 1991a: 124).
Az egyszerű soros alaprajzú házban a harmadik helyiség rendszerint kamra (vagy szoba). A kamrák elsődlegesen tárolásra szolgálnak, mégis mind rendeltetésüket, mind elhelyezésüket tekintve igen sokfélék, házhoz való viszonyuk is eltérő. Gyakran önálló építmények, itt azonban csak a lakóépületben foglalt vagy hozzátoldott kamrákkal foglalkozunk. Fokozott szerepük volt a kamráknak ott, ahol többszörösen bővített családok éltek egy fedél alatt. Egy-egy házhoz hálókamrák sora épült például a Felföldön.

14316. ábra. Kéthelyiséges, egybejáratú, földfalú ház, épült 1912-ben, Gyeke (Szolnok-Doboka vm.): 1. ház; 2. konyha; 5. tornác
Zólyomi József (1974: 24) a 18–19. századi Nógrád megyei összeírások alapján kimutatja, hogy némely házban öt kamra is előfordult. A fűtetlen kamrákban aludtak a nagycsalád asszonyai, lányai, de a szolgák és házatlan zsellérek is ott találtak hajlékra. A Mátra és a Bükk hálókamráiról Bakó Ferenc tudósít, a bennük folyó rideg életről Morvai Judit fest érzékletes képet (1956). A nyugat-magyarországi faházak területén a 18. századi füstösházakhoz is több kamra csatlakozott. A régi göcseji kerített házakról Gönczi Ferenc kiderítette, hogy 4–5, sőt 8–10 hálókamrát is magukba foglaltak (1914: 445). Garay Ákos kutatásai óta (1911: 247) jól ismertek az Eszék körüli szlavóniai magyar falvak ólcsái. E ház végéhez ragasztott, közös fedelű ólak fűtetlen, ablaktalan helyiségeiben aludtak a fiatal házaspárok télen-nyáron. A magyar lakókamrák szervesen illeszkednek az észak- és kelet-európai házkultúrába, különösen keleti kapcsolatai erősek, hiszen a lakókamrás házak a környező szláv népeknél mindenütt használatban voltak egészen a közelmúltig.
A kamrák egy külön típusát képviselik az előkamrák. Ezek a kicsiny, általában tároló-helyiségek a lakóház utcai rövid homlokzatán foglalnak helyet, az épület félszélességében. Általában 2–3×2–3 méter alapterületűek. Szórványos előfordulásukról főként Veszprém, Vas, Zala és Somogy megyéből vannak adataink (Vajkai A. 1940: 3–5; Zentai T. 1991a: 157–158). A legrégibb ismert példányuk egy 1683-mal datált mestergerendájú házban Lovászpatonán (Veszprém m.) volt. A múlt század derekán építésük lassan megszűnt. Hasonló elrendezésű előkamrás házat Borsod megyéből is ismerünk, pl. Hernád-kakról (Balassa M. I. 1985a: 137).
Az eddig bemutatott alapfunkciójú helyiségek mellett a parasztház igen korán egy második lakóhelyiséggel bővül. A második szoba a konyha, illetve a pitvar után következik, megelőzve a kamrát. A népi építészeti fölmérések és a 18–19. századi levéltári források szép számmal bizonyítják, hogy a kétszobájú parasztház a 18. században sem ritkaság, a 19. század derekán pedig már szerte elterjedt az országban – legalábbis középparaszti vagy módosabb szinten. Ebből az időből sok datált épület is ránk maradt, s köztük a kétszobásak a többséget képviselik.
A második szoba hasznosítása különféleképpen történhetett, de nem feltétlenül tette kényelmesebbé az életet. Elterjedésével párhuzamosan – miként arra Csilléry Klára rávilágított (MNL 5: 63–68) – megjelenik a tisztaszoba. E megkímélt, rendet és presztízst szolgáló, gyakorlatilag lakatlan „vendégszobá”-t már a 18. század második felében megtaláljuk egyes gazdagparaszti házakban, meghonosodása azonban olyan lassan zajlik, 144hogy még a 19. század végén sem jut el az ország minden részébe. Virágkora az árutermelő alföldi tájakon a 19. század második felére, végére tehető (Dám L. 1982b). A tolnai Sárközben pl. az 1870-es évektől szinte teljesen általános, viszont a szatmári Erdőháton ekkor még elő sem fordul. A Szeged melletti Tápén 1877-ben még ritka lehet, mert egy összeírás szerint 470 konyhára jut 526 szoba (Juhász A. 1971: 457), ami azt jelenti, hogy legföljebb 56 háznak volt meg az adottsága hozzá. A borsodi Tisza-partról 1900-ban följegyzik, hogy néhol két szoba van, és ott az „… az elsőszoba az ún. ’fehérház’ (azaz belülfűtős kemence nélküli szoba) szépen bebútorozva a vendégszobát helyettesíti” (Sajóvölgyi G. P. 1900: 72). Erdélyről Kós Károly írja, hogy a kászoni ház több mint száz éve három helyiségből áll, egyikük nagyház, parádé vagy parádéház, a mezőségi háznak 1870 körül szintén van vendégfogadó, díszes első szobája (1989: 105, 210–211). A tisztaszoba, éppen rangjelző szerepe miatt, legtöbbször a ház első, utcai helyisége, de nem mindenütt. A tolnai Sárközben pl. igen gyakran a hátsó szobát rendezték be tisztaszobának. Tápén is a második szoba, a kisház kapta ezt a funkciót, miként a kicsiház is némely csángó falvakban (Juhász A. 1971: 457; Kós K. 1989: 152–157).

17. ábra. A kászoni ház (v. Csík m.) alaprajzi fejlődésének legegyszerűbb változata nyitott eresszel: 1. ház; 6. eresz
A második szoba több vidéken a családszerkezet összetettségének következménye. Jól ismerjük az ún. kétvégű házakat Szatmárból az Erdőhátról és Tiszahátról, a szabolcsi Rétközből, a Felvidékről és elszórtan megtaláljuk az Alföldön és a Dél-Dunántúlon is. Beosztásuk legegyszerűbb esetben szoba-konyha-szoba, melyben a közös konyha mellett a szobák a testvéri vagy rokon családok külön lakásául szolgálnak. Somogy megyében az ilyen házakat ikerháznak hívták. Az ikerházban gyakran csak a középen elhelyezkedő kamra közös, és konyhából is kettő van, mint pl. egy kutasi testvérpár kétszáz évesnek mondott (1989-ben) talpasházában. Ugyanilyen elrendezésű kétcsaládos házat ír le Vajkai Aurél a Bakonyból (1973: 88–90). Nagyon gyakori megoldás ez a Veszprém megyei németeknél, ahol a Hausbruderek egy udvaron két házat építenek egyvégtébe. Sajátos változatot képvisel a vöröstói németek háza, ahol a telekközépre épített kettős ház ellentétes irányú bejáratokkal rendelkezik (H. Csukás Gy. 1987: 648). Az ikerházak szoros rokonságot mutatnak a hosszúházakkal.
A parasztházak szoba-konyha-kamra/szoba alapegységéhez a múlt században sok helyen istálló is csatlakozik, közös fedél alatt vagy az épület végéhez toldva. Istállóval egybeépített házakat legnagyobb számban a Felföldön, a Dunántúlon és a Kisalföldön 145találunk. A palóc család otthonáról a 20. század eleji leírások úgy emlékeznek meg, hogy azok házból, pitvarból, komrából és estállóból állnak (Pápai K. 1893: 18–29; Pintér S. 1909: 201–204). Gunda Béla gyűjtései szerint a legrégibb észak-borsodi lakóépület ház, pitar és istálló beosztású lehetett (1934: 16). Györffy István egy 1909-es népi elbeszélés alapján mutatja be a 18 felnőttet számláló „Baráti nemzetség” régi lakását, amely szoba-konyha-szoba-hálókamra-éléskamra-tehénistálló-lóistálló-tinóistálló alaprajzú volt (1930: 154–155). A 19. században az istálló része a Vasi-hegyhát, az Őrség és Göcsej faházainak is. Istállóval épülnek ebben az időben a Balaton-felvidéki kőházak, a kisalföldi és nyírségi különféle földfalú épületek. Az Alföld, Erdély és a Dél-Dunántúl legnagyobb részén azonban az istállók hagyományosan külön fedél alá kerültek (Dám L. 1982b).

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages