Cigány muzsikusok Magyarországon

Teljes szövegű keresés

Cigány muzsikusok Magyarországon
A 16. században a Magyarország nagy részét elfoglaló törökök közt már működtek cigányzenészek. A korai szórványos történeti adatok egy része éppen törököknek játszó, vagy a végvári harcokban törökök által fogságba ejtett cigányzenészekről szól. A 17. század vége tájáról – pontosabban egy 1683-ban kinyomtatott német nyelvű kalandregényből (Ungarischer oder Dacianischer Simplicissimus...) – viszont már arról értesülünk, hogy magyar nemes urak, különösen erdélyiek szolgálatában egy-egy cigány hegedűs is van, aki egyben patkoló kovács. A kettős foglalkozásnak ez a hagyománya székelyföldi falvakban századunk közepe tájáig fennmaradt: a cigány kovács egy személyben a falu zenésze is volt. Századunk elején még nem volt ritkaság, hogy a cigányzenész egymagában hegedülte végig a falusi lakodalmat. Ennél voltaképpen alig több az egyetlen ritmus-hangszerrel, a gardonnal kísért hegedű, mely a Keleti-Kárpátokban élő magyar etnikai csoport, a gyimesi csángók közt máig megfelel a hangszeres tánczenei követelményeknek. Ami pedig a kovácsmesterséget illeti, a történelemben első híres cigányprímás egyben az egyetlen híres női prímás -, az 1772-ben meghalt Czinka Panna is kovácsmesternek volt a felesége. Férjével együtt egy Lányi János nevű sajógömöri nemesúr szolgálatában állt. Ő maga is gyakran segített férjének a kovácsműhelyben, aki viszont a négytagú zenekar bőgőse volt.
1782-ben, az első cigányösszeírás idején Magyarországon a megszámlált 43 787 cigány közül 1582 volt zenész foglalkozású. Egy 1900 körüli magyar statisztika 17 000 cigányzenészről tud, Budapesten pedig ugyanakkor körülbelül 3000 a muzsikáló cigányok száma. A II. világháború óta fokozatosan, napjainkban (1992) pedig már rohamosan csökken ez a szám. A magyar közönség fiatalabb korosztályai nem igénylik a "cigányzenét". Ma már egész Dunántúl területén ritkaság a cigányzenés étterem. Budapesten összesen mintegy 50 cigányzenész van alkalmazásban – leginkább külföldi turisták által látogatott éttermekben.
Kiemelkedő szerephez a cigányok a magyarországi zenélésben a magyar nemzeti mozgalom kibontakozásának idején, a 18-19. századforduló évtizedeiben jutottak. Az európai zenei fejlődés legmagasabb vonulatát elérő bécsi klasszicizmus – Haydn, Mozart, Beethoven – idején a magyar társadalom vezető rétegei modern nemzeti törekvéseiknek megfelelő zenét igényeltek. Ez az igény indította el a fejlődést, mely az ún. verbunkos stílus kialakulásához vezetett. A katonatoborzás (németül Werbung) virtuóz férfitáncához is játszott zene lett a kiinduló pontja annak a jórészt öntudatlan magyar zenei nyelvújításnak, melynek keretében a 18. század vége tájától kezdve a cigányzenekarok kialakultak. Az európai divathoz igazodó magyar ízlés a korábbi egyszólamban, harmonizálatlanul játszott tánczene helyett harmonizált és korszerűen hangzó zenét kívánt. A rendelkezésre álló hivatásos zenészeknek – a cigányzenészeknek – tehát akarva-akaratlanul igazodniuk kellett az új követelményekhez. Olyan együtteseket kellett alakítaniuk, melyek korszerűen játszották a "magyar"-t (ez volt akkor a közhasználatú neve a magyar táncnak, hacsak nem katonatoborzáshoz, verbunkként táncolták). Emellett újabb, a divatos európai zene hatását tükröző darabok sokaságát kellett megtanulniuk. Az új verbunkos darabok nagy részét az 1823 és 1832 között készült Magyar Nóták Veszprém Vármegyéből című, 15 füzetből álló kiadványban találjuk. E darabokban a bővített szekundos ún. magyar skálán, a "bokázó"-figurának megfelelő sorzáró dallam-formulán és bizonyos, a magyar tánchoz is illő ritmuselemeken kívül, alig akad valami, amit kimondottan magyar zenei sajátságnak nevezhetünk. A cigányok maguk is többnyire nehezen és nem mindenben tudtak igazodni az új divathoz. Vonójuk alatt így az új darabok is viszonylag gyorsan idomultak a hazai környezethez. Ami e darabokból életrevalónak bizonyult, azt, együtt a hagyományból átmentett és átformált régebbiekkel, a reformkor magyarja ősi gyökerű magyar zenének, a magyar nemzeti tudat zenei kifejezőjének érezte. Ez a zene a klasszikus európai zenéhez szokott fül számára már nem hangzott idegenül, ugyanakkor elég eredeti maradt ahhoz, hogy a külföldiekben is figyelmet keltsen. A kottához szokott külföldieket a cigánybandák játékában kezdettől fogva különösen az ragadta meg, hogy emezek mindent kotta nélkül játszanak. Jellemző híradást találunk a Bécsben megjelenő Magyar Kurír 1790. novemberi számában: "Nevezetes vala a Czigányokra nézve ezen hónapnak 13-dikja, a midőn Posonyban a Prímás úr ő Em.[inenciá]ja házában azon nevezetes Királyi Báll tartaték. Voltanak ugyan itt 12 Német musikások – de hogy esett, hogy nem – 6 Tsaló-közi Czigány musikások is hellyet találtanak vala magoknak ezen Királyi módra felékesíttetett Báll piatzon-még pedig ollyan borzosan és szennyes rongyosságú formában, mint akármellyik Serházban. [...] Rendre musikálnak vala ezen 2 egymást tsak válhegyről néző korusok; még pedig úgy, hogy a Német musikusok az ő előttek levő írásokat alig húzták el, a midőn rá kezdett a fekete Banda, s két óráig is el húzta könyv nélkül, hogy a Német musikások tsak nem musikájokat rágják vala mérgekben."
A kotta nélkül való játszás együtt jár az improvizáló játékmóddal. A hagyományos rögtönző játékmódban a zenész ugyanazt hangról hangra ugyanúgy sohasem játssza, hanem akaratlanul is – még inkább akarva – változtat rajta. Ilyenfajta változtatásokhoz eladdig, hogy a dallam vonala szerkezete, ritmusa, a darab terjedelme is változik – hivatásos zenészeknek sok évszázados gyakorlatban kialakult és szakadatlanul fejlesztett eszköztára van. Elég, ha meggondoljuk: valaki elfütyül a cigányprímásnak egy új dallamot, és azt szinte azon nyomban az együttes tehetségéhez és a körülményekhez szabott minőségben – hegedűszerűen előadva, harmonizálva és cigányzenekarra hangszerelve kapja vissza. Vagyis az improvizáló zenész nemcsak a cigány és nemcsak Magyarországon, hanem mindenhol a világon – hagyományban kialakult és esetleg önmaga által is fejlesztett eljárásokkal, alkotó módon járul hozzá az általa előadott darab végső formájának kialakításához. Ennyiben van tehát Lisztnek igaza, amikor a cigányzenészeket nemcsak előadónak, hanem alkotónak is tekinti.

Galántai cigány cimbalmos

Sípos és dobos. Martin Engelbrecht rézmetszetei (1743 és 1750 között)

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT