KÖLTÉSZET 1920 UTÁN (Bárdos László)
KÖLTÉSZET 1920 UTÁN
(Bárdos László)
(Bárdos László)
Nem minden évtizedforduló művelődés- vagy irányzattörténeti határvonal egyúttal, 1920 azonban kétségtelenül új periódus kezdete. A Nyugat hőskorszakának egyéniséghitét, történelmi bizodalmát, gondolati és formai bonyolultságát megrendítették, megtörték a közösen elszenvedett súlyos csapások. Az 1920-as évek költészete már az egyéni és társadalmi felelősségvállalás útjait kereste.
A történelmi megrázkódtatások, melyek 1914 óta szakadatlanul próbára tették az egész társadalmat, az 1918 –19-es válságok idején tetőztek. A vesztes háború, az őszirózsás forradalom, majd a kommün egyszerre volt végletes szociális feszültségek következménye és okozója. Az egymással élesen szembekerült „történelmi” és újonnan kialakult rétegeket azután egyként sújtotta az első világháborút lezáró trianoni szerződés, nemzeti megpróbáltatása hosszú évekig tartó számvetésre késztette a legkülönbözőbb csoportokhoz, áramlatokhoz tartozó tollforgatókat is.
Az irodalmi élet szervezeti keretei is meglazultak. Nagyreményű társulások bomlottak fel, folyóiratok mentek tönkre, a Nyugat is csak nagy nehezen vészelte át a politikai fordulatokat. Megszűnt a közvetlen érintkezés az elszakított országrészek gazdag kulturális életével, a forradalmakban játszott szerepük miatt pedig jeles alkotók, ígéretes tehetségek kényszerültek emigrációba. Csak az évtized második felében, a bethleni konszolidáció éveiben térhettek haza többen az utóbbiak közül, s ekkor születhettek meg a nemzeti tragédia okait kutató számvetések, jórészt a regény műfajában.
A nemzeti (és személyes) megpróbáltatásokon kívül az európai irodalom fejlődésmenetének hatásai is arra serkentették a magyar költőket, hogy Adynak páratlan erejű, de magában álló és legalábbis a költői szerepvállalás szempontjából folytathatatlan életműve után másféle példákat keressenek. Az 1920-as években meggyengül a lírai én „mindenhatóságába” vetett hit, az a föltételezés, hogy a versek egymásutánját a mögöttük álló erős alkotói egyéniség szervezi életművé; az egyéni profetikus attitűd is közösségibb hivatkozásoknak, visszafogottabb hanghordozásnak adja át a helyét.
