A nyelviség alkotóelemei
A nyelviség alkotóelemei
Azoknak a jelenségeknek a körében, amelyeket a nyelviség fogalma alá vonhatunk, különbséget kell tennünk a tekintetben, hogy ennek három megnyilvánulási szférája, nevezetesen a nyelv, a nyelvtudás és a nyelvhasználat közül melyiket képviselik.
1. A nyelv társadalmi realitás, mindazon tagolt hangok formájában megvalósítható eszközöknek, eljárásoknak, normáknak az összessége, melyek egy közösség tagjainak rendelkezésére állnak fogalmi gondolkozásuk alakítására, pszichikai állapotaik, kapcsolatteremtési szándékaik, gondolataik legközvetlenebb anyagi rögzítésére és mások számára is hozzáférhető megnyilvánítására. Természete szerint a nyelv objektív létező. Egyfelől a társadalom minden egyes tagja (minden egyedi szubjektum) számára készen talált, tőle független törvényszerűségeknek engedelmeskedő és az emberi közösségben való normális létezéshez elengedhetetlenül elsajátítandó rendszer. Másfelől a nyelv – a benne felhalmozott társadalmi tapasztalat tárházaként, az elemkészletében, eszközeinek tartalmi és formális összefüggésrendszerében megtestesülő lehetőségek összességeként – jelentősen gazdagabb, mint az, amit az egyes ember (akár a nyelvileg legműveltebb is) belőle magáévá tehet.
Mindez persze nem változtat azon a tényen, hogy a nyelv kizárólag használóinak tevékenységében létezik, egyéni elsajátítása nem pusztán passzív befogadás, hanem alkotó, újraépítő folyamat, és a nyelv szakadatlan változásának forrása sem lehet más, mint beszélőinek nyelvi tevékenysége.
Az emberi nyelv nem általában, hanem meghatározott közösségek egymástól különböző egyes nyelveinek (etnikai közösségek, népek, nemzetek nyelveinek) formájában létezik. Nyelvek keletkeznek és kihalnak. Egy nyelv addig élő, ameddig létezik az a közösség, amelynek tagjai széles körben használják. Közösségének eltűnésével holt nyelvvé válik, mely eredeti funkcióinak döntő többségében megszűnik működni, s csak kulturális emlékként marad fenn, rosszabb esetben pedig pusztán valamikori létezéséről lehet tudni, vagy éppen nyomtalanul elenyészik.
2. A nyelv elemeinek, eljárásainak, normáinak az a készlete, amely az adott nyelven értő és beszélő egyes ember tudatában elraktározódik, és amely a mindenkori beszéd (és ennek rögzítő jelrendszere, az írás) produkciójában és megértésében, tehát a nyelv konkrét használatakor működik, a nyelvtudás vagy nyelvi kompetencia. Nyelvtudásának az egyén akkor is birtokában van, amikor éppen nem folytat nyelvi tevékenységet. Szemben a nyelvvel, a nyelvtudás – minthogy lényegénél fogva egyéni – bizonyos pszichikus rendellenességek, illetve a beszélő halála esetén megsemmisül.
3. A nyelvhasználat (további szokásos megnevezései szerint, a nyelvvel szembeállított értelemben: beszéd, a nyelvi kompetenciával szemben: performancia) a tényleges nyelvi megnyilvánulások összessége, az a tevékenység, amelynek során szóban vagy írásban nyelvi megnyilatkozásokat hozunk létre és értünk meg. A nyelvhasználat tehát a nyelvi képesség gyakorlati működtetése. Elsődleges formája a beszédprodukció és beszédértés. (Másodlagos ugyanez az írás tekintetében.) Pszichikus folyamatok mellett nyelvi jelek (pontosabban jelpéldányok) fizikai létrehozásából és érzékszervi felfogásából áll. A nyelviség csakis a nyelvhasználatban ölt érzékelhető formát; mind a nyelvről, mind a nyelvtudásról alkotott ismereteink tekintélyes részét a megfigyelt nyelvhasználat elemzéséből nyerjük.
A nyelv használatának egy különös módja az önmagunkkal folytatott kommunikáció, amely a legtöbbször belső, néma beszéd. Ilyenkor tulajdonképpen a fenti értelemben vett nyelvhasználat tudati leképezéséről, hangtalan (pontosabban elképzelt hangalakban történő) működtetéséről van szó. Bizonyos esetekben ez a belső beszéd is külsővé válhat, megjelenhet hangos formában, de ekkor is különbözik a mások számára való beszédtől. (A nyelvnek ez a látszólag külső, de valójában nem-kommunikatív, csakis önmagunk számára való használata az úgynevezett egocentrikus beszéd, amely kisgyermekkorban általánosan megfigyelhető, de a felnőtt beszélőnél sem ritka jelenség.) A nyelv ilyen használatának célja lehet ismeretek felidézése, gyakorlása; lehet egyfajta önszórakoztatás, intellektuális játék; leggyakrabban azonban bizonyos mentális műveletek, a fantázia és az elemző gondolkozás kiegészítője, eszköze vagy közege.
