A pannóniai korszak
A pannóniai korszak
A pannóniai nevet Telegdi Róth Lajos adta a szarmatát követő rétegeknek a múlt század hetvenes éveiben. Miután helyesen felismerte, hogy az üledékösszlet, s főleg a benne található kövületek a világon másutt nem találhatók meg, a korszakot Pannóniáról, az itt volt római provinciáról nevezte el. E nevet, sajnos, nem használják egységesen sem itthon, sem külföldön. Felsőbb részét, mivel az sokban rokon a Fekete-tenger környékének egyik rétegösszletével, sokan pontuszi emeletnek nevezik. A pontuszi emelettel való azonosítás azonban mintegy másfél millió éves hibát jelentett a korszak kezdetét tekintve, így a név használata félrevezető lehet. Mások az egész pliocént is a pannóniai emeletbe sorolják. Döntés ebben a kérdésben csak nemzetközi megegyezés alapján hozható.
A Pannon-tó hozzávetőleges kiterjedése a korai pannóniaiban (Hámor Géza és munkatársai nyomán, módosítva). .Jelek mint az előző oldalakon bemutatott bádeni ősföldrajzi térképen.
Bp–Budapest
B–Bécs
Bk–Bukarest
Ko–Kolozsvár
Z–Zágráb
Bg–Belgrád
Ka–Kassa
Sz–Szeged
D–Debrecen
A Pannon-beltó a megelőző, szarmata korszak bonyolult, töréses mélyedéseit örökölte, így kezdetben változatos, szigetekkel, szorosokkal, félszigetekkel tagolt alakulat lehetett. A tektonikai mozgások azonban egyre csillapodtak, s helyüket az elvékonyodott, de viszonylag meleg litoszféra lassú hűléséből adódó (ún. termikus) süllyedés vette át. A korábbi, mély árkok egy része feltöltődött, főleg amelyek a peremekhez közel voltak, s így a beömlő folyók görgetett és lebegtetett hordaléka könynyen beléjük juthatott. Hatalmas deltarendszerek alakultak ki, amelyek főleg északnyugat, kisebb részben északkelet felől töltögették a tómedencét. A feltöltődés és így a medence-eltolódás folyamatát Pogácsás György és munkatársai a közelmúltban szeizmikus szelvényezés segítségével (a módszerről lásd a 10. fejezet ilyen című részét) részletesen is fel tudták deríteni, ugyanakkor meg kell említenünk, hogy Halaváts Gyula, a Földtani Intézet geológusa már a század elején hasonló módon, bár főleg tektonikai mozgásokkal magyarázva írta le a tó alakulását. A tó víztükre végeredményben egyszerűbbé vált, s egyre délebbre tolódott.
Az erőteljes süllyedés miatt a tó egy része, főleg a mai Alföld délkeleti és keleti területei továbbra is igen mélyek maradtak. Az olajkutatás szeizmikus szelvényei – nagy mélységekig – kiválóan, bár kis felbontással tükrözik az üledékek szerkezetét. Ezekből világosan kiderül, hogy a tó egyes részein a vízmélység meghaladta az ezer métert. Másutt természetesen sekélyebb részek helyezkedtek el, a folyók beömlése körül a lagúnák, folyótorkolatok s elszigetelt kis tavak változatos vízivilágot hozhattak létre. A tó magasabb vízállásainak idején (hiszen csapadékosabb időszakokban szintje emelkedett, sőt a még mindig eleven tektonikai mozgások is befolyásolták helyzetét) a hegységperemeken sziklás partok alakultak; az ún. abráziós színlőket és az ott keletkezett törmeléket sok helyen, például a Keszthelyi-hegységben és a Mecsekben is megtalálták. A tó tehát sokféleségében akár a mai tengeri környezethez is hasonlítható volt.
Az egyik legnagyobb pannóniai puhatestű faj, a Lymnocardium schmidti Pécs-Hidasról, ahonnan Moritz Hörnes bécsi paleontológus a múlt században ismertette
A tó nagy területe és összetettsége miatt a benne képződött üledékek nagyon változatosak, de feltűnő a mészkő ritkasága. A kőzetek legnagyobb része törmelékes (sziliciklasztos) eredetű agyag, aleurit vagy homok. Ennek fő oka, hogy a környező hegyek (elsősorban az Alpok és Kárpátok) erőteljesen emelkedtek (figyeljük meg, hogy a bádeni ősföldrajzi térképen a magasabb hegyvidékek még sokkal kisebb területűek, mint a pannóniai korszakban). Ezért igen nagy mennyiségű homok, homokliszt és agyag került a medencébe, s azt rendkívüli mérete ellenére mintegy hat és fél millió év alatt teljesen fel is töltötte.
A karsztos hegyek peremén, a törmelék-beszállítástól elszigetelt lagúnákban mészkövek képződtek (Nagyvázsonyi mészkő). A kőzetféleségek a névadó területen kívül a Sváb-hegy tetején, a Normafánál és a síugrósáncnál is jelentős területet borítanak.
A sekély vizekben, a parthoz közel főleg homokos-agyagréteges összlet keletkezett, amelyet híres lelőhelyéről Tihanyi formációnak neveznek. Hasonló anyag képződött a mai Nagyalföld területén is, ennek neve Zagyvai formáció. A sekély öblökben, lagúnákban lignit rakódott le, főleg ott, ahol a háttérből sok növényi tápanyagot mosott be a csapadékvíz: a Mátra és Bükk vulkáni vidékeiről vagy a Kőszegi-hegység metamorf kőzeteiből (Bükkalji formáció). Ez a fűtőanyag táplálja a visontai hőerőművet.
A szakemberek figyelmét a pannóniai korszakra jó kétszáz éve a tihanyi kecskekörmök rejtélye irányította rá. Noha a „kecskekörmöket”, azaz a Congeria ugnulacaprae kagyló lekoptatott teknőit és azután általában a pannóniai képződményeket igazán alaposan vizsgálták, nincs még egy olyan földtörténeti időszak hazánkban, amelynek kora, üledékképződése vitatottabb lenne. A még ma is folyó vita természetesen bizonytalanságot, sőt kétkedést keltett sok hazai és külföldi szakemberben az eredmények megbízhatósága iránt. A bizonytalanságnak tulajdonképpen egyetlen, jól megfogható oka van, mégpedig az, hogy a pannóniai képződmények zöme egy olyan tóban rakódott le, amelynek élővilága magában a tóban fejlődött ki tengeri és édesvízi lények utódaiból. Mivel a tó a környező tengerekkel és más tavakkal nem, vagy csak túlfolyó vize által került kapcsolatba, ez az endemikus fauna és flóra semmilyen lehetőséget nem kínál az ismert, főleg a földközi-tengeri kronológiai beosztással való párhuzamosításra, korrelációra. A tó maga alig nyúlt túl a mai Kárpát-medencén, a szarmata korszak tengerénél tehát sokkal szűkebb területen húzódott.
Ma már – főleg a partközeli üledékekben talált emlősmaradványok alapján – teljes bizonyossággal tudjuk, hogy a tó a felső-miocén eleje táján képződött, s a pliocén legelejére teljesen kiszáradt. Kisebb tavak ugyan még később is léteztek a horvátországi Szlavónia és Észak-Szerbia területén, de ezek – merőben más faunájuk lévén – nem tekinthetők a Pannon-tó utódainak.
Ez a tó már teljesen elszigetelődött a tengerektől. Az eleinte lassabb, majd egyre gyorsabbá váló evolúció új fajok százait alkotta, új nemeket, sőt új családokat teremtett. Az egész földtörténetben alig van párja ilyen lehatárolt területen ennyire gyors, endemikus evolúciónak. Ez a nagy kipusztulások utáni időszakokra (mint a korai triász, paleocén) emlékeztető folyamat volt, amikor az élővilágnak szinte kiüresedett térségeket kellett (helyesebben lehetett) újra benépesítenie. Természetesen a Pannon-tó a maga lehatárolt világával nem hasonlítható a világtengerek és az őket övező kontinensek méretéhez és sokféleségéhez, mégis mintegy modellként használható a tömeges kipusztulások utáni fejlődés tanulmányozásához. Tengeri és édesvízi eredetű élővilága együtt fejlődött, jól alkalmazkodott a változatos viszonyokhoz, s a Föld történetében szinte páratlanul gazdag tavi faunát eredményezett. Az evolúció tanulmányozásának ezt a páratlan lehetőséget már a múlt századi darwinisták (például Melchior Neumayr híres bécsi paleontológus) is felismerték. Sajnos a kezdeti lelkesedés hamar alábbhagyott, részben a fejlődésre vonatkozó elméletek kezdetlegessége, részben a kormeghatározás hibái, nehézségei miatt. A munka csak mostanában kezdődött újra.
A Pannon-tó keletkezése hirtelen vízszintsüllyedéssel indult, egyidejűleg a víz minősége is erőteljesen megváltozott. A sótartalom – valószínűleg egy gyors „átöblítés” következtében – hirtelen lecsökkent; ezt a Kárpátok erőteljes emelkedése miatt a tengerszorosok elzáródása okozhatta, bár sok részlet még tisztázatlan. A viszonylag kicsinnyé váló vízfelület nem tudta a ráhulló és a vízgyűjtőjéről belefolyó összes vizet elpárologtatni. Ezért egy megmaradt mélyedésen át, amely feltehetően a Vaskapu táján lehetett, a sós víz jelentős része eltávozott. A küszöb további emelkedése során a vízszint ismét emelkedni kezdett, s vízmérleg helyreállt: a kiterjedtebb tó a ráeső csapadékvizet és a befolyó vizeket már el tudta párologtatni. Ugyanakkor úgy tűnik, hogy az éghajlat ingadozásai ismételten – sőt valószínűleg elég gyakran – újabb, kisebb kifolyásokhoz vezethettek. Enélkül a tó vize besűrűsödött, élettelen sós vízzé, „holt tengerré” vált volna. Élővilága sem vall ilyesfajta drámai körülményekre: folyóvízi eredetű, csak alacsony sótartalmat elviselő fajok tucatjai hódítják meg a tavat, társul szegődve a szarmata tengerből itt maradt néhány tengeri élőlényhez.
A gazdag pannóniai emlősvilág egyik legjellemzőbb képviselője az amerikai eredetű háromujjú ősló, a Hipparion. Jellegzetes fogait számos helyen megtalálták a Balaton körüli, partközelben lerakódott pannóniai üledékekben. Jelenléte fontos bizonyíték a pannóniai korszak késői miocén korbesorolására. Az őslovon kívül sok antilop, orrszarvú, elefántféle is élt a már szárazra került területeken. Külön említést érdemel a Rudabányán talált Dryopithecus hungaricus (régebben Rudapithecus-ként említették), amely közel állt közvetlen emberőseinkhez.
A Fehérpart Tihanyban, az egyik legrégebben ismert, leggazdagabb pannóniai puhatestű-lelőhely
A pannóniai korszakból származik a magyar kőolaj- és földgázkincs legnagyobb része. De még ennél is nagyobb jelentőségű a benne rejlő vízkincs: éppen napjainkban egyre fontosabbá válnak ivóvíz- és hévíztároló homokrétegei. A pannóniai agyagok (valójában agyagos kőzetlisztek) jó téglaagyagok, amelyeket sok helyen fejtenek és égetnek.
