A magyar egyház a késői Árpád-korban
A magyar egyház a késői Árpád-korban
A magyar egyház szervezete a 12. században azáltal fejlődött tovább, hogy kialakult a plébaniai rendszer. Megindult az egyház beépülése az államgépezetbe. Így Kálmán király kiterjesztette az egyházi bíróságok jogkörét bizonyos világi ügyekben is, a birtokjog szempontjából oly fontos oklevélhitelesítési és -megőrzési feladatokat pedig a káptalanok mint hiteleshelyek kapták.
A főpapság ettől az időtől kezdve mind nagyobb szerepet kapott az ország kormányzásában; a püspökök a királyi tanács tagjai voltak, az esztergomi érsek királyi főkancellárként, a veszprémi püspök pedig a királynő kancellárjaként különösen fontos posztot töltött be a magyar államgépezetben. A feudális jogszokásoknak megfelelően nagyjavadalmasai révén az egyháznak katonai kötelezettsége is volt; a püspökök saját csapatot állítva vettek részt a királyi hadjáratokban – nem egyszer életüket is áldozva, amint azt a muhi csatában elesett öt főpap példája is mutatja. II. Endre uralkodása alatt tovább bővült a magyar hierarchia az önálló szerémi püspökség megalapításával, amelyet – a változó politikai viszonyoknak megfelelően – Havasalföldön, Moldvában, Szerbiában és Boszniában létesített missziós püspökségek egészítettek ki. Ugyanakkor a magyar korona fennhatósága alá került Dalmácia érsekségei és püspökségei nem tartoztak a magyar hierarchiába, amelynek élén Esztergom érsekei immár prímási címmel álltak.
Új színfoltot hozott a magyar egyház életébe a kolduló rendek hazai megjelenése. A dominikánusok, különösen pedig a ferencesek hamarosan számos rendházat emeltek; a misszióban és a vallásos népélet irányításában különösen nagy befolyásra tettek szert. Komoly mértékben emelkedett e korszakban a hazai papság műveltségi színvonala is; 1200 után mind gyakoribbá, száz esztendővel később pedig már szinte természetessé vált, hogy magyar diákok külföldön szerzett végzettség után emelkedtek magas egyházi méltóságokba.
