A DRÁMA ÉS A SZÍNHÁZI ÉLET (Tarján Tamás)
A DRÁMA ÉS A SZÍNHÁZI ÉLET
(Tarján Tamás)
(Tarján Tamás)
Az elmúlt korokban nem egy századvégre volt jellemző, de az 1890-es évekre különösen áll, hogy dekadencia és dinamizálódás elegyedett egymással. A kultúra, a művészet számos területén érzékelhető volt a hanyatlás, melyet azonban az új kezdeményezések sietve igyekeztek feledtetni.
Az 1896-os millenniumi ünnepségsorozat teatralitása a színházművészetnek egyértelműen kedvezett. Egyre-másra épültek Thália új (főleg vidéki) hajlékai, s új társulatok szerveződésére nyílt anyagi lehetőség. Ez a tény – közvetve – a drámairodalomra is pezsdítőleg hatott.
1896-ban nyílt meg Budapesten a Vígszínház. 1895-ben nyitotta meg kapuit a pécsi színház, egy esztendővel később a kecskeméti, 1899-ben a kassai, 1908-ban a veszprémi, 1911-ben a kaposvári. 1899-től Temesvárott teljes magyar idényt tartottak, 1901-ben Gyula nyári játszóhelyet emelt az aradi együttes számára, 1906-tól új, szép otthonában működött a kolozsvári társulat. Ez utóbbiról jegyzi meg Szomory Dezső Hermelin c. darabjának színésznő-címszereplője, Tóth Hermin, hogy „odalenn még van valami kis tűz, minden őszintébb is...”.
A színházak számának növekedése nem jelentette automatikusan az új magyar drámák iránti erőteljesebb igényt. Vidéken főleg a klasszikusok repertoáron tartására és a friss sikerdarabok gyors utánjátszására törekedtek, s nem térhettek ki a helyi szerzők és az alkalmi bemutatók elől. A legfőbb megrendelőnek továbbra is Budapest nagy színházai számítottak. Élénk, bár heterogén volt a színikritikai élet. Ha összegyűlt harminc-negyven bírálat, sokszor rögvest közzétették füzetnyi könyvecskében. E műfajt a Nyugat néhány nagyja sem vetette meg. Kosztolányi Dezső a legtermékenyebb és legérzékenyebb, Ady Endre a legmerészebb és legszuverénebb ítészek közé számít.
Bródy Sándor meghódítani jött a nagyvárost és az irodalmat
