A színikerületi rendszer
A színikerületi rendszer
Megkerülhetetlen itt is a régi kérdés: milyen volt a német és a magyar színészet viszonya? Ma már a nyelvi-nemzeti ellentét hangsúlyozása mellett (és részben helyett) látjuk, hogy tartós együttélésről volt szó, átvett és mintául szolgáló műsorral, játékstílussal – és természetesen konkurenciaharcról is, a közönség pártolásáért, kivált a vegyes lakosságú területeken és a polgárvárosokban.
Abból a helyes felismerésből kiindulva, hogy a magyar városfejlődés alacsony szintjén csak több település tud fenntartani egy állandóbb társulatot, az első színikerület tervét Kelemen László már 1795-ben felvázolta Bihar vármegye számára. Eszerint az országos vásárokat Debrecenben töltené a felállítandó társulat, télen Nagyváradon szerepelne, megyei rendezvények alkalmából Szabolcs, Szatmár, Zemplén megyéket is felkeresné, a szüretet pedig Hegyalján játszaná végig. Egressy Gábor 1846-ban egy közművelődési program keretébe illesztette elképzelését: a színészek polgárosítása, nyugdíjhelyzetük megoldása, a legolcsóbb helyfajták árainak rögzítése mellett országos ("végvidéki") színikerületet tervezett, 20 vegyes lakosságú vármegyére (Pozsony, Kassa, Sátoraljaújhely, Pécs, Temesvár, Nagybecskerek körzetközpontok állandó színházával). 1870-ben Tóth Ede, a vándorszínészből lett népszínműíró "Rendezett vidéki színészet, jöjjön el a te országod!" címmel írt már cikket, az üzleti vállalkozássá lett színigazgatásból országos szervezettségű művészetet sürgetve.
A színikerületi rendszernek, a vándorszínészet szervezett változatának tervét az 1873 áprilisában tartott III. színészkongresszus vetette fel, s 1878-ban az V. fogadta el. 30 kerületre osztották fel az akkori országot, az igazgatói engedélyekért 1879. október 1-je után már pályázni kellett a belügyminisztériumban. (Egy jellemző adat: a színészet csak 1907 óta tartozik a mindenkori művelődési tárca hatáskörébe...) Összevetésül: 1878 nyarán 42 vidéki társulat működött.
A színikerületi rendszer több ízben módosult, 1905-ben kialakult a kisebb igazgatók számára is (a nagyobb városokat elkerülő) területi szisztéma. A színházi ellátás térképéhez végül hozzátartoztak a daltársulatok (vagy ahogyan kevésbé hivatalosan nevezték őket: a dalitársulatok). Alkalmi, összeverődött csoportocskák, amelyek – mint nevük mutatja – eredetileg nem teljes színdarabok színre vitelére szövetkeztek, ilyen működési engedélyt nem kaptak, hanem csak operettek és népszínművek dalainak, egy-egy jelenetnek előadására futotta csekély talentumukból. Igazi ripacsok voltak tehát, ahogyan a tehetségtelen, de hangos vidéki színészt nevezték, először Szigeti József Csókon szerzett vőlegény c. darabjában (Népszínház, 1883), ahol az egyik szereplőt hívták így.
A színikerületi rendszert a trianoni békeszerződés szabta át. Kezdetben még volt esély és remény arra, hogy az egykori kerületek új, belső határai legalább csehszlovák viszonylatban átjárhatók maradnak. De aztán újjászerveződött a rendszer: 1929/30-ban például 16 kerületet tartottak nyilván, ennyi igazgatói engedélyt adtak ki erre az évadra.
A harmadára csökkent területű országban kísérleteztek (olasz mintára) az ún. stagione-rendszerrel is, azaz saját székváros nélkül, az egész országban működő, évadonként újjászerveződő társulatokkal. Ilyen volt Alapi Nándor Országos Kamaraszínháza és Szentiványi Béla Országos Művész Színháza; az előbbi 1924 és 1933, az utóbbi 1928 és 1933 között működött. A Színművészeti Kamara utóbb országossá akarta tenni (erőteljes állami támogatással) ezt a rendszert, de a megfelelő hagyományok híján visszatértek a bevált színikerületi gyakorlathoz.
