Finnugor eredetű szókincs
Finnugor eredetű szókincs
A magyar finnugor nyelv. Ezt – a nagyon szoros nyelvtani megfeleléseken kívül – meggyőzően bizonyítja a körülöttünk lévő világ leírásához, jelenségeinek megnevezéséhez használt szavaink finnugor rokonsága. A nyelvi hovatartozás, mint ismeretes, természetesen nem jelent embertani azonosságot is.
Minden nyelv szókincse elsősorban a testrészek elnevezésében őrzött meg ősi elemeket. A magyarban a család és rokonság, a lakás, egyes eszközök, az étel, a ruházat, a számok elnevezésén kívül az állat- és növényvilág – egykori lakóhelyünkre jellemző – tagjainak neve finnugor eredetű. Éppen e növények és állatok hajdani elterjedésének megismerése segített például a magyarság legrégebbi szálláshelyének kimutatásában a Volga-Káma vidékén.
Az élettelen természet legfontosabb jelenségeit nyelvünk legősibb rétegébe tartozó szavakkal fejezzük ki. A felszínformáknak (hegy, völgy) vagy a természetes vizeknek (folyó, tó, mocsár) a megnevezésére nyilvánvalóan az ősidőkben is szükség volt. E szavaink annyira régiek, hogy tulajdonképpen korábbiak, mint maga a magyar nyelv.
Már akkor is éltek, amikor még sem magyar, sem vogul, osztják, zürjén, észt, finn stb. nem különült el: valamennyinek elődei a finnugor nyelvet beszélték. Ezért az említett szavak – az azóta eltelt évezredek nyelvenként némileg eltérő fejlődését tükrözve – hasonló alakban a rokonnyelvekben is megtalálhatók.
Finnugor eredetű a legfontosabb domborzati formák neve: aj, áj (völgy, szoros, például: Ájfalucska), aszó (völgy, szárazvölgy), csúcs, domb, fok (hegyfok), hegy, jó (folyó, lásd pl. Sajó), lap (völgyes, vízjárta része a mezőnek), ság (csak helynevekben őrződött meg: Ipolyság, Rétság, Ság-hegy: jelentése is ez: domb, hegy), seg, ség (szintén domb jelentésű: Őrség, Segesd, Segesvár). Ilyen a vízrajzi nevek közül pl. a hany (mocsár), láp, sellő, tó, ügy (patak jelentésben lásd Feketeügy), víz; vagy a talajra vonatkozó szavaink egynémelyike: nyirok (vizenyős, tapadós föld; további jelentései nyelvújításiak), szik, szék (eredeti jelentése „só” lehetett).
Az ásványvilág szavaiból csak kisszámú, de a legfontosabbak közé tartozó szó finnugor eredetű: kő, vas, ón, ólom. Például a kő osztjákul köγ, vogulul küw, zürjénül ki, votjákul ke, cseremiszül kü, mordvinul kev, finnül kivi.
A hasonlóan fontos arany szó még régibb: bár a magyar nyelvbe a finnugorból került, korábbi történetét is kinyomozták. A fémnevek története elsősorban kereskedelmi kapcsolatokra mutat: a magyar arany, a vogul taren (manapság „réz” jelentésben), és a votják iorni végső soron az ősiráni nyelvek közé tartozó óind hiranya és az Aveszta nyelvében is megtalálható zaranya szavakból származtatható, ami arra utal, hogy finnugor őseink iráni nyelve(ke)t beszélő közvetítőkön (kereskedőkön) keresztül ismerkedtek meg az arannyal.
Szintén az őshaza korából, de valamely szomszédos török néptől származó jövevényszó a homok (vö. török és kirgiz qumaq, jakut kumaχ).
Nemcsak „vettünk”, hanem adtunk is szavakat: például az ezüst – amely valószínűleg őspermi, tehát rokon nyelvi jövevényszavunk – bizonyíthatóan a magyarból került a Kaukázustól északra lakó, a török nyelvcsaládba tartozó oszétok nyelvébe: oevzist.
