Valamennyi fajuk védett

Teljes szövegű keresés

Valamennyi fajuk védett
A hüllőket testalakulásuk szerint már első ránézésre három nagyobb csoportba lehet osztani, amely felosztás, legalább a hazai fajok esetében, megfelel a rend szintű rendszertani kategóriáknak. A teknősöket (Testudines) Magyarországon csak egy vízben élő faj, a mocsári teknős képviseli. A gyíkok (Sauria) három családjába öt (nyakörvös gyíkfélék, Lacertidae), és egy-egy (vakondgyíkfélék, Lacertidae), és kígyó alakú gyíkfélék, Anguidae) faj tartozik, a hét kígyófaj közül pedig öt a siklófélékhez (Colubridae), kettő a viperákhoz (Viperidae) sorolható. Mind a tizenöt faj védelem alatt áll, bár állományuk ennek ellenére az utóbbi években észrevehetően fogyatkozik. Egyes fajok, mint például a parlagi vipera, a kipusztulás szélére sodródtak. A csökkenés oka általában az élőhelyek beszűkülése, a természetes környezet megszűnése, a táplálkozásra, szaporodásra alkalmas helyek szennyeződése többnyire az óvatlan emberi beavatkozás következményeként. Hüllőfaunánk védelme azonban kiemelten fontos kell legyen, mert ezek az állatok érzékeny jelenlétükkel olyan negatív változásokra hívhatják fel időben figyelmüket, amelyek később súlyosabb következményekkel járhatnak.

Parlagi vipera
A hüllők változó testhőmérsékletű állatok lévén a teljesen zárt, sűrű, napfényszegény erdőket általában elkerülik. Igazán jól tölgy- és vegyes erdeink szélein, a napsütötte tisztásokon, bokros, ligetes helyeken érzik magukat. Testük hőmérsékletét élettani sajátosságaik következtében nem képesek szabályozni, ennek legfőbb oka szívük tökéletlen osztottsága, ahol a tüdőből érkező oxigénben gazdag, friss vér keveredik a test különböző tájairól visszatérő elhasznált, oxigénben szegény vérrel. Ennek következtében a hüllők anyagcseréje viszonylag alacsony hatékonyságú, a megtermelt energia nem elegendő a testhőmérséklet magas szinten tartására. (Összehasonlításképpen tudnunk kell, hogy a madarak és az emlősök, tehát a melegvérű állatok energiatermelésének legnagyobb része az állandó, a környezetnél magasabb testhőmérséklet fenntartására fordítódik.) Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a hüllők ne tudtak volna Földünk szinte minden területéhez alkalmazkodni. Még a sarkkörön túlra is eljutottak, bár igaz, hogy az örök hó világában, tehát a sarkvidékeken és a magas hegyeken nem találunk állandóan élő fajokat. Élettani alkalmazkodásuk a mérsékelt éghajlati övben, így Magyarországon is elsősorban azzal valósul meg, hogy életük tevékeny szakasza a tavaszi, nyári és őszi évszakok melegebb szakaszaira szorítkozik. Télen, amikor táplálékot amúgy sem találnának, sajátságos, inaktív állapotba kerülnek, téli álmot alszanak. A kígyók szívverése ilyenkor akár a percenkénti 2-3-ra is lelassulhat. A téli álom biztonságos átvészeléséhez a hüllők az őszi időszakban gazdag zsírkészletet raktároznak fel testükben. Különösen igaz ez a fiatal állatokra, amelyek általában tovább, még a késő őszi, enyhe napokban is táplálék után kutatnak, hogy tápanyagtartalékkal megfelelően felvértezve indulhassanak neki a számukra kedvezőtlen téli időszaknak. Az idősebb, felnőtt példányok már korábban elhúzódnak védett téli búvóhelyükre.
A fenti, évszaki alkalmazkodáson kívül a hüllők másképp is képesek hozzáidomulni a változó hőmérsékletű környezethez. A pillanatnyi időjárási viszonyoknak megfelelően viselkedésükkel szabályozzák testük hőfokát, mindig megtalálva azokat a napsütötte vagy éppen árnyékos foltokat, amelyre szükségük van. Ily módon az egyébként hidegvérű hüllő is képes szinte tizedfoknyi pontossággal állandó szinten tartani testének hőmérsékletét. Kora tavaszi vagy késő őszi napokon ezért láthatjuk például a gyíkokat gyakran napfürdőzni a szabad helyeken. A forró nyári időszakban ezzel szemben legfeljebb csak kora reggel keresik a meleget, később, a nap folyamán inkább árnyékba, hűvös búvóhelyre húzódnak, hogy testük túlmelegedését megakadályozzák. Az egyes fajok között természetesen eltérés mutatkozhat a hőmérsékleti igényekben.

