Rokon pályák

Teljes szövegű keresés

Rokon pályák
A Hetek az ún. élménylíra képviselőiként, a hatvanas években érkeztek az irodalomba. Ha a magyar líra újabb történetét mint csoportok történetét szemléljük, akkor ők a Garai Gábor intellektualizmusa, Váci Mihály népi hűsége és Ladányi Mihály magányos baloldalisága által fémjelzett (máshol taglalt) Tűztánc antológia (1958) részleges folytatói, ám sokkal inkább protagonistái voltak. A Kilencek viszont 1969 táján folytatták ugyan a Hetek kezdeményezéseit, de föllépésükben a „hatvannyolcasság” terminusával illetett új magatartás, a fiatalember-szerep új igénye dominált. Ez részint az Első énekre is igaz volt, noha az eklektikusabb, vitathatóbb képlet.
Ebben a sorban, illetve ebből a sorból sokan kerültek közel a két bemutatott csoporthoz. A teljesség igénye nélkül pásztázva: Kiss Dénes (1936–) egyszerű, vonzó, elemi költészete már-már túlzó nyelvi formációkig és kétes nyelvelméletekig rugaszkodott. A máshol portretizált Bertók László megbízhatóan jó, csöndes szavú lírikusból a szonettforma megújítása révén Ágh és Bella szomszédságában említhető alkotóvá érett. Tóth Bálint (1929–) a Hetek hevesebbjeinek dinamizmusát és a gárda elmélyültebbjeinek formai kultúráját testesíti meg versei korpuszában. Szepesi Attila (1942–) „egyszerre énekel siratót a költészet kadávere fölött, és tovább folytatja, diadalra viszi ezzel a sirató énekkel a verset, kételkedik a költő szerepben, ezért nem áll ki a piactérre szavalni, hanem remeteként visszavonul, s nem törődik vele, hogy meghallják-e próféciáit”.
A Kilencek legközelebbi költő-rokona kétségkívül Baka István (1948–1995). Dús – néha túl szövevényes – képvilága szakrális áthallásokkal jelenítette meg a küldetéses, messianisztikus személyiség harcának hiábavalóságát. Oroszos-tragikus irodalmi kultúrája segítségével hívta életre a Sztyepan Pehotnij nevű alakmása (tükörfordítással: „névrokona”) köré szervezett, már búcsú-hangulatú költeményeket.
Baka nem szerepelt az Első énekben, Veress Miklós (1942–) igen – az egyik legígéretesebb talentumként. Verselési technikája – prédikátori attitűdje, központozás nélküli sorainak dallama és rímpompája – a Kilencek fölé emeli, fő témái mindig strukturáltak, kidolgozottak, alkalmi versei szellemesek, s erénye a kötetegészben-gondolkodás. Néhány hevenyészettebb műve és közéleti szerepvállalásai viszont idegenek a Kilencekéitől.
A máshol bemutatott Bari Károly, inkább már utód, mint társ. Ő is Nagy Lászlóra nézett föl. Folklorikusan színdús, rendre túltelített versei később önkritikusabb vallomásokká mélyültek, majd az eredeti verselést szinte teljesen a műfordítással, a képverssel cserélte föl.

Oláh János és Mezey Katalin

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT