Az írás fejlődése
Az írás fejlődése
A képírás legfőbb jellemzője, hogy konkrét tárgyakat ábrázol, melyek hol egy-egy szót, hol egész mondatot jelentenek, de nem egyetlen nyelv szókincséhez kötve: ki-ki saját nyelvén olvashatja és értelmezheti a képírás stilizált ábráit.
A képírás kialakulása és virágzása az újkőkorra tehető. A képírásnak azonban későbbi s számunkra könnyebben elemezhető emlékei is vannak, például az azték nyelvemlékek, vagy a múlt század közepén az észak-amerikai rezervátumokban élő indián törzsek emlékei.
A képírás jelei konkrét tárgyakat ábrázoltak, melyek kézzel foghatók, illetve látási ingerek útján érzékelhetők voltak. A fejlődés során szükségessé vált azonban, hogy az ember a képírás jeleit az elsődleges jelentésen túl más összefüggésben is használja. Így például később a két egymás mellé rajzolt láb nemcsak a végtagot, hanem a járás, menés fogalmát is kifejezte. Amikor a képírás ilyen elemekkel kezd telítődni, s a jelkészletben nő a szimbolikus értelmű ábrák mennyisége, akkor fogalomírásról (ideográfiáról) beszélünk, melynek egyes jelei az ideogrammák.
A képírás és a fogalomírás közös jellemzője, hogy jelei nincsenek szoros összefüggésben valamely nyelv egyes szavaival. A fogalomírás jeleinek értelmezése tehát bizonyos társadalmi közmegegyezést feltételez, de a jeleknek nincsen rögzített hangértékük.
Az írás fejlődésének következő állomása a szóírás. A tiszta szóírás vagy logografikus írás jellemzője, hogy egy jelnek egy szó felel meg. Ezek a jelek eredetileg képek voltak, melyek magát a tárgyat vagy a cselekvést ábrázolták. Később a jelek egyszerűsödtek, formájukban eltávolodtak az ábrázolt tárgytól vagy cselekvéstől, s csupán a szónak egyezményes jeleivé váltak, mint ma a beszédhangoknak a betűk. Tulajdonképpen tiszta szóírás nem is igen volt, ugyanis a legtöbb írásban a szavakat nem egy jellel, hanem jelkombinációval jelölték, vagyis e rendszerek tartalmaztak a logogrammák, azaz a szójelölő jelek mellett szótag- vagy mássalhangzó-jelölő jeleket és egyéb, úgynevezett determináló jeleket is. A determináló jeleket a főjelekhez, a logogrammákhoz fűzték, hogy a többjelentésű vagy azonos alakú logogrammák jelentését pontosítsák. A következő szavakban például 
’férfi’ jelentésű determinatívum található: 
’valakinek a fia’; 
’fiútestvér’; 
’egyetlen barát’.
’férfi’ jelentésű determinatívum található: ’valakinek a fia’; ’fiútestvér’; ’egyetlen barát’.
Az írás következő állomása a szótagírás. Ennek az a jellemzője, hogy minden szótagnak külön jele van. Ilyen típusú volt a krétai lineáris B írás, valamint egyes észak-amerikai indián nyelvek írása, a kanadai eszkimók írása stb. Szótagírása van a japánoknak, néhány indiai és koreai népnek stb.
A betűírást a főniciaiak alakították ki az egyiptomi írás szó-, és szótagíró változatából Kr.e. több mint ezer esztendővel, s ők terjesztették el a Földközi-tenger egész partvidékén. A főniciai írás kb. a Kr. e. 8. században jutott el a görögökhöz, ők alkották meg a korábban csak mássalhangzókat jelölő ábécéből a teljes hangírást, tehát a magánhangzókat és mássalhangzókat egyaránt jelölő ábécét. Így jött létre (s szilárdult meg a 6. századra) a Görögországban ma is használatos huszonnégy betűs görög ábécé. A görög ábécé az etruszkok közvetítésével jutott el a latinokhoz, tőlük pedig igen sok néphez, így hozzánk is.
A latin betűs írás mellett létrejött Európában két másik írás is: a glagolita és a cirill írás. A glagolita írás az ószláv szövegek írása volt. A cirill írás nevében Cirillnek (eredeti nevén Konstantinnak), a híres bizánci hittérítőnek (Metód testvérének) a neve őrződik. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a cirill írást Cirill állította össze. A szakemberek többsége azt tartja, hogy a cirill írás a 10. században (kb. 893 és 927 között) Simeon bolgár cár udvarában keletkezett. A cirill írás lényegében a görög nagybetűsor, külön szláv írásjelekkel kiegészítve.
)
A krétai lineáris B-írás szótagjelei
Sumér számadási tábla Urukból (Kr. e. 3100 k.)
