A Cserhát, a Medvesvidék és a Gömör–Hevesi-dombság (Horváth Gergely)
A Cserhát, a Medvesvidék és a Gömör–Hevesi-dombság
(Horváth Gergely)
(Horváth Gergely)
Az Északi-középhegység legmagasabb vonulatai (Börzsöny, Mátra, Bükk) között, illetve tőlük északra változatos felszínű tájak terülnek el, ahol karsztosodott sasbérceket, tagolt dombsági hátakat, vulkáni kúpokat és takarókat, felszínre került szubvulkáni testeket, szűk áttöréses és széles teraszos völgyeket egyaránt találhatunk. Legnagyobb részük dombsági, kisebb mértékben középhegységi táj. Arculatuk sokrétűségét egyaránt köszönhetik különböző földtani korokból származó változatos kőzeteiknek, a fiatal szerkezeti mozgásoknak, és a térben és időben sűrűn változó lepusztító erők felszínformáló folyamatainak.
Az Északi-középhegység Dunától a Sajóig terjedő szakaszának számos eltérő arculatú tájegysége közül méreteivel kiemelkedik a Börzsöny és a Mátra hatalmas vulkáni tömege, valamint a Bükk főként karsztos mészkőből álló tömbje. Közöttük, illetve peremükön további – földtani értékekben és természeti szépségekben nem kevésbé gazdag – tájak találhatók. Közülük a legnyugatabbi, a Cserhát tágabb értelemben az a nagy kiterjedésű tájegység, amelyet nyugaton a Börzsöny, északon az Ipoly, keleten a Tarján-patak és a Zagyva, délen pedig az Alföld határol, míg szűkebb értelemben Cserhátnak nevezik ennek központi, legmagasabb részét (e részben a tágabb értelemben vett Cserhátot mutatjuk be). A Cserháthoz északkeleten a Karancs hegytömbje kapcsolódik, míg a Tarján- és a Bárnai-patak, valamint a Zagyva között a Medvesvidék terül el. Végül legkeletebbre, a Mátrától és a Bükktől északra a Gömör–Hevesi-dombság húzódik a Hódos-, illetve Leleszi-patak völgyéig (kötetünk tájbeosztásában a Nógrádi- és a Sajó–Hernád-medence bizonyos részei tartoznak ide).
E tájak földtani felépítése igen változatos. A jobbára sekélytengeri, partközeli eredetű üledékek, a homokkövek, agyagmárgák, slírek uralkodnak; jelentős területet foglalnak el vulkáni kőzetek, főleg andezitek, valamint a tájképformáló bazaltfoltok; kis területen megtalálhatók az egykori óceánok mélyén lerakódott mészkövek-dolomitok is; végül a legalacsonyabb térszíneket a legfiatalabb időkben felhalmozódott homokos-kavicsos, főként folyóvízi üledékek fedik.
Az ipolytarnóci alsó-miocén lábnyomos homokkő
Mai arculatuk hosszú földtörténeti fejlődés során alakult ki. Mintegy 200 millió éve, a felső-triászban a terület még jóval délebbi szélességeken helyezkedett el (lásd a földtörténeti fejezetben). A helyén hullámzott tengerben rakódtak le azok a mészkövek és dolomitok, amelyek a felszínre bukkanó legidősebb képződményeket, a Naszályt, valamint a Romhány és Csővár környéki karsztos rögöket alkotják. Ezt követően a terület kiemelkedett és feltehetően hosszú-hosszú időn át túlnyomórészt szárazulat volt, erőteljes felszínlepusztulással. Mintegy 40 millió éve azonban délnyugat felől újra benyomult a tenger és ezzel megkezdődött az ún. Budai Paleogén medence kialakulása. Ebben az állandóan változó kiterjedésű és mélységű tengeri öblözetben az eocén végétől a miocén elejéig, tehát kb. 20 millió éven keresztül rendkívül változatos, helyenként igen nagy vastagságot elérő üledéktömeg rakódott le, melyből főként agyagmárgák-márgák, homokkövek és igen finomszemű kőzetlisztből összecementált ún. slírek (palóc elnevezéssel apoka) keletkeztek. A táj legnagyobb részén – esetleg vékonyabb fiatal üledékekkel befedve – ma is ezek a képződmények uralkodnak.
Mintegy 20 millió éve, a miocén eggenburgi és ottnangi korszakában – a Kárpátok koszorújának erős kiemelkedésével párhuzamosan – a tenger visszahúzódott és változatos domborzatú, hegységközi medencékkel tagolt, sűrű folyóhálózatú táj alakult ki, meleg, csapadékos szubtrópusi klímával, gazdag élővilággal. Helyenként mocsarak terjengtek, buja növénytakaróval; ebből képződtek pl. az egykor híres, de mára jelentőségüket vesztett Salgótarján környéki barnakőszén-rétegek. Ezt az ősföldrajzi környezetet a világhírű ipolytarnóci természetvédelmi terület őrizte meg számunkra, ahol az egykor élt állatok lábnyomai csodálatos épségben megmaradtak a patakparti ivóhelyen.
Hogy megmaradhattak, az persze a lábnyomokat befedő és konzerváló vulkáni törmelékeknek is köszönhető. Az ottnangi korszakban ugyanis megindult az – a lemeztektonikai és földtörténeti fejezetekben már vázolt – tűzhányó-tevékenység, amelynek során a heves robbanásos működés óriási törmeléktömeget terített szét; ebből keletkeztek azok a gyakran több száz méter vastagságú riolitos, riodácitos és dácitos összetételű vulkáni törmelékes kőzetek (zömükben ignimbritek), amelyeknek többnyire fehéresen vakító csíkjai sokfelé ma is kibukkannak. A kárpáti, de főképp a bádeni korszakban pedig elsősorban andezitláva ömlött a felszínre, létrehozva a Cserhát kisebb, vulkáni eredetű részét. Helyenként a hatalmas magmatömegek nem érték el a felszínt, hanem alatta megrekedve csak felpúpozták; az ilyen kőlencsék (lakkolitok) egy része később – a fedőrétegek lepusztulásával – felszínre is került. Leghatalmasabb a Karancs óriási andezitlakkolitja. A magmaanyag a mélyben behatolt minden hasadékba, repedésbe is, kitöltötte őket; az így keletkezett telérek később sokfelé szintén a felszínre bukkantak, főleg a Középső-Cserhátban, ahol több kilométer hosszú, a vasúti töltésekhez hasonló, a táj arculatát meghatározó telérrajokat alkotnak.
„Badland” („rosszföld”, felárkolt föld) képződése laza riolit-ignimbritben (Kazár)
A miocén vége felé, a szarmata, majd különösen a pannon korszakban a tenger már csak keskeny sávokra korlátozódott, és a térszín süllyedése, a szárazföldi lepusztulás, a folyók eróziós tevékenysége következtében a táj szelíd dombvidékké formálódott. A pliocénban azonban jelentős változás következett be: a mind erősebb szerkezeti mozgások hatására a terület feldarabolódott, a törések mentén az egyes szerkezeti egységek aszimmetrikusan kibillentek, és egyenlőtlen mértékben emelkedésnek-süllyedésnek indultak. Tulajdonképpen ekkor jött létre a hegységek, dombságok, medencék napjainkra is jellemző elrendeződése. Kialakult a mai folyóhálózat váza is, és a megnövekedett szintkülönbségek hatására felgyorsult erózió következtében a hegyvidékek peremén széles hegylábfelszínek (Cserhátalja), a völgyek kijáratánál pedig hatalmas hordalékkúpok képződtek.
Eközben az erős szerkezeti mozgások a miocén legvégétől több ízben is megnyitották az utat a mélyből feltörő bazaltmagma előtt. A Nógrád–Gömöri-bazaltvidék területén, ahol a bazalt lávaként és törmelékként egyaránt a felszínre jutott, meredek kúpok (Salgó), lávatakarók (Medves), robbanásos kráterek (tufagyűrűk, maarok) és kisebb méretű kipreparálódott hasadék- és kürtőkitöltések alkotják a vulkáni formakincset (lásd A csodálatos bazaltoszlopok vidéke című bekeretezett szöveget). Végül a pleisztocénban a terület arculatát főként az éghajlatváltozások felszínformáló hatása alakította (aprózódás, talajfolyások és más lejtős tömegmozgások, lásd a földtörténeti részben). A felszínfejlődés azonban ezzel még nem ért véget, mert a jelenkorban, a holocénban az antropogén hatások is sok változást eredményeztek. Elég csak a bányászat által okozott sebhelyekre (pl. a mészkőbányászat miatt szinte már eltűnő Naszályon), az alábányászott területek tömegmozgásaira (pl. Salgótarján környékén a Medves peremén és a Szilvás-kőn), az iparosítás okozta környezetszennyezésre (pl. a Tarján-patakon) és az erdőirtásokat követő talajerózióra utalni.
A terület domborzata a viszonylag csekély átlagmagasság ellenére rendkívül változatos. Északnyugaton a Börzsönyt övező, a Fekete-, Derék- és a Lókos-patak által átszelt Nógrádi-medence oligocén-miocén korú homokköves, agyagos és slíres üledékekből felépülő alacsony, erősen összetört és kibillent dombhátak sorozatából áll. Ezek többsége nyugat felé többnyire meredeken, kelet felé lankásabban lejt, s felszínüket eróziós és deráziós völgyek tagolják. A medence nyugati peremén néhány – a Börzsöny tűzhányó-tevékenységéhez kapcsolódó – vulkáni képződmény is található, melyek közül leglátványosabb a nógrádi Várhegy dácitkúpja.
Kelet felé az Ipoly-völgy domborzata viszonylag egyhangú; alacsony, egymáshoz keskeny szűkületekkel – például a tájképi szépségével kiemelkedő Rárosi-szorossal – kapcsolódó medencék sorozatából áll, amelyeket a folyó homokos-kavicsos üledékei töltenek ki. A medencék peremeit helyenként éles vetők alkotják, másutt teraszok övezik. A világhírű ipolytarnóci ősmaradvány-lelőhelyről – egy hatalmas „megkövesedett” fatörzs maradványaival és a teljesen épen megőrződött ősállatnyomokkal – az őslénytani fejezetben már olvashattunk. Értékes védett terület az ipolyszögi égerlápos is.
A Nógrádi-medencétől délkeletre fekvő Nyugati-Cserhát főként aprólékosan feldarabolt, oligocén korú üledékekből felépülő alacsony dombvidék, melyből töréslépcsőkkel, vagy helyenként meredekebb, másutt lankásabb lejtőkkel karsztos sasbércek (Naszály, 652 m; a fedett romhányi Dél-hegy, 445 m; csővári rögök) emelkednek ki. A töréseket követő, helyenként elkeskenyedő, szeszélyes futású nagyobb eróziós völgyek mellett területükön számos kis deráziós völgy is kialakult. Érdekesség, hogy Nézsa közelében az őstöbrökben, mészkőüregekben csekély mennyiségű (a II. világháború során kitermelt) bauxit is található; ma is fejtik viszont a felsőpetényi tűzálló agyagot, amely a romhányi kerámiagyár fontos nyersanyaga.
Andezittelér Nagylócnál
A Központi-Cserhát átlagos magassága ugyan nem túl nagy, de a különbségek számottevők, hiszen felépítésében egyaránt jelentős szerepet játszanak a miocén vulkáni kőzetek északkelet-délnyugati törések mentén feldarabolt, egyenlőtlenül kiemelt, gyakran lépcsők sorozatával elkülönülő nagyobb, összefüggő darabjai, illetve kisebb roncsai, a hasadékkitöltések és a telérek kipreparált gerincei, valamint a vulkáni képződmények közti, oligocén-miocén üledékeken kialakult, változó kiterjedésű medencék és a jellegzetes rövid, szűk áttöréses völgyek. Legmagasabb pontjai, a Tepke (586 m, kilátótornyából csodálatos panorámával) és a Bézma (513 m) a vulkáni vonulatban találhatók. A jórészt még ma is erdőségekkel borított táj földtani és természeti értékeinek egy része már védelem alatt áll, mint pl. a béri Nagy-hegy és a közelben fekvő Berceli-hegy vulkáni hasadékkitöltései, ahol az andezit ritkaságszámba menő oszlopos elválása tanulmányozható. Rendkívül látványos az ugyancsak vulkáni kibukkanásokra épült hollókői vár is, lábánál a világörökséghez tartozó híres faluval, míg Nagybárkány határában a Nádas-tó tőzegmohalápja érdekes látnivaló.
Délebbre a szerkezeti árokban kialakult Galga-völgyet pleisztocén-holocén üledékek töltik ki; lankás lejtőit helyenként teraszok övezik. Tőle keletre a Cserhátalja délkelet felé enyhén lejtő, csekély szintkülönbségű fiatal – főként neogén-negyedidőszaki üledékekből felépülő – hegylábfelszín, amelyet a nem túl sűrű völgyhálózat völgyközi hátak sorozatára tagol.
Az Északi-Cserhát uralkodóan dombsági jellegű, de erősen tagolt, mozaikszerűen felaprózott tájegység. Főként oligocén korú slíren, homokkövön és agyagon kialakult, erősen letarolt aszimmetrikus hátak sorozatából álló alacsony dombvidék, sűrű völgyhálózattal. Keleti-délkeleti peremén kisebb andezitfoltok is találhatók; itt magasodik a várrommal koronázott Szanda-hegy (545 m) vulkáni hasadékkitöltése, ahol szintén oszlopos elválású andezit tanulmányozható; egyúttal itt található a térség legnagyobb kőbányája is. A táj meghatározó felszínformái a területét behálózó kipreparált andezittelérek hosszú, keskeny vonulatai, köztük leghosszabb (16 km) a benczúrfalvi kettős telér. Kisgéc határában egy felhagyott kőbánya fel is tárja egy telér belsejét, a laza slír és a beléje nyomult szubvulkáni kőzettest érintkezésével. Szép tál alakú, típusos deráziós völgyek is tanulmányozhatók, főként Csitár, Iliny és Nógrádmarcal határában. A Dobroda és a Ménes-patak völgyei által tagolt legészakibb részén gyakoriak a lejtős tömegmozgások; a legszebb csuszamlásos jelenségek Nógrádmegyer és Sóshartyán környékén figyelhetők meg. Közelükben a védetté nyilvánított kishartyáni Kő-lyuk-oldal látványos homokkőfala magasodik, jól tanulmányozható keresztrétegzettséggel és egy érdekes – természetes eredetű, ám mesterségesen tovább mélyített – sziklaüreggel. A morfológiai képet északnyugaton az Osztrovszki-hegység andezitjének az Ipoly áttöréses völgye által leszakított kis kiterjedésű, eróziósan tagolt roncsa színezi; ennek nyugati peremén található a védelem alatt álló, kanyonszerű, festői Páris-völgy, amelynek falában egy egykori tengerparti folyódelta rétegei figyelhetők meg. Szerkezetileg már a Medvesvidékkel függ össze a táj legkeletibb peremén található érdekes bazaltképződmény, a Baglyas-kő, amely egy hajdani kürtőkitöltés kipreparálódott hengeres teste.
