A Kilencek

Teljes szövegű keresés

A Kilencek
A csoport költői: Győri László, Kiss Benedek, Konczek József, Kovács István, Mezey Katalin, Oláh János, Péntek Imre, Rózsa Endre és Utassy József. Jobbára valamennyien kanyargós életpályát jártak be, hogy a bölcsészdiplomát a nevelőtanárkodástól az újságíróságon át a diplomáciai szolgálatig hasznosítsák. Összekötötte őket a vidéki származás, a háborús lelki, családi sérültség, az ifjúi hév, és az a baloldali gondolkodásmód, amely a hatvanas évek végén a létező, rossz szocializmust e társadalmi formáció idealisztikus változatával szerette volna fölcserélni – a versek erejéből. 1969-es Elérhetetlen föld c. antológiájuk megjelenését a kulturális politika sokáig gáncsolta. A Nagy László – legfőbb mentoruk – 1967-es datálású szép előszavával végül mégiscsak kiadott kötet mintegy elválasztotta őket a korszak reprezentatívnak szánt, átpolitizált antológiájától, a jelentős tehetségeket is fölvonultató Első énektől (1968). Mindkét gyűjtemény az 1968-as nagy társadalmi földmozgás jele volt, a hatvanas évek végének különféle irodalmi tanácskozásaiba, egyezkedéseibe, fórumaiba, lapalapítási kísérleteibe ágyazva. Az Elérhetetlen föld II. – a változatlan egymást vállalás, de a már lazább személyes kapcsolat jegyében – 1982-ben hagyta el a nyomdát.

Utassy József az 1980-as évek elején...
Amiként a Hetek, a Kilencek tagjai sem törekedtek a csoporton belüli nyílt rivalizálásra, az olvasó számára egyértelmű hierarchizálásra. Utólagosan azonban maguk s nagyjából a kritika is úgy látja: Utassy József (1941–) a legsodróbb, legeredetibb nyelvi tehetségű, káprázatosan rímelő, legszuggesztívebb poétájuk. A petőfis, József Attilá-s hangtól a magyarba ültetett, összecsengő haikuig haladt. A korai zengés, az „én, akit a remény ága renget” tudata, a „márciusi gyermek” reményittassága a nagy társadalmi csalódások, a betegség, majd egyetlen fiának elvesztése nyomán az Isten elleni haragba, magamegtartó méltóságba, elvontabb mindenségköltészetbe váltott.
Rózsa Endre (1941–1995) alkotta meg a „történelemszünet” sokat idézett versszavát. Ezzel jelezte, hogy társadalmilag légüres térben, kiüresedett eszmében kell költővé lenniük. A korai betegség nála is nosztalgikus hangváltást okozott, őt is megbabonázta a (már-már alig japános) haiku. Kiss Benedek (1943–) úgy érte be a dalforma kizárólagosságával, hogy hetyke világszemléletének és megcsöndesülő szemlélődésének elégséges, eredeti kerete legyen a súlyosságában is barátságos ritmika. Kovács István (1945–) a műfordítás, a tanítás, a tanulmányírás és a diplomáciai külszogálat közepette is formakereső, lehetőleg a ritkább és nehezebb megoldásokat választó költői énjét, tépettebb versalakjait őrzi.
A líra és a próza (sőt még a dráma) együttéltetésére leghatározottabban Mezey Katalin (1943–) és Oláh János (1942–) törekedett. Mezey pótolhatatlan irodalomszervező is. Minden írásában, megnyilvánulásában a jobbító szándékú, makacs egyenesség dominál. Oláh – Kovács István mellett – a csoport legmodernebb versfelfogású költője, aki versben a tömény gondolatiságot, epikában a hűsen szétáradó, meditatív időkezelést favorizálja. A groteszkum iránt Péntek Imre (1942–) mutatja a legnagyobb fogékonyságot. Szóhasználata, rímtechnikája, summázata is sokszor meghökkentő; igazi vagabundus. Győri László (1942–) költészetére viszont a megállapodott, okos komolyság jelzője illik. Ifjan is tudta fékezni nem csekély lendületét, és éretten is tud lélekben ifjú lenni. Konczek József (1942–) egyetlen versformánál sem cövekelt le, s ez éppúgy erénye, mint hibája. Életműve ezért is tűnik szórtabbnak, publicisztikusabbnak.

Veress Miklós

A Pokolból jövet c. Utassy-kötet 1981-ben jelent meg

Az Elérhetetlen föld. Kilenc költő versei c. antológia előszavában Nagy László ezt írta: „Csak a vers fontos. A vershez sokféle erő kell. Én a jövőre nézve is: hiszek az ő erejükben.”

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT