8. Rozmaring.
8. Rozmaring.
Füstölőszer – Tömjén, mirrha, balzsam – Rozmaring – Desztillálás – Rózsavíz – Vizek – Aqua Reginae Hungariae – Kölni víz – Parfüm – Lavandula – Spikinárd – Potpourri – Bazsalikom
A rozmaring története egyik érdekes fejezete az illatszerek történetének. Jelentősége annál nagyobb, mert mindkétféle illatszer volt, füstölőszer is, főzött illatszer is. A magyarságot pedig különösebben érdekli, mert a mult század népies-nemzeti mozgalmai úgy tüntették fel a rozmaringot, mint magyar népies növényt s a rozmaringból készült illatszer történetében nevezetes szerep jutott egy magyar királyné nevének.
Az ősibb illatszer a füstölőszer. Az őskőkori ember még nem ismerte az agyagművességet, következőleg a fazekat sem, tehát a főzést sem. Az ételt csak pörkölte és füstölte. Akármilyen kellemetlen és alkalmatlan ma a mi szemünkben a füst, az őskőkori ember nagyon sokra tartotta s még a biblia is őrzi emlékét annak, hogy az áldozat füstjével kedveskedett istenének.
A tűz révén fedezte fel az őskőkori ember az első illatszereket is. A tűzhelyen a tűzre dobott fa elégés közben más és más illatot árasztott, aszerint, hogy milyen fa került a tűzre. A gyantás fák kellemesebbek voltak mint mások. Talán a boróka bogyója lehetett az európai őskőkori ember első illatszere, amelynek füstje egészen elragadta s áhitatot ébresztett lelkében. Ma ennek csak a hűsfüstölésben maradt közvetlen nyoma.
Keleten sokkal nagyobb lett a jelentősége a füstkultusznak. Ott nagy a száma az illatos fának és gyantáknak. S hogy ezeket milyen sokra becsülte az emberiség, annak a történelem számtalan emlékét őrizte meg számunkra, nemcsak írásban és képben, hanem élő szokásokban is. A drága szivarokat ma is illatos fából készült skatulyába csomagolják. Ez a szviarskatulya utolsó emlékle a régiek illatos fából készült ládáinak, amilyeneket akkor az előkelők használtak drágaságok őrzésére. A cédrusfa volt Nyugatázsia egyik leghíresebb illatos fája, amelyet templomok építésére is használtak. A libanoni cédrusfát ma is szentnek tartják keleten. Indiában honos a szintén világhírű illatos szantálfa, amelyből a buddhisták faragják istenszobraikat, a franciák pedig illatszerhez használják illatanyagát.
Még híresebb illatszerek a gyanták, balzsamok és olajok. A gyanták között legősibb és legnevezetesebb a tömjén, amely ma is ősi, sokezeréves szokás szerint füstöl a templomokban Isten tiszteletére. A tömjén a tömjénfa (Boswellia Carteri) gyantája. A tömjénfa az Ádeni-öböl két oldalán honos és mert magától csak kevés tömjént választ ki, a bennszülöttek február végén vagy március elején éles késsel több helyen behasítják a törzsét és ágait s aztán egész nyáron és ősszel gyüjtögetik a gyantát.
Az egyiptomiak olyan sokra becsülik a tömjént, hogy azt a földet, ahonnan a tömjént hozták Egyiptomba, az istenek honának nevezték. Még a rómaiak korában is maradt ebből valami, ők meg boldog Arábiának hívták a tömjén földjét. De Punt – ez volt a tömjéntermő ország neve – nemcsak az áhítatot keltette fel az egyiptomiakban, hanem a kiváncsiságot és a hódítás vágyát is. Ugyanaz a Sznofru fáraó, aki az első piramist építette és északról cédrusfákat hozatott, Puntba is elküldte a hajóit, hogy tömjént, drága fákat és aranyat hozzanak Egyiptomba.
Sőt nemcsak a tömjént hozatta el Egyiptom Arábiából, hanem magát a tömjénfát is. Ez az ötlet asszonyban támadt és az asszony meg is valósította. Hacsepszut, Egyiptom fáraónője Kr. e. a XV. században elküldte hajóhadát az istenek országába, hogy tömjénfát hozzanak onnan. A ma Der al Barinak nevezett helység ősi egyiptomi templomának falfestményei korunkban is bemutatják, miként érkezett meg az egyiptomi flotta az idegen országba, miként fogadta az egyiptomi admirálist annak fejedelme, Parihu és hájas felesége, Ati, valamint két fiuk és lányuk. Az is látható a falfestményeken, miként cserélték ki az egyiptomiak a magukkal hozott árúkat arannyal, mirrhával és tömjénnel, nem feledvén el az élő tömjénfákat sem, amelyekből vagy 30 példányt ültettek cserépvedrekbe és úgy vitték a hajókra (67. kép).
