A reformáció terjedése
A reformáció terjedése
Pázmány Kalauz-ának címlapja az első kiadásról
Luther reformátori fellépésének híre már 1520 körül ismertté vált Magyarországon is, a Luthert kiközösítő pápai bullát pedig a következő esztendőben már az ország fontosabb templomaiban is ismertették. Ezzel egy időben érkeztek hazánkba az első német professzorok, akik a hitújítás pártolása miatt korábbi tanszékeik elhagyására kényszerültek. A reformáció egyik legkorábbi központja hazánkban a királyi udvar volt. Az ifjú király nevelője, Brandenburgi György, valamint az ifjú királyné, Mária is rokonszenvezett Luther gondolataival, és újhitű lelkészeket hívtak meg az udvarhoz. A reformátori eszmék korai támogatói között egyébként számos városi plébánost és – zömében fiatal – szerzetest találunk, túlnyomórészt ferenceseket.
Elősegítette a hitújító eszmék terjedését a külföldi egyetemekről hazatérő diákok népes tábora, a német földön gyakran megforduló, zömében szász kereskedőréteg és a reformáció eszméit hirdető vándorprédikátorok megjelenése is. Így a lutheri reformáció a szepességi és a szászföldi német városokban – az egyik helyen Stöckel Lénárd, a másikon Honterus János jóvoltából – már a Mohács előtti két esztendőben győzedelmeskedett, és megindult a diákok áramlása az új hit szellemi központjának számító Wittenberg felé.
Az 1525-ös országgyűlés a hitújítás követőit halálbüntetéssel és vagyonelkobzással fenyegetve igyekezett gátat szabni a mozgalom terjedésének; e törvény alkalmazására azonban csak elvétve került sor. A helyzet Mohács után lényegesen megváltozott. A kettős királyválasztással és az államgépezet széthullásával a reformáció elleni hatalmi fellépés lényegében lehetetlenné vált. Még inkább kedvezett az újító eszmék terjedésének, hogy a magyar egyházszervezet is gyakorlatilag megsemmisült. A tizenkét érsek és püspök közül hat elesett Mohácsnál, az elkövetkező évtizedekben pedig három-négy püspöki széknél több sohasem volt betöltve. A török hadjáratok és hódítás következtében számos kolostor és plébánia megsemmisült, s a hódoltsági részek népe pap nélkül maradt. Az irányítás nélküli és erejében megfogyatkozott egyház már nem tudott ellenállni az újító szellemnek: számos helyen – főként a városokban – maguk a plébánosok, helyenként kanonokok vitték keresztül a hitújítást, a protestáns prédikátorok között pedig az első időben számos volt szerzetest találunk.
A reformáció lutheri és kálvini ágának terjedését, népszerűvé válását elősegítette egyszerűségük, közérthetőségük és prédikátoraik odaadó tevékenysége is; a birtokos nemesség esetében pedig az új hit melletti döntésben közrejátszott a birtokos egyház konkurenciájától való megszabadulás, az egyházi javadalmak világi birtokként való megszerzésének vágya, valamint, hogy az esetenként gyakori hitvallás-változtatás összeköthető volt a két király híveinek tábora közötti, ugyancsak nem önzetlen lavírozással. A két király fennhatósága alatt álló területeken így is jó néhány évtizedre volt szükség ahhoz, hogy a reformáció – kölcsönösen erőszakos cselekmények: papok és prédikátorok elüldözése, templomfoglalások – közepette teret nyerjen. Sokkal gyorsabban ment végbe ugyanez a török hódoltsági területeken, ahol a katolikus egyház szervezett ellenállást nem tanúsított.
Református templom szószéke (Szalonna)
Így ezeken a részeken 1551-ben már a reformált gyülekezetek püspök vezetése alatt egységes szervezetet hoztak létre. A reformáció kezdeti térnyerését mutatja, hogy a 16. század végéig a jelentősebb főúri családok túlnyomó többsége a reformáció követőjévé, szorgalmazójává és anyagi támogatójává vált; ők tették lehetővé a hitújítás nagyszámú irodalmi termékének kinyomtatását csakúgy, mint magyar fiataloknak a német protestáns egyetemekre való kiküldését. A vallási változás mértékéről némi fogalmat alkothatunk magunknak, ha számításba vesszük, hogy a 16. század vége felé az ország népességének háromnegyede a két nagy reformált egyház, a református és az evangélikus híve volt, és a maradék egynegyed oszlott meg a katolikusok és a bevándorlás miatt gyarapodó számú ortodoxok között.
