A modern tánc
A modern tánc
Századunk legelején, majd első harmadában az USA-ban és Nyugat-Európában több helyütt is – szembefordulva a hanyatló romantikus balett szemléletével és mozgáskincsével – újítók léptek fel, hogy a színpadi táncművészetet megreformálják. Az Európában vendégszereplő amerikai Isadora Duncan, a svájci zenepedagógus Emile Jacques Dalcroze és a magyar származású, de Németországban működő Lábán Rudolf különböző irányokba mutattak utat. Kezdeményezésük – közvetve vagy közvetlenül – Magyarországra is eljutott.
Az iszonyat balladája (Pécsi Balett)
Az új irányzatok legnevesebb magyar követői: Berczik Sára, Dienes Valéria, Kállai Lili, Madzsar Alice és Szentpál Olga külföldön megismerkedtek az úttörők eredményeivel, majd azokat egyéni felfogásban hasznosítva, itthon iskolát nyitottak, és növendékeikkel színpadra is léptek.
A két világháború között ez a többarcú irányzat kifejlődött, és esetenként a hagyományos balettel vagy a néptánccal találkozva befolyásolta, színesítette a magyar táncéletet. A 40-es évek végétől azonban a hivatalos kultúrpolitika – az egymástól eltérő törekvéseket összemosva – polgári dekadenciának minősítette az egész ágazatot, és adminisztratív úton felszámolta azt. Művelői vagy a megélénkülő balett és néptáncművészet területén munkálkodtak tovább, vagy a sportgimnasztikában hasznosították ismereteiket, míg egyesek teljesen felhagytak a táncos tevékenységgel. A modern táncot a hatalom és az ideológia hosszú időre kiiktatta a hazai fejlődésből. Művelőinek alkotói szemlélete, formálásmódja és nyelvezete azonban bizonyos mozzanatokban, a 60-as évektől a Pécsi Balett és a néptáncmozgalom egyes újító koreográfusainak munkájában mintegy újratermelődött.
A további évtizedekben ez a nyugaton erőteljesen továbbfejlődő, sokszínű irányzat a különböző alkotók és együttesek vendégszereplésével került el újra hozzánk, illetve érdeklődő magyar szakemberek és lelkes műkedvelők külföldön ismerkedtek meg többé-kevésbé a különböző eredményekkel. Így került sor arra, hogy a 80-as években egy-két régi modern táncos vagy annak tanítványa újból dolgozni, tanítani kezdett. Emellett amatőrcsoportok alakultak, amelyek az időközben posztmodernné változott tánc valamelyik válfajának művelésére vállalkoztak. Részint a korábbi tiltás ellenhatásaként, az utóbbi években ezek a törekvések divatosak is lettek. Művelői keresik ugyanis azokat az eszközöket, amelyek képesek a jelenkor ellentmondásos életérzését újszerűen kifejezni, és ennek alapján egyesek önmagukat a korszerű táncművészet első számú képviselőinek tekintik. Nemrégiben egyesületet alapítottak, s a szerényebb előzmények után, 1992-ben első, átfogó seregszemléjüket is megrendezték.
A modern tánc tehát kezd életre kelni, a sokéves kényszerű szüneteltetés következményeit azonban nem lehet egy csapásra felszámolni. Hívei között igen kevés még a nemzetközi – s a hajdani hazai – mércével mérhető, jól felkészült hivatásos oktató, koreográfus és előadó, aki valóban művészetet produkál. Ráadásul ez a kör összeér, esetenként egybe is mosódik az úgynevezett mozgásszínházak művelőivel és produktumaival. Ez az újabb irányzat pedig világméretekben telített problematikus, szakszerűtlen vállalkozásokkal. Persze a tehetség és a mesterségbeli tudás itt is vízválasztó. E tekintetben a hazai kortárs mezőnyből kétségtelenül márkát jelent Krámer György és Lőrinc Katalin alkotói és együttesvezetői munkája, Angelus Iván iskola- és ágazatszervező tevékenysége, Berger Gyula előadói produkciója, valamint Bozsik Yvette és Goda Gábor színházi jellegű kísérletezése.
Markó Iván: Az igazság pillanata (Győri Balett)
