Paleocén–középső-eocén üledékképződés
Paleocén–középső-eocén üledékképződés
A kréta időszak után a terület nagyon sokáig szárazulat volt és szünetelt az üledékképződés. Ezt a paleocén–alsó-eocén szárazulati időintervallumot a paleogén rétegsorban csak a Dunántúli-középhegység bauxitja képviseli.
Maga a bauxit a kréta folyamán képződött, de a hosszú szárazulati időszak során számtalanszor áthalmozódott és végül a Dunántúli-középhegység karsztos felszínének töbreiben rakódott le. A bauxitlencséket általában eocén lagunáris vagy normálsósvízi tengeri üledékek fedik. A jelentősebb bauxittelepek két sorban, a Bakony és Vértes északi és déli peremén helyezkednek el, de bauxitképződmények fordulnak elő a Budai-hegységben és a Cserhátnak a Duna bal partján emelkedő mészkőrögeiben is (Naszály, Romhányi-rög).
A középső-eocéntól kezdve a tenger változatos előrenyomulásának-visszahúzódásának ciklusait rekonstruálhatjuk. A középső-eocén rétegek vastagsága még nem túl jelentős, általában 200–400 méter, bár ennél kevesebb és több is előfordul. Igazán jelentős vastagságot csak a Zalai-medence mélyén mutattak ki, ahol a rétegsor vastagsága az 1000 métert is meghaladja.
Eocén pizolitos bauxit (Gánt)
Az első középső-eocén tengerelöntés a lutéciai korszak elején, délnyugatról hatolt be a Zalai-medence területére és elérte a Bakony déli részét. Először a szárazföldi eredetű tarka- és vörösagyagok rakódtak le, majd alveolinás, nummuliteszes sekélytengeri mészkő, a szintjelző Nummulites laevigatus-szal.
A tovább nyomuló tengerelöntés nyomán a Gerecse-hegységben ősmaradványmentes törmelékes kőzeteket, rétegzetlen homokot és kavicsot találunk. A szárazföldi sorozatba édesvízi mészkő is települ, amelyben a Pyrgulifera csiga nemzetség fajai dominálnak. A Pilis- és Budai-hegységben durvatörmelék (dolomit- és mészkőbreccsa, konglomerátum), rossz minőségű bauxit, szárazföldi tarkaagyag jelzi az eocén transzgressziót.
Bár ezt követően az eocén tenger rövid időre visszahúzódott, röviddel később egy újabb tengeröntés – fokozatosan északkelet felé nyomulva – a középső-eocén végére most már a Naszályt is elérte. Északkelet felé haladva tehát egyre fiatalabb eocén üledékeket találunk az idősebb mezozoikumi kőzetek fedőrétegeiben. Az Északkeleti-Bakonyt és a Tatabányai-medencét pl. csak a bartoni korszak elején érte el a trangresszió, a Vác melletti Kosdot az ezt követő priaboniai korszak elején, a Budai-hegységet és az Északi-középhegységet pedig csak a priabonai fiatalabb részében.
Kőszénmeddő Anomiákkal (Csolnok, Dorogi-medence)
Az előrenyomuló tenger nyomában a mai Dunántúli-középhegység területén nagy kiterjedésű tengerparti mocsarak alakultak ki. E mocsarak-lápok gazdag, trópusi, fás szárú fajokból álló növényegyüttese szolgáltatta a dunántúli barnakőszéntelepek anyagát (lásd az 5. fejezet szeneinket bemutató részét). Az eocén széntelepek a Duna bal partján, Kosdon is megtalálhatók. A kőszénmocsarak déli határa a Budai-hegység pereménél húzódott, Solymár, Pilisvörösvár, Pilisszentiván és Nagykovácsi térségében. A kőszéntelepek meddőjében nagy tűrőképességű, részben édesvízi (Pyrgulifera, Melanopsis, Viviparus, Planorbis), részben csökkentsósvízi kagylók és csigák fordulnak elő (Anomia gregaria, Cyrena grandis, Brachiodontes corrugatus, illetve Tympanotonus hantkeni, Tympanotonus calcaratus, Ampullina incomplata), időnként tömegesen.
Cerithium subcorvinum, egy csökkentsósvízi csigafaj a középső-eocénból (Gánt)
A kőszéntelepek felett csökkentsósvízi és normálsósvízi (tengeri) rétegek váltakozásából álló átmeneti tagozat után sekélytengeri képződmények következnek. Jellegzetesek a nagy termetű csigák: Cerithium subcorvinum, Velates schmiedeli. A Déli-Bakonyban – változó vastagságban – a sárgásfehér, biogén ún. Szőci mészkő rakódott le. Ez a mészkő hazánk ősmaradványokban leggazdagabb képződményei közé tartozik. Tömegesen találhatunk benne Assilinát, Nummulites perforatust, N. baconicust, N. obesát, és az összlet magasabb részében megjelenik a legnagyobb termetű hazai nagyforaminifera, a N. millecaput is, amelynek 8–9 cm átmérőjű példányai sem ritkák. Az egysejtűek mellett csigák, kagylók, mohaállatok (Bryozoák), valamint a Lithothamnium nevű vörösalga bizonyítják, hogy a Szőci mészkő jól átvilágított, táplálékgazdag, meleg, normális sótartalmú trópusi tengerben képződött. A kőzet a Zalai-medencétől a Vértes pereméig követhető. Mivel ez a legvastagabb és legnagyobb kiterjedésű hazai nummuliteszes mészkőváltozat, főnummuliteszes mészkő néven is ismert. Bodajk mellett, az Északkeleti-Bakonyban a belévágódott Cuha-patak igen festői sziklaszorost formál benne.
Nummuliteszes Szőci mészkő (Magyarpolány, Déli-Bakony)
A Keleti-Bakonyban és tovább északkeletre, a Gerecsében és a Dorogi-medencében a barnakőszéntelepek fedőjében agyagos-kőzetlisztes képződmények jelennek meg, pl. az ún. operculinás márga. Az operculinák sósvízben élő, nagyobb termetű foraminiferák voltak. Mellettük gyakori a Nummulites subplanulatus is. Ez a márga felfelé a Tokodi formációba megy át, amely tengeri homokkő, kőzetliszt és agyagmárga váltakozásából áll. Gyakori fosszíliái a Nummulites striatus és a N. perforatus.