)
És azt is megörökítik a falfestmények, miként állította fel a templom lépcsőin a hatalmas királynő a vedrekbe ültetett tömjénfákat.
A mirrha a mirrhafa (Commiphora abyssinica) balzsamos gyantája s valószínűleg ugyanolyan régi füstölőszer, mint a tömjén. Ahol a tömjénfa és a mirrhafa honos, ott a hazája az arab balzsamfának (Commiphora opobalsamum) is. Sokáig onnan is szállították az ókori nyugatra a balzsamot, de Salamon, zsidó király, meghonosította a balzsamfát a palesztinai kertekben is. Az első dugványokat a monda szerint Sába királynőjétől kapta. Sába volt valamikor régen boldog Arábia leggazdagabb országa. Salamon idejében a zsidókkal élénk kereskedelmi összeköttetésben lévő sábaiak királynője Palesztinába utazott a nagy zsidókirály látogatására. Mint vendég egyebek között a balzsamfa néhány dugványát hozta ajándékba s a király azokat elültette kertjében. Ez az eredete a később világhírűvé vált judeai királyi balzsamkerteknek, amelyekből a rómaiak korában is sok balzsamot szállítottak nyugatra.
Az ókorban a balzsamot az isteni erő székhelyének tekintették. Manapság is beszélünk balzsamos erőről és balzsamos levegőről, de már nem gondolunk többé arra, hogy valamikor királyokat, fejedelmeket, püspököket kentek fel balzsammal, mert a balzsamkenet által kapták az isteni erőt uralmukhoz. Csak a katolikus egyház őrzi még napjainkban is a balzsam és a balzsamkenet isteni erejének ősi hagyomáyát s használja most a királyok és főpapok felkenésére a krizmát, az olajjal kevert balzsamot. De a XVI. század óta a vaniliaillatú perui balzsam használatos, a perui balzsamfa (Myroxylon Pereiriae) terméke.
Tömjén, mirrha és balzsam a legősibb illatszerek. Ezekről magyarban Haynald Lajos írt értekezést és termőnövényeik képét is megrajzoltatta. A többi mind ezek után lépett fel a történelem színpadán és bizonyos mértékig ezek folytatásaként vagy helyetteseként. A rozmaring (Rosmarinus officinalis) is. De ez nem keleti eredetű. Ott nem is honos és csak később a görög-római hatás alatt kezdték ültetni a palesztinai és szíriai kertekben, honnan néhol el is vadult, mint Magyarországon a levendula. Legjellemzőbb a mediterrán flóraterület nyugati részén, keletre egyre ritkább. Sok van belőle Portugáliában, Spanyolországban, Franciaország déli szegélyén, a Baleárokon, a szigeteken nyugatra Madeiráig, Itáliában Piemonttól Nápolyig és Sziciliában, honos még Isztriában, Macedóniában, Tráciában is, de tovább keletre a görög szigeteken és Kisázsiában már ritka. Területének északi határa Wallis és Déltirol, a déli pedig Algir, de a Szaharában meglehetősen messze behatol Középafrikába, Napos, száraz, köves hegyoldalon néhol nagy területeket borít, szereti a tenger közelségét. Rendesen méternyi magasságot ér, de öregebb példányok két méterre is megnőnek.
Görög neve libanotis, ami kétségtelenül teszi, hogy került a görögök érdeklődési körébe, mert libanos a tömjén görög neve. Ki és hogy fedezte fel Görögországban ezt a tömjénszagú növényt, a történelem nem jegyezte fel. Azonban a Geoponica című kései görög munkában ezt a mondát olvassuk róla: „Élt egyszer egy ifjú, neve Libanos volt. Áhítattal tisztelte az isteneket, de az emberek éppen ezért megirigyelték és megölték. Ekkor azonban a föld növényt termelt az istenek tiszteletére, amelyet a meggyilkolt ifjú emlékére dendrolibanon-nak (tömjénfának) neveztek. Az istenek jobban örvendeznek, ah az emberek nekik a dendrolibanonból kötött koszorúval áldoznak, mintha aranykoszorút ajánlanak fel számukra.” Ez a nagyon kevéssé pogány ízű monda arra utal, hogy a rozmaring tulajdonképen a szegények tömjénfája. Az arab tömjén akkor hihetetlenül drága volt, néha olyan értékű, mint az arany. A szegény embernek azonban akkor sem volt aranya, akinek jutott az aranyból, az akkor is búcsút mondott a szegénységnek. Az arab tömjén drága volt, a szegény ember szegény volt, kerített hát a szegény ember magának olcsó tömjént. Olyat, amelyet nem kell messze földről hozni, amelyet ingyen kinál a mező. Dendrolibanon a görögben mai napig éppen úgy jelent tömjént, mint rozmaringot.
A rosmaring név már Dioskurides orvosbotanikai munkájában olvasható rosmarinum alakban. Dioskurides mint a Libanotis-ok, tehát tömjénszagú füvek egyikét írja le. Háromféle libanotis-t különböztet meg, az első kettő az ernyősök családjába tartozó növény, a harmadik a rosmarinum, a mi rozmaringunk. A latin szerzők különféleképen írják a rozmaring nevét, rosmarinum-on és rosmarinus-on kivül Ovidius Metamorphosis-aiban ros maris, sőt Vergilius költeményeiben egyszerűen ros olvasható. A latin név eredetét különféleképen magyarázzák. Egyesek szerint népetimologiával keletkezett a görög rhops myrinos kifejezésből, amelynek illatos cserje a jelentése. Mások szerint a ros marinus szavak összevonása s ebben az esetben tengeri harmat lenne a jelentése. Legújabban az a vélemény alakult ki, hogy a ros ősi latin neve s ez a szó a tömjén latin nevnéek, a thus-nak alakkörébe tartozik. Szóval a rozmaring a latinban is tömjénillatú cserjét jelentett, Itáliában is a szegények tömjénfája volt.
Már az ókorban többféle célra használták. Columella kiváló méhlegelőnek mondja. Horatius egyik ódája szerint rozmaringgal és mirtusszal koszorúzták a házi istenek (penates) kis szobrait. Ovidius szerint ünnepre az ünneplők is vagy rozmaringgal, vagy rózsával, vagy ibolyával koszorúzták magukat. A díszkertekben, ahol a puszpáng már nem díszlett, rozmaringgal helyettesítették. Az ifjabb Plinius írja a tengerparton fekvő, Laurentium nevű villájának kertjéről, hogy az utakat csak a villa mögött szegélyezi puszpáng, ellenben a tenger felé eső oldalon, ahol a tenger párája és a szél erősen megviseli a növényzetet, rozmaringgal kellett pótolni a puszpángot. Ha a tömjén gyógyszer is volt, természetesen annak kellett lennie a szegények tömjénének, a rozmaringnak is. Erről a szerepéről Dioskurides és az öregebb Plinius bőven tudósítanak, s amit a rozmaringról mint gyógynövényről írnak, később gyakran felújul az európai népek botanikai irodalmában. Diskurides a sárgaság ellen ajánlja: „A növény melegítő és a sárgaságot gyógyítja, ha vízben főzve testgyakorlatok előtt adják inni, azután, a beteg testgyakorlatot végez, lemossa magát és bort iszik. Az erősítő kenőcsnek és a mustkenőcsnek is alkatrésze.”
Mikor a kereszténységgel a pogány kor szegény embere elindult világhódító és az emberiséget megváltó útjára, hozta magával a rozmaringot is. Láttuk, hogy a kolostorkert hivatalos növényei közé tartozott a középkorban s a Capitulare névjegyzékében mint ilyen kapott helyet. Itt a középkorban kolostorkertet tervezett valamely szerzetes, sohasem feledkezett meg a rozmaringról, akkor sem, ha tervezetének csak elméleti értéke volt, mert hiszen ez a mediterrán növény az Alpokat nem léphette át olyan könnyen, mivel nem viseli el a téli fagyokat. A Rajna mentén néhol elvadul enyhe időszakokban, de zord teleken mindenestől kipusztul, így legutoljára az 1929/30-iki nagy télben ismét mind kifagytak a rajnai tartomány elvadult rozmaringjai. A Duna mentén egyáltalában nem telel a szabadban.
Tehát a középkor az Alpoktól északra mindaddig nem ismerte, vagy legfeljebb délről drog gyanánt kapta a rozmaringot, amig a cserép el nem terjedt. Ekkor azonban annál gyorsabban megjelent északon is, mert híre-neve már előbb eljutott túl az Alpokon. De még a XV. században sem volt általános az ismerete, a XV. századbeli latin-magyar szójegyzékekből még hiányzik s először csak a XVI. század első felében találjuk Murmelius szótárában: Rosmarinus, rosmarinum. Még a XVI. században sem foglalkoztak nálunk nagyobb mértékben a rozmaringgal, mert mikor divatba jött a renaissance hatása alatt a rozmaringkoszorú, a szükséges rozmringot Krakkóból hozták. „Rosmarin, görögül libanotis, stephanomatki, azaz koszorónak való, – írja Melius – akiből koszorút kötnek. Ezfélét hoznak Lengyelországból sokat. Mint egy hysop, vagy Isten fája, vagy ruta, de hogy igen szagos, bokros”. Alább a koszorúnak való rozmaringot Melius egyenesen krakkai rozmaringnak nevezi, s azt írja: „Ezt hozták Krakkóból.”
