A jozefinizmus
A jozefinizmus
Mária Terézia után trónra lépő fia, II. József a birodalmi központosítás és a felvilágosult uralkodói abszolutizmus meggyőződésével nagyszabású, a birodalom egészét, így az egyházat is mélyen érintő rendelkezéseket hozott.
Első lépésként kiadott türelmi rendelete egyenjogúvá tette a protestáns egyházakat, és némi megszorítással lehetővé tette a katolikus egyházból való kitérést. Már uralkodása elején megtiltotta a szerzetesrendeknek, hogy külországi rendfőnökeikkel érintkezzenek, a pápai dokumentumok kihirdetését pedig engedélyhez kötötte.
1782-től – folytatva a jezsuiták felszámolásával már megindult folyamatot – számos szerzetesrendet, mintegy 130 kolostort oszlatott fel. A rendek vagyonából vallásalapot állított fel, amely nagyszabású plébániaalapítási programot szolgált. Ezek felszereléséről is az uralkodó gondoskodott – mégpedig kicsinyes aprólékossággal: a bútorok, az evőeszközök, a miseruhák és egyéb tárgyak számát is meghatározva.
Különösen súlyos következményekkel járt az uralkodónak a papképzésbe való beavatkozása. Megszüntette az összes szemináriumot, és helyettük Pozsonyban, Egerben és Zágrábban, később e kettő helyett Pesten állított fel szemináriumot. Német tanárokat nevezett ki ezekbe az intézményekbe, és szorgalmazta az oktatás német nyelven való folytatását. Többször megváltoztatta a tanulmányi idő hosszát és az oktatott tantárgyakat, az általa előírt tankönyvek között pedig egyháziasnak nem nevezhető protestáns és felvilágosult szemléletű munkák is voltak. Előírta a szemináriumi könyvtárak állományának összetételét, a növendékek lelki neveléséről viszont nem gondoskodott.
A vallási élet egyéb területein hozott rendelkezéseinek egy része szinte komikus. Megtiltotta a zarándoklatokat, szabályozta a misék és körmenetek rendjét. Előírta, hogy minden templomban csak két oltár lehet, amelyeknél egyszerre nem szabad misézni. Előírta az oltáron égő gyertyák számát is. Egyik rendeletében kötelezővé tette, hogy a holtakat községi koporsóban vigyék a temetőbe, ott azonban koporsó nélkül tegyék a sírba, és mésszel öntsék le (ez a rendelkezés birodalomszerte kis híján zavargásokhoz vezetett). Megtiltotta birodalma egyházainak a Rómával való érintkezést, valamint azt, hogy papjaik Róma egyetemein tanuljanak. Végül maga II. József is belátta, hogy rendeletei nem érhetik el a kívánt célt; halála előtt zömüket, így a türelmi rendelet kivételével az egyházat érintőket is visszavonta.
Utódai, II. Lipót és I. Ferenc – ha enyhébb formában is, de tovább gyámkodtak a katolikus egyház felett, a felvilágosult, jozefinista szellem pedig a következő időszak papságának egy részét is meghódította a maga számára. I. Ferenc jozefinista szellemű egyházpolitikájának legfontosabb eleme a püspöki székek betöltésének gyakorlatában mutatkozott meg. Az uralkodó – és esetleg tanácsosai – szemelték ki a jelölteket; véleményt sem Rómától, sem a főpapságtól nem kértek. Ez a rendszer ráadásul azzal járt, hogy a főpapi székek ismét gyakran voltak üresek. Ferenc uralkodása alatt egyébként tovább bővült az egyházmegyék száma: Eger érsekség lett, új latin püspökség létesült Kassán és Szatmáron, Eperjesen pedig görög. Az uralkodó visszaállította a II. József által megszüntetett bencés, ciszterci és premontrei rendeket, majd jozefinista szellemben maga szabályozta a szerzetesrendek belső életét. A továbbélő jozefinizmus jele volt az is, hogy a papok csak uralkodói engedéllyel mehettek Rómába. V. Ferdinánd idejében némileg enyhült ugyan ez az egyházpolitikai kicsinyesség, de a katolikus egyház továbbra is megszenvedte a kormányzat odaadó figyelmét.
A reformkor országgyűlésein időközben olyan új szellemi áramlat kezdett körvonalazódni, amely hamarosan a katolikus egyház jelentékeny ellenfelévé vált. Az 1843-as országgyűlésen kerültek először előterjesztésre a liberalizmus egyházpolitikai programjának elemei, olyanok, mint a valamennyi felekezet közötti teljes egyenjogúság, az állam és az egyház szétválasztásának gondolata. Már ezen liberális szellemiség jegyében került elfogadásra az 1848. III. törvénycikk, amely az egyházzal kapcsolatos kormányzati hatalom gyakorlását a felelős magyar minisztérium hatáskörébe utalta. Az 1848. XX. tc. kimondta a teljes vallásegyenlőséget, egyben pedig azt is, hogy minden egyház egyházi és iskolai szükségletei egyenlő módon a költségvetésből fedeztessenek. A katolikus vallás államvallás jellege így megszűnt, ez azonban azt is jelentette, hogy az eddig az államvallásnak "kijáró" jozefinista gyámkodás is érvényét veszítette.
Ez a helyzet ihlette a katolikus autonómia gondolatát, ami annyit jelentett, hogy a katolikus egyház a jövőben ugyanolyan önállóságot élvezzen ügyei intézésében, mint a többi felekezet. Az autonómia ügyében benyújtott törvényjavaslattal a liberális szellemű országgyűlés nem foglalkozott, később azonban szakított magának arra időt, hogy inkább olyan iskolaügyi törvényt fogadjon el, amely laicizálni rendelte a katolikus iskolákat. A szabadságharc ideje alatt a püspöki kar tagjai zömében tartózkodtak a politikai szerepléstől, néhány főpap, az alsópapság számottevő része és sok szerzetes viszont támogatta a küzdelmet vagy részt vett benne. A megtorlás során többeket kivégeztek, sokan börtönbe kerültek, sokan pedig, közöttük püspökök is, hivataluk vesztésével fizettek vagy száműzetésbe kényszerültek. Ferenc József uralma elején egyébként ismét változások történtek a hierarchiában. Létrejött a gyulafehérvár-fogarasi érsekség, ezen kívül a görög katolikusok Lugoson és Szamosújváron püspökséget kaptak, Zágráb pedig érsekséggé lett. Hamarosan elérkezett a jozefinizmus korszakának lezárása is: 1855-ben konkordátum született a Monarchia és Róma között.
