Az ellenforradalmi korszak
Az ellenforradalmi korszak
A Monarchia felbomlása, Magyarország önállósága közjogi kérdéseket is felvetett. Így megszűnt a korábban az uralkodó által gyakorolt főkegyúri jog: a főpapi kinevezések a Szentszék illetékességébe kerültek vissza, a protestáns egyházak esetében pedig a továbbiakban a püspökválasztás maradéktalan szabadsága érvényesült. Hatályát veszítette a birodalmi konkordátum, amely helyébe a magyar állam és a Vatikán között megegyezés lépett, intézkedve a közös érdeklődésre számot tartó ügyekről. A katolikus egyház szempontjából fontos lépés volt a diplomáciai kapcsolat felvétele is Rómával, 1920-ban. Az elkövetkező két évtized a korabeli politikai szótárban keresztény-nemzeti kurzusnak nevezett ideológiai-politikai rendszert teremtett. Meghatározó szerephez jutott politikai, közéleti, főképpen azonban ideológiai és kulturális területen a katolikus – és kisebb súllyal – a református egyház. Ez a hatalmi helyzet és az egyházi vagyon garantálta anyagi háttér elterelte a figyelmet az egyházak belső modernizációjának szükségességéről. A korszak egyházi életének ugyanakkor kétségkívül voltak pozitív vonásai is. Jelentősen gyarapodott a keresztény egyesületek száma, létszáma és aktivitása; bővült az egyházak karitatív, szociális tevékenysége, és sokrétű munkát végeztek a katolikus férfi- és női szerzetesrendek. A hazai egyházak komoly mértékben vették ki részüket az alap- és középfokú oktatásból. A korábbi évtizedekhez képest megélénkült a hitélet. Nagy rendezvények voltak hivatottak demonstrálni a hazai egyházak erejét, amelyek közül a hazai katolikus egyház által 1938-ban megrendezett nemzetközi eucharisztikus kongresszus volt a leglátványosabb.
A nácizmus erősödő befolyása és a magyar politikai élet fokozódó jobbratolódása a 30-as évek második felétől egyre nagyobb óvatosságra intette a hazai egyházak vezetőit. A keresztény államiság, a nacionalizmus és a területi revízió igenlésének csapdájába kerülő magyar egyházak a zsidótörvények elleni fellépésre még erőtlennek bizonyultak, 1942-től azonban katolikus és református vezetők – bizalmas formában, illetve parlamenti beszédekben – már felemelték szavukat a zsidóság diszkriminációja miatt. A magyar egyházak 1944-re jutottak el a határozott – bár még mindig nem nyilvános – fellépésig; a katolikus és református vezetők határozott közbenjárása is közrejátszott a pesti zsidóság deportálásának leállításában, az egyházi személyek és szervezetek pedig aktív részt vállaltak – főleg a nyilasuralom alatt – az embermentő akciókban.
1945 a hazai egyházak, különösen a dologban leginkább érintett katolikus egyház számára nem csupán a háború befejezését, hanem a földkérdés felvetését is hozta. Az új hatalom által végrehajtott földreform az egyház létének anyagi alapjait fenyegette. Ilyen előzmények után aligha meglepő, hogy az egyházi vezetők vegyes érzelmekkel szemlélték az új magyar demokrácia kibontakozását, amelynek kulisszái mögött kezdettől nagy szerepet játszottak a határozottan antiklerikális és vallásellenes indíttatású kommunista erők. A háború utáni két-három év egyébként a hitélet, az egyházi aktivitás szempontjából jelentős fellendüléssel járt; újraindult a missziós és karitatív tevékenység, megkezdődött a háborús pusztítások eltüntetése. 1947 decemberében törvény rendelkezett minden felekezet – így a korábban hátrányos megkülönböztetéseknek kitett szekták, kisegyházak – teljes egyenjogúságáról, 1948-ban pedig ismét a hazai egyházakat érzékenyen érintő kérdés, az egyházi iskolák állami kezelésbe vételének ügye került napirendre. A kibontakozó politikai küzdelemben a katolikus egyház Mindszenty József bíboros, a református pedig Ravasz László püspök vezetésével szállt harcba a hatalmat mindinkább kezükbe ragadó baloldali erők ellen. Tömeghisztéria, politikai kampány és provokációk sora közepette végül is sor került az egyházi iskolák államosítására; rövidesen követte ezt a protestáns egyházak vezetőinek állami nyomásra történő elmozdítása, és új, lojális vezetők hatalomra segítése, ami az állam és a protestáns történeti egyházak közötti kierőszakolt megegyezéseket készítette elő. A katolikus iskolák zömében rendi keretek között élő tanári kara nem fogadta el, hogy tevékenységét laikus iskolában, állami alkalmazottként folytassa tovább, az állammal megállapodást kötő protestáns egyházak pedig hamarosan saját bőrükön tapasztalták, hogy a kezdeti nagyvonalú ajánlatok mögött az egyházaknak az oktatásból és a közéletből való teljes kiszorításának szándéka rejlik. A katolikus egyház ellenállása az államhatalmat végül is nyílt kenyértörésre és erőszakos fellépésre ösztönözte: még 1946-ban sor került a vallásos egyesületek feloszlatására, 1948 végén pedig Mindszenty bíborost letartóztatták és – koholt vádak alapján, koncepciós perben – életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. 1950-ben a kormány – nyilvánvaló zsarolási szándékkal – felszámolta a szerzetesrendeket, tagjaik közül pedig sokakat internált. A hatalom által manipulált békepapi mozgalom fellépése volt az utolsó csepp a pohárban: a magyar katolikus püspöki kar 1950 nyarán – a protestáns egyházakhoz hasonlóan – megállapodást írt alá a kormánnyal. E megállapodások formálisan szavatolták Magyarországon a vallásszabadságot, gyakorlatilag azonban az egyházak jogfosztottságát szentesítették; minimálisra korlátozták az oktatási tevékenységet, felszámolták az egyházak működésének közjogi és anyagi alapjait, a vallási életet pedig a templomok falai közé szorították vissza. Az egyházak közvetlenül rendőri ellenőrzés és – 1951-től – az Állami Egyházügyi Hivatal kontrollja alá kerültek; közéleti szereplésük, könyvkiadásuk, a külfölddel való érintkezésük gyakorlatilag megszűnt. 1951-ben Grősz József kalocsai érsek és számos társa ellen indult súlyos ítéleteket eredményező koncepciós per; kampány folyt a templomjárók és a gyermekeiket hitoktatásra beírató szülők ellen, a protestáns egyházakban pedig sikerült pozíciókba juttatni az államhatalmat elvtelenül kiszolgáló egyházvezetőket. 1956 ősze rövid időre változást hozott; Mindszenty kiszabadult börtönéből, a protestáns egyházak eltávolították kompromittált vezetőiket, az Állami Egyházügyi Hivatal pedig megbénult. November 4-e után azonban az elnyomógépezet hamar magára talált.
Pápalátogatás
Szamoskér modern református temploma – hagyomány és modernség bizonysága