A Karancs (729 m) hegycsoportja viszonylag meredeken emelkedik ki a völgyekkel sűrűn tagolt, erősen erodált dombvidékből. A Karancs, mint már említettük, a Cserhátvidék legnagyobb lakkolitja; miocén korú andezites kőzetanyagát nagyra nőtt gránátásványok színesítik. A „Palóc-Olimposznak” is nevezett, sűrű erdőkkel fedett hármas osztatú vonulat főcsúcsán – amelyet átszel az országhatár – kis kilátótorony emelkedik, ahonnan tiszta időben egészen a Magas-Tátráig el lehet látni.
A nógrádi Várhegy felszínre bukkanó dácit lávadómja, amely a Börzsöny idősebb vulkáni tevékenységéhez tartozik
A Zagyva-völgy tengelyét (a Tarján-patak völgyével együtt) fiatal, illetve fiatalon felújult töréseket követő, helyenként medencévé szélesedő ártéri sík foglalja el, amelyet teraszok és legyezőszerűen szétterjedő, enyhe lejtésű, egymás felett lépcsősen elhelyezkedő hordalékkúpok öveznek. Északi részén (Salgótarján, Nagybátony, Kisterenye határában) a táj súlyosan megszenvedte az egykor nagy jelentőségű barnakőszén-bányászatot.
A Nógrád–Gömöri-bazaltvidék részben Magyarországhoz, részben Szlovákiához tartozik. Délebbi része, a Tarján- és a Bárnai-patak által közrefogott Medvesvidék domborzata nagyon változatos. Arculatát az oligocén és miocén korú üledékekből – uralkodóan homokkőből – felépülő, aprólékosan összetöredezett és eróziósan is erősen felszabdalt, a környező bezökkent árkok fölé többnyire meredeken kiemelkedő dombsági hátak határozzák meg, és a törésekhez igazodó bazaltvulkánok apró kúpjai, valamint egyetlen nagyobb takarója színezik. Erősen átformálták a térszínt a periglaciális folyamatok (mindenekelőtt a lejtős tömegmozgások) és az antropogén hatások (főleg a szénbányászat) is. A vidék leglátványosabb képződményei a bazaltformák (lásd a keretes szöveget), de földtani szempontból különlegesek a homokkövekből felépülő, gyakran meredek sziklafalak is, mint amilyen a Szer-kő-tető Bárna közelében.
A Bárnai-pataktól keletre és a Nádújfalu–Pétervására–Borsodnádasd–Ózd vonaltól északra, illetve nyugatra elterülő nagy dombvidék tulajdonképpen „névtelen”, bár szokták összefoglalóan Gömör–Hevesi-, Heves–Borsodi-, vagy Ózd–Pétervásári-dombságnak is nevezni (noha a két utóbbi név inkább csak a keleti felét jelöli). Újabban nyugati felét Felső-Zagyva–Tarna közi dombságnak is nevezik. Ezen az uralkodóan oligocén korú homokkövekből felépülő erősen összetöredezett dombvidéken, amelyet gyakran meredek falú, keskeny, mély völgyek tagolnak, bazalt már csak kisebb foltokban bukkan elő (bárnai Nagy- és Kis-kő, Hegyeske). A keletebbi, a szűkebb értelemben vett Heves–Borsodi vagy Ózd–Pétervásári-dombság hasonló felépítésű; széles, erdős dombhátait – legmagasabb az Ökör-hegy (542 m) – számos völgy tagolja. A fő kőzetalkotó ún. „cipós” homokkövek (a „cipók” a puhább kőzetrészekből kiálló keményebb homokkőtömbök) számos szép kibukkanásából leglátványosabb az ún. „Noé szőlője” Istenmezején. A völgyeket határoló lejtőket szép deráziós völgyek tagolják és gyakoriak a csuszamlásnyomok is; ez a terület az ország lejtős tömegmozgásokban egyik leggazdagabb tája. Akárcsak Salgótarján környékén, a szénbányászatnak, az alábányászásnak itt is nagy szerepe van a felszínmozgások elindításában. Így pl. Ózd közelében 1927-ben egy bányatáró beomlása eredményezte a Csahó-hegy egy részének lesuvadását; a lezúdult kőzettömeg eltorlaszolta a völgyet, a benne folyó kis patak felduzzadt vizéből pedig létrejött az Arlói-tó.
A Nagy-Salgó (625 m) bazaltkúpja
Az e részben tárgyalt tájak éghajlata nagy általánosságban mérsékelten hűvös és mérsékelten száraz. A kisebb eltérésekben főként a tengerszint feletti magasság játssza a fő szerepet. A napsütéses órák száma meglehetősen alacsony (átlag 1850–1900 óra/év), akárcsak az évi középhőmérséklet (8–10 °C); sőt a középhegységek 600–700 m feletti részein még ennél is alacsonyabb (6–8 °C). Az első fagyos nap már október 10–15. között várható, és a fagymentes napok száma mindössze 170–180. A csapadék nagy átlagban északon 600–620, délen 560–600 mm, de megoszlása térben és időben egyaránt meglehetősen szeszélyes; kimagasló értékek csak a magasabb részeket jellemzik (Karancs 650 mm). Az uralkodó szélirány északnyugati és nyugati.
A terület vízfolyásokban elég gazdag (legnagyobbak az Ipoly, a Zagyva, a Tarna és a Galga), tavakban viszont szegény. A viszonylag nagy vízfolyás-sűrűséggel ellentétben a folyók, vagyis inkább patakok vízállása és vízhozama szerény, és ami még jellemzőbb, szélsőségesen változó; pl. a Dobroda vízhozama Litkénél 0,002 m3/s és 22 m3/s között ingadozik! A legtöbb vízfolyás medrében az év nagy részében alig csordogál komolyabb vízmennyiség, és az időnkénti heves árvizek általában gyorsan lefolynak. A tavak többnyire kicsik, nagyságuk mindössze 2 ha és 60 ha között váltakozik. Többségük mesterséges vagy szabályozott vízfelület; részben ivóvizet és ipari vizet szolgáltatnak, részben horgász-, illetve halásztavak.
A hollókői vár
A Vulkáni-Cserhát: a Bézma andezittakarója, előtérben a Cserhátszentiváni-medence
A terület a florisztikai-növényföldrajzi tájbeosztás szerint a Pannóniai (Pannonicum) flóratartományhoz, ezen belül a Mátrai (Matricum) flóravidékhez és a nógrádi (Neogradense), illetve egri (Agriense) flórajáráshoz tartozik. Domborzati és éghajlati feltételei következtében hazánk erdővel viszonylag sűrűbben fedett területei közé sorolható. Uralkodó természetes növénytakaróját a cseres–kocsánytalan tölgyesek alkotják; jellegzetes erdőtársulásai még a gyertyános és mészkerülő tölgyesek, égeresek, a magasabb térszíneken pedig a bükkösök. A dombságok magasabb tetőszintjeit és élesebb peremeit lejtősztyeprétek és sziklagyepek tarkítják. A melegebb déli dombhátakon és hegylábfelszíneken tatárjuharos lösztölgyesek és löszpusztagyepek is előfordulnak. A folyóvölgyekben a ligeterdők (éger, szil, kőris, fűz, nyár) mellett főleg rétek (köztük mocsárrétek) találhatók. A számos különleges, részben védett növénytársulás, illetve faj közül megemlítendők a borókások, a zsombékos nyíresek, a tőzegmoha- és égerlápok, a kosborfélék, a salamonpecsét, seprűzanót, medvetalp, odvas keltike, áfonya, gyöngyperje stb.
A kishartyáni Kő-lyuk-oldal homokkőfala
A talajok a mezőgazdasági művelés szempontjából nem túl jó minőségűek. Leggyakoribbak az agyagbemosódásos barna erdőtalajok és a barnaföldek. A déli dombhátakon csernozjom barna erdőtalajok is előfordulnak, a folyóvölgyekben pedig réti öntéstalajok és lápos réti talajok uralkodnak.
A Baglyas-kő
A bárnai Szer-kő „cipós” homokköve
