A magyar ősvallás jellegéről
A magyar ősvallás jellegéről
Amikor Ipolyi Arnold a múlt század romantikus lelkesedésével megírta "Magyar mithológia" című hatalmas munkáját, elevenen élt a remény, hogy sikerül egy rendszerezett istenhit, kidolgozott mitológia és mitológiai epika megrajzolása. Hamarosan bizonyossá vált azonban, hogy összefüggő szövegemlékek nem remélhetők, és a rekonstrukció nem mehet túl a magyar ősvallás néhány jellegzetes vonásának feltárásán, néhány fogalmának, rítusának és szereplőjének meglelésén. Így annyi bizonyos, hogy őseink hite sámánhit volt, amelyben a totemizmus, a mágia, az áldozatbemutató rítusok ötvöződtek. E vallási világ uráli elemei azonban török hatásokkal keveredtek, sőt az sem zárható ki, hogy elődeink előtt a honfoglalás idején már a szláv és a zsidó-keresztény hitvilág elemei is ismerősek voltak. Mivel a kereszténység első századaiban a hagyományos hit, világkép és vallásgyakorlat gyors bomlásnak indult, miközben a néphit világába a Kárpát-medencében a honfoglalás után is kerültek be nem keresztény, szláv és balkáni elemek, ősvallásunk egyes összetevői ma már igen nehezen elemezhetők.