Erdei sikló koponyája (Dely, 1978 nyomán)
A hüllők szervezetében jelenik meg először az utóvese típusú kiválasztószerv, amelynek vezetékei az ivarmirigyek vezetékeivel együtt a kloákába nyílnak. A hímeknek csaknem mindig van párzószervük, így a hüllőknél többnyire belső megtermékenyítéssel találkozunk. A nőstények petevezetékének végső, kitágult szakaszát méhnek nevezzük, a tojásokban fejlődő embrió egyes fajoknál olyan hosszú időt tölt itt el, hogy a végén „elevenen”, csak a magzatburokkal borítva jön a világra. Ezeket a fajokat hívjuk elevenszülőknek. A legtöbb hüllő azonban meszes héjú tojásokkal szaporodik, és a hazai fajoknál az ivadékgondozás is teljesen hiányzik. Érzékszerveik jóval fejlettebbek a kétéltűeknél, megjelennek a hallócsontocskák, és a dobhártyát a külső hallójárat választja el a külvilágtól. Kivételt képeznek ez alól a kígyók, amelyeknek nincs fülnyílásuk, lényegében süketek, és hallószervükkel csak a talaj rezgéseit képesek felfogni. A hüllők többsége ragadozó, a hazai fajok mindegyike ilyen, csak alkalmanként fogyasztanak el növényi eredetű táplálékot.
A magyar nyelvben a „kígyó” és a „sikló” megnevezés gyakran gondot okoz, elkülönítésük, használatuk nem egyértelmű. A mindennapi ember a „kígyó” szóval inkább a veszélyes, riasztó csúszómászót illeti, míg a „sikló” magában hordozza az ártalmatlanságot, veszélytelenséget jelentő megjelölést. A tudományos nyelvhasználat szerint a siklófélék (Colubridae) családjában karcsú, hosszú test, gyors mozgású, zsákmányukat izomerejükkel ölő kígyók tartoznak; a „kígyók” tehát a nagyobb kategória, rendszertani értelemben a pikkelyes hüllők alosztályának egyik alrendje, a „gyíkokkal” egyenrangú megjelölés. A kígyók egyik csoportja tehát a siklófélék, az ide tartozó állatok mérget nem termelnek, marásuk mérgező tüneteket nem okoz. (Vigyázat, a trópusokon élnek az ún. mérges siklók, amelyek ugyancsak hosszú testű, karcsú, villámgyors ragadozók, mérgük viszont nagyon erős, két hosszú, barázdás méregfogukkal juttatják áldozatukba. Közéjük tartoznak a világ legveszélyesebb mérgeskígyói, például a kobrák és a mambák.) A hazánkban élő két kígyófaj közül öt az erdei siklóval együtt a siklófélékhez tartozik, kettő viszont a viperák családjába (Viperidae), amelyek elevenszülők, és marásuk mérgező.
A fürge gyík és a zöld gyík aktivitási (hőmérsékleti) Niche-szegregációja
A száraz, napos, bokros lejtőn egymás mellett élő fürge gyíkok és zöld gyíkok a közös élőhely nyújtotta szűkös lehetőségeket – például a táplálékforrás, a búvó- és napozóhely tekintetében – úgy osztják fel egymás közt, hogy időben eltérő aktivitással mozognak. A nagyobb melegigényű zöld gyíkok tevékenysége két csúcsot ér el a nap folyamán: egyet déltájban, egyet pedig délután; a fürge gyíkok táplálékkereső mozgása délelőtt korábban indul, viszont csak egy csúcsot ír le, és délután hamarabb befejeződik. A tavaszi és a nyári aktivitás között időbeli eltolódás van, a nyári aktivitási csúcsok a nap folyamán korábban beköszöntő meleg miatt előbb jelentkeznek. A két gyíkpopuláció tehát ily módon időben mintegy beosztja a korlátozott mennyiségben jelen lévő források kihasználását (ez az ún. niche [ejtsd: „nis”] szegregáció, ahol a „niche” az élőlény számára fontos környezeti tényezők többdimenziós, abszrakt térrészletét jelenti), tartós együttélésük, hasonló igényeik ellenére, így válik lehetővé. Ezt ezen kívül még a rendszeresen fogyasztott táplálékukban mutatkozó különbségek is elősegítik.

__________zöld gyík
-------------- fürge gyík

Erdei sikló
K. Z.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages