19. századi szobrászat
19. századi szobrászat
A 19. század nem a szobrászaté – szokták mondani, különösen a "művészeti évszázad" első felére (1780-1830). Igaz, iskolája nem született a szobrászatnak, noha Kazinczy (és "mestere", Winckelmann) a szobrászatot tartotta a kor, azaz a klasszicizmus legkifejezőbb művészetének. Már e kezdeti időszakban is nagyszámú volt azonban a szobrász-kőfaragó munka, a század közepétől pedig a szobrászat reprezentatív művészeti ág lett: ez volt az emlékművek kora.
Ferenczy István: Pásztorlányka (A Szép mesterségek kezdete), 1822, márvány. A távozó kedvese alakját porba rajzoló leány szobrát mint a művészet allegóriáját Kazinczy Graphidion c. epigrammájával köszöntötte, üdvözölve egyúttal a szobrászművészet megjelenését Magyarországon
A 18. század végén hanyatló barokk művészet egyszerű felépítésű, áttekinthető rendszerű formákká és együttesekké alakult a szobrászatban, mely kevésbé látszik autonómnak, inkább alkalmazott jellege szembetűnő. Épületek külső és belső díszei (esetenként körplasztikával), síremlékek, angolkertek szobrai, közterek kútjai s ezeken felül természetesen a portrék az ismert műfajai. Megrendelői elsősorban a hagyományos mecénáskörből kerültek ki: a művelt egyházfők és arisztokraták közül a nagyobb igényű munkák megbízói, míg az inkább díszítő és csak belsőépítészeti jellegű alkotások megrendelői a polgárság köreiből. Maguk a szobrászok nem tettek különbséget a megrendelések fajtái között. Egyszerre végeztek mesteremberi (kőfaragó) és szobrászi (művészi) munkát. Azok is, akik megbízások reményében Bécs vagy Velence felől érkeztek Magyarországra, s azok a magyar művészek is, akik már elmondhatták magukról, hogy akadémiai szobrászok (Huber József, 1777-1834, Dunaiszky Lőrinc, 1784-1835), még ha esetenként a díszítőmesteri szintet nem is lépték túl.