Jobban ismerték a rozmaringot a XVII. században s kétségtelen, hogy csak ekkor terjedt el szerte az országban. Lippay már bőven és mint a magyar házakban is ismert növényről ír róla, de azt még Lippay könyvében sem olvassuk, hogy közönséges és közkedvelt lenne. „Rosamrinus, rozmaring, egy bokros fácska, – írja Lippay – sok apró szárakkal rakva, kinek héja fehér színű, a levele sok, környös-körül csaknem mint a levendulának. Ezek a levelek az oldalán, gyökere felső sötétebb színűek, de a hegye felé világos zöldek. Jó szaga van és erős, majd hasonló a tömjén szagához. Az ize erős, kesernyés és valamennyire összevonós. Fehér-kék virágai nőnek a levelek végénél. A gyökere fás és jól kiterjed a földben.”
A rozmaring gondozásáról részletesen kioktatja az olvasót a pozsonyi kertész. Jól tudja, hogy milyen kényes növény, ezért egyebek között ezt ajánlja:
Efféle fiatal és más régi rozmaringot Szt. Mihály nap tájban nyolc nappal elébb vagy utóbb holdtöltekor megint ki kell venni az ágyakbul vagy táblákbul és edényekbe vagy ládákba kell ültetni. Mikor ki akarják ásni, féllábnyira a rozmaring körül ássák és egy lábnyi mélységre, hogy, amennyire lehet, a föld a gyökér körül megmaradjon, s úgy vegyék az ásóval ki a földből. Ha valamely vége a gyökerének igen kiállana a földbül, késsel kell metszeni. Aztán a megírt földdel töltött edényekbe ültetni. Jó sűrűen egymás mellé több gyökeret is tehet az ember egy edénybe, csak a földet közte jól összetömjék. Ilyen rozmaringoknak felül a hegyüket egy ízig mind el kell metélni, mert egyébként elvesznek, noha némelyek mind rajta hagyják s még is megoltalmazzák. Ez meglévén, öntözzék vagy harmadnapig és egykevéssé árnyékban tartsák, míg egy kevéssé felveszik magukat. Azután a napra vigyék s kinn hagyják, míg fakadni kezd, megerősödnek. Néha valami kevés derecske nem árt nekik. Hasonlóképen, mikor kikeletkor kiviszik is a pincéből, nem kell mindjárt a földbe tenni itt kinn, hogy ha félő a hidegtől, mindjárt árnyékba vagy oltalom alá vihessék. Némelyek azt itélik, hogy gyümölcsoltó Boldogasszony nap után meg nem fagy a rozmaring, nem is kell félteni s azért be se fedni, mindazonáltal alkalmaztassa a kertész az időhöz magát… A pincében vagy a narancsházban őket deszkára tegyék. Noha jobban megmaradhat, ha olyan helyen tartanák, ahová néha meleget bocsáthatnának be, akár szobába, kit néha kevéssé befűthetnének, akár boltba, mert a pince rekkenő és hamar megfűl benne. Mivel a rozmaring az eget és szellőt igen szereti, de nem az igen hideget, se igen meleget, azért amennyire lehet, ha odaki melegecske van, megnyissák a táblát és ablakot, de a napfényt reá ne bocsássák, mert az igen árt neki.”
A barokk-kor kezdte kedvelni a növényi rendellenességeket s szívesen foglalkozott a növények mesterséges formázásával. A rozmaringgal sem tett kivételt. „Találkoznak – írja Lippay – olyan rozmaringok, akiknek levelek természet szerint olyan szép sárgák lesznek, mintha megaranyozták volna őket. A levelük is szélesebb. Aki szorgalmatosan akar vele bánni, öreg edénybe ültetheti és külömbféle formára nevelheti kötözéssel és nyírással.”
A rozmaringot a falusi kertekben, ahol még kedvelik, ma is így tartják és gondozzák s ma is néhol nyárára kiültetik a kertbe a cserépből, másutt cserépben ablakba teszik vagy az udvarba a virágtartópadra. Ugyanezt teszik néhol az oleanderrel és más cserepes növénnyel is. Faluhelyen ma sem eresztik a napfényt a szobába, nyáron deszkalappal zárják el az ablakokat, ezért szorulnak a virágok az udvarra.
A barokk-korban fűszernek is használták a rozmaringot s eleink többféle ételt szoktak megrozmaringolni. „A rozmaring – írja Lippay – igen jó az étkekben, főképen pástétomokban, salátákban, zsázsákban, bort vele csinálni, a virágjából ecetet s konzervát.” Zsázsa volt akkor a csipős izű növények fiatal hajtása, első sorban a kerti zsázsáé, a konzerva a befőtt.
Mint házi orvosság Lippay szerint következőképen értékesíthető a rozmaring:
„Rozmaringos bor igen jó a főfájás ellen. Pestisnek idején rozmaringból füstöt csinálni, elűzi a dögletes eget. Ha ki ezen füstöt a szájába és orrába bocsátja, igen jó a hurut és nátha ellen, megerősíti embernek agyavelejét, és annak mindennemű hideg folyásit, szorongásit elveszi. A nehézség ellen, álmosbetegség ellen, gutaütés, reszketés, érezhetetlenség ellen igen hasznos, ha borban vagy vízben megfőzik s azt isszák éhomra. Annyit érnek a rozmaringos borssal és konzarvával is. Ha porrá törik a rozmaringot és pirított kenyérre hintik s azt eszik, vagy malozsába teszik, s úgy isszák, igen használ az émelygő gyomornak, aki semmit meg nem emészthet.
Ha rozmaringot nádmézzel összetörik, jó az ájulás ellen. Hasonlóképen a büdös lehelet ellen egyék minden nap reggel ezen virágban és a gyenge levelében kenyérrel, sóval. Ha borba vagy ecetbe megfőzik zsályával együtt és estve megmossa vele az ember a száját, igen használ a fogainak és ínyének. A fájából pedig hasznos fogvájót csinálni, és ha a szenét egy kis tafotába varrják s avval dörgölik fogukat, frissek és tiszták lesznek tőle, s a férgeket is megöli. Lúgnak is jó, fejet mosni igen jó.”
Később a magyar füveskönyvek ugyanezt ismétlik, de sokkal rövidebben. A XVIII. század végétől kezdve már hanyatlik a rozmaring jelentősége és tekintélye s végül elfeledett „népies” növény lesz belőle.
Mint a fentiekből látható, fénykorát az újkorban, a XVII. században élte. S most, hogy már megismerkedtünk a rozmaringgal és láttuk, miként vonult hosszú útján északra déli hazájából és miként került a magyarság érdekődési körébe, megvizsgálhatjuk, miképen jutott ahhoz a megtiszteltetéshez, hogy „vizét” magyar királyné vízének nevezték el s ez mint Aqua Reginae Hungariae miként hódította meg a világot, még Magyarországot is, bár ezt csak akkor, mikor a magyar királyné vízének már csak emléke élt nevében s ez felgerjesztette a régi dicsőségről álmodó romantikus magyar szíveket.
Térjünk vissza a rozmaring első hódításához! Ezt mint a tömjén helyettese végezte még az ókor utolsó századaiban. Akinek nem tellett a drága tömjénre, a tömjénillatú rozmaringgal áldozott az isteneknek. Amint azonban a rozmaringból gyógyszer lett, belekerült a neolitkori ember világhódító találmányába, a fazékba is. Ez a szerény, de az egész őskőkori kultúrát átalakító és megszelidítő találmány az illatszerek használatában is kezdte idővel hatását éreztetni. Nemcsak a füstnek van illata, nemcsak a füstölőszer lehet illatszer, hanem a levesnek is, és a levesből is lehet illatszer. A rozmaring kevésbbé volt alkalmas füstölőnek, annál alkalmasabb volt leves-illatszernek. Főzve nagyszerű illatot árasztott, amely teljesen pótolta a tömjénes füstölőszer illatát.
Az ókor főzéssel állította elő a testi illatszereket, amelyeket akkor kizárólag kenőcs alakjában használtak. Hogy készültek az ókori kenőcsök, Plinius részletesen leírja. A lényeg az volt, hogy az illatosító növényt olajban főzték s aztán az olajat többé-kevésbbé besűrítették. Így készült a régiek rózsakenőcse is és mindaz az erős illatosított kenőcs és olaj, amely az ókorban Rómában divatban volt. Mai ember el sem képzelheti, milyen illatot hordott magával az előkelő ókori divatfi és delnő. A római császár híres asszonyai majoránnával illatosították a hajukat, kakukkfűvel az arcukat és állukat, mentával a karjukat. Általában Rómában a legfontosabb illatosító kenőcsökhöz és olajokhoz rózsát, liliomot, ibolyát, nárciszt, mirtuszt, majoránnát, kakukkfüvet, balzsamot, fahéjat, kassziát, sáfránt, tömjént és mirrhát használtak. Az illatos kenőcsöket és olajokat vízzel porlasztották és ha finomabb elosztásban kellett, úgy vették igénybe.
Nagy lépést tett előre az illatszerek használata terén az ember, mikor felfedezte a lepárlás, desztilláció tudományát. Ez körülbelül Kr. e. a IV. században történt valahol keleten, Nyugatázsiában. Azelső lepárlással készült illatszert a perzsák állították elő s ez nem volt más, mint rózsavíz. Vizet öntöttek a rózsaszirmokra, azután a víz a főzés közben elpárolgott, a párák magukkal ragadták a rózsa illatanyagát, amelyet a perzsák athar-nak neveztek, s mikor a hűtőben a párák megint vízzé csapódtak le, készen volt az illatos rózsavíz. Jól jegyezzük meg a „víz” nevét, mert később mindenféle, a lepárlással készült folyadékot többnyire víznek neveztek, akkor is, mikor abban már vajmi kevés volt a víz. Ennek emléke a sok középkori aqua és francia eau.
A desztillálás tudományát a Perzsiát meghódító arabok a X. században Indiában és Európában is meghonosították s a lovagkor első és egyetlen, de rendkívül kedvelt illatszere volt a rózsavíz. Ennek emléke a schlägli latin-magyar szójegyzékben a 951-ik szópár: radeoleo, rózsavíz. Ma is kedvelt népies illatszer, amelyet húsvéthétfőjén nagy mennyiségben árulnak. Természetesen többnyire hamisítva. De ezen ne botránkozzunk meg, mert az illatszerek hamisítása már az ókorban is javában dívott. Már a rózsakenőcshöz is kevertek olyan növényi részeket az olajba, amelynek illata rózsaszerű s a rusza néven ismert és a mi kis fenyérfüvünkhöz (Andropogon ischaemum) hasonló indiai Cymbopogon Martini már az ókorban elmaradhatatlan volt nemcsak a rózsakenőcs, hanem a rózsavíz készítésében is.
Víznek nevezték tudományosan sokáig az alkoholt is, az élet vízének, aqua vitae. Miként másik neve, az alkohol, ma is bizonyítja, ez is arab találmány. Már a régiek nem vízben főzték teának a hatásosabb gyógynövényeket, hanem borban. a fűszerezett bor mint forralt bor ennek emlékeként szerepel napjainkban is gyógyszer gyanánt. Az első alkoholt a bor lepárlásával állították elő s ma is ezért borszesz az alkohol magyarosított neve. Természetesen annak a kevéssé fejlett technikának megfelelően a régi alkohol még nagyon vizes volt.
Az ókori gyógyfüves és fűszeres borok is a desztillációs készülékbe kerültek idővel. Ezek között a rozmaringos bor is, amelynek, mint fentebb láttuk, még Lippay korában, sőt még a XVIII. században is nagy szerepe volt a házi orvosságok között. A rozmaringos borból desztilláltak a rozmaringszeszt, rozmaringvizet. Ki végezte el először ezt a lepárlást, ma már kikutathatatlan. Csak annyit tudunk, hogy a XIII. században jelent meg és már akkor gyógyszerkétn ajánlották. Ebben a században ismerték meg Európábana borszeszt is, amelynek a bázeli származású Vitalis de Furno kanonok ajánlott itt először orvosságnak. A rozmaringszeszről nemsokkal később a hánytvetett életű, nagy tudású Arnaldus Bachuone de Villanova De vinis című munkájában olvashatunk először. Villanova a XIII. században iskolát alapított s tanítványai között találjuk Raymundus Lullus-t, a spanyol bölcsészt és teológust, aki 30 éves korában elhagyta a nagyúri életet és belépett a ferences rendbe. Lullus használta először gyógyításra a rozmaringszeszt s ezzel elindította a rozmaringot olyan útra, amely az első alkoholos világparfűmhöz vezetett és a XVII. században teljesen háttérbe szorította a rózsavizet.
A XVI. században világszerte elterjedt a lepárlás tudománya. Éppen 1500-ban jelent meg Hieronymus Brunschwyg gazdagon illusztrált könyve a lepárlásról Das Buch der rechten Kunst zu destillieren címmel (68. kép)
68. kép. Hieronymus Brunschwigk 1500-ban megjelent könyvének címképe a desztilláció egyes jelenteivel.
Ebben a szerző sokféle növényi anyag desztillációjáról ír s ettől kezdve a füveskönyvek végén vagy elején többnyire külön fejezet foglalkozik a desztillációval készülő orvosságokkal, a különféle „vizekkel”. Mennyire megkedvelték ebben az időben a házi lepárló készülékeket, bizonyítják kisgazdáink soha el nem ülő harcai a kis üstért, amely előbb a patikákban terjedt, később a magánházakban is és legnépszerűbb terméke lett a házi pálinka, a különféle gyümölcsszesz.
Egyszerre a XVII. században feltünik a gyógyító desztillált vízek között az, amely egy magyar királyné nevét viseli s csakhamar mint Aqua Reginae Hungariae, ahogy a gyógyszerészek hivatalosan nevezték, és mint Eau de la Reine d’Hongrie, ahogy a franciás kor hívja, majdnem Európa-szerte elterjedt.
Első nyomát Joannes Praevotius, páduai orvostanár munkáiban találjuk, amelyek Hannoverben jelentek meg 1666-ban. Ebben olvashatjuk egyebek között egy köszvénygyógyító szer receptjét s annak csodálatos történetét. A recept így hangzik:
R.
Aqua vitae quater passate part. 3.
Summitatum et florum Rosmarini part. 2.
Aqua vitae quater passate part. 3.
Summitatum et florum Rosmarini part. 2.
Magyarul és röviden rozmaringszesz, előállítva két rész rozmaringból és három rész alkoholból. Ez tehát valóban nem újdonság.
Annál újszerűbb a története. Praevotius ugyanis azt írja, hogy ezt a receptet egy breviáriumban (imakönyvben) olvasta, amely a Ciprus-szigetéről származó Podacatro nemesi család egyik tagjának, Ferenc-nek, volt tulajdona, kinek könyvei között 1606-ban látta meg az ügyes páduai orvos. A breviárumba a receptet sajátkezűleg írta „Sancta Elisabetha, Hungariae olim Regina”, aki maga is csodálatos úton jutott hozzá. „Én Erzsébet, – így hangzik magyar fordításban a szöveg – a magyarok királynéja, midőn 72 éves koromban kinos köszvényben fetrengék és ezzel az alább megírt orvossággal esztendőig éldegélnék, amelyre engem egy remete tanított volt, akit sem előbb sem utóbb soha többé nem láttam, csakhamar javulásomat éreztem, annyira, hogy minden tetemeimben megvidultam s mintegy egészen megifjodtam, arcomban megszépültem, úgyhogy még a lengyel király is megkéretett feleségül, midőn mindketten özvegységben élnénk; de ezt cselekednem az én uram Jézus Krisztushoz való buzgó szeretetem nem engedte, akinek angyalától, úgy hiszem, kaptam ezt az orvosságot.”
Kétségtelen, hogy Praevotius munkájából szállott világgá a csodaszernek híre és hite. Neve bizonnyal Nicolas de Févre, XIV. Lajos francia és II. Károly angol király udvari gyógyszerészétől származik, aki ezzel a névvel örökítette meg Praevotius hagyományát. Milyen nagy hírnévre tett szert az Aqua Reginae Hungariae a francia udvarban, megítélhetjük abból, hogy a király is ezzel gyógyította magát, mikor vállát és karját kikezdte a köszvény. Madame de Sevigné kétszer is megemlékezik leveleiben a Magyar Királyné Vízről „Ne vous ont-elles pas remerciée de volre Eau de la reine d’Hongrie? – írja 1675 október 16-án – Elle est divine, je vous en remercie encore. Je m’en enivre tous les jours; j’en ai dans ma poche. C’est une folie comme le tabac: quand on y est accoutumée, on ne peaut s’en passer. Je la trouv bonne contre la tristesse.” Később pedig, 1675 október 20-án: „J’ai dans ma poche de votre admirable reine d’Hongrie. J’en suis folle c’est le soulagement de tous les chagrins; je vondrais en envoyer ŕ Rennes.”
Kétségtelen, hogy a Magyar Királyné Vize Franciaországban készült, sőt adatok bizonyítják, hogy főként Montpellierben és környékén. Miként láttuk, a déli francia tengerpartokon természettől fogva honos a rozmaring, volt hát bőven növényanyag a desztillációhoz.
Franciaországból Középeurópába, kivált Németországba is sok Aqua Reginae Hungariae került a XVII. század közepe óta. Johann Skreta a következőket írja 1685-ben Bericht von der allgemeinen ansteckenden Lagersucht című értekezésében: „gleicher gestalten kan man mit sonderbaren nuzen der gesundheit auch das jezund durch ganz Frankreich übliche, fürtreffliche Wasser der Königin aus Hungarn zu etlichen malen dess tags in die nase hineinziehen und Schnupfen”. Később külsőleg és belsőleg egyaránt használták s szinte általános gyógyszerré lett. Németországban gyakran röviden aqua Hungarica volt a neve és így jutott be a német hivatalos gyógyszerek közé is, sőt a XIX. század első felében már szinte minden állam gyógyszerkönyvében szerepelt.
Csak éppen Magyarországon nem vettek róla sokáig tudomást. Nemcsak Lippay nem tud róla semmit, hanem a XVIII. század végének magyar füveskönyvei, a Csapó-é és a Veszelszki-é sem. Mikor végre megjelenik neve a magyar irodalomban, nem mint orvosságot és illatszert, hanem „oly becses magyari nevét” tárgyalják. Így kezdett vele foglalkozni Weszprémi István, a hírneves debreceni orvos, aki különös előszeretettel kutatta a magyar vonatkozású műveltségtörténeti kuriózumokat. Több a Magyar Királyné Vizére vonatkozó dolgozatában főként azt a kérdést tárgyalta, vajjon ki lehetett az a magyar királyné, akiről az Aqua Reginae Hungariae neve és Praevotius szerint recepje is származik. Végül 1795-ben Magyarországi öt különös elmélkedések című könyvecskéjében alábbi eredményre jut:
„Minthogy ez a Magyar Királyné Vize – írja Weszprémi – minden nemzetek közt elannyira nevezetessé lett, hogy ritka az a patika egész Európában, melyben azt ne találtatnék; Franciaországnak kivált Lyon és Montpellier nevű fővárosaiban oly bőven szokott készíttetni, hogy azzal még hátos kalmárok is széjjel országszerte közönségesen kereskedést indítottak: azért nagy kivánság származott régtől fogva bennem annak megtudása iránt, melyik magyarországi királyné lett légyen az, akiről eképen kezdett legelőször neveztetni és minemű különös dolog szolgáltatott arra alkalmatosságot, hogy oly becses magyar nevét változtatás nélkül mind e mai napiglan e világon fentarthatta?”
Eljutván a forráshoz, Praevotius már ismertetett köszvényreceptjéhez, Weszprémi megállapítja, hogy tehát valamelyik Erzsébet királynénkról nevezték el a Magyar Királyné Vizét. A magyar Erzsébet királynék közül végül Károly Róbert harmadik feleségét, Nagy Lajos anyját választja ki, aki ugyan nem volt szent, de hosszú életkort ért s így egyedül lehetett Praevotius Erzsébet királynéja. Hogy a lengyel király nem kérhette meg a megfiatalodott Erzsébet-et, mert akkor éppen saját fia, Nagy Lajos ült a lengyel trónon is, már elkerülte Weszprémi figyelmét s csak napjainkban Magyary-Kossa Gyula mutatott rá.
Miként Magyary-Kossa Gyula és e könyv szerzője kimutattuk, mind Weszprémi, mind más kutatók, így Csaplovics, br. Prónhay Gábor és Tóth Béla, akik még tovább fonták az Aqua Reginae Hungariae romantikáját, amikor azt akarták bizonyítani, hogy ez tulajdonképen itt készült Magyarországon s a házaló tót gyógyszerárusok, az olajkárok árulták, – tévedtek. Tévedésük alakja az, hogy történetírói komolyságot kerestek Praevotius elbeszélésében, holott a ravasz talián orvos egyszerűen hasból találta ki az egész magyar királyné históriát s erre csak azért volt szüksége, hogy reklámot csapjon olyasvalaminek, ami akkor már évszázadok óta nem volt ismeretlen. Magyarországon annál kevésbbé készíthették nagyban a Magyar Királyné Vizét, mert itt sohasem lett volna elég rozmaring ehhez. Hiszen Magyarországon csak cserépben tarthatták a déli rozmaringot s ugyan hogy fizette volna ki magát ilyen módon termelni az Eau de la Reine d’Hongrie növényanyagát? És ha ilyen arányú rozmaringtermesztés folyt volna valaha Magyarországon, miért hallgat róla az egykorú történelem? Miért csak Weszprémi nyomán terjed el neve a magyar tudományos irodalomban?
Nagyon kétes dicsőség az Aqua Reginae Hungariae magyarsága. Kétségtelen, hogy Praevotius csak azért költötte az egész reklámmesét „Szent Erzsébet” magyar királyné körül, hogy csodával származtathassa gyógyszerét s így jól megfizettethesse betegeivel. Remete, angyal, Szent Erzsébet, magyar királyné akkor nagyon alkalmasnak látszott erre, a magyar királyné mint exotikum, hiszen Magyarország akkor is olyan hihetetlen messze esett Franciaországtól, mint akár India vagy más valamely mesebeli ország.
Az Eau de la Reine d’Hongrie ma már tulajdonképen mindenestől a multé. De ne higyjük, hogy nyomtalanul eltűnt. Sem mint orvosság, sem mint szépítőszer vagy illatszer. Azt a szerepét, amelyet mint általános gyógyszer játszott, most mentolos utóda, a sósborszesz tölti be. A menta könnyen termelhető az Alpoktól északra és Magyarországon is, ezért itt a mult században a borsmenta párlata került a rozmaring helyébe, amikor Németországban megidult nagyban a gyógynövények és illó olajok termelése. Ha ma a sósborszeszreklámokat olvassuk, mindig eszünkbe juthat a Magyar Királyné Vize, amely két századon át töltötte be ugyanazt a szerepet.
Mint illatszernek, az Eau de Cologne az utóda. Ennek történetében is az olasz találékonyság és a francia dicsőség játszik főszerepet. A XVII. és XVIII. században Franciaország volt a kontinens leggazdagabb országa, közelébe igyekezett húzódni mindenki, aki felfelé törekedett. Így jutott Kölnbe 1709-ben bizonyos Johann Maria Farina, olasz kereskedő és ott közvetítő kereskedelmet folytatott gyarmatárúkkal és olasz illatszerekkel. Mikor aztán az élelmes talián, aki időközben unokaöccsét is maga mellé vette, összegyűjtott valamicskét a kereskedésből, gyárat alapított és maga kezdte gyártani az illatszereket. Az öreg Farina 1766-ban halt meg. A Johann Maria Farina cég akkor már világhírű volt és számos konkurenssel küzdött, ezért megkülönböztetésre a „gegenüber dem Jülichsplatz” jelzőt használja.
A rozmaringszesznek mint Aqua Reginae Hungariae-nek hírneve akkoriban már sokakat csábított az utánzásra és a javításra. Igyekeztek más fűszeres növényeket is felhasználni s azok illó olajával tenni kellemesebbé a világhírű „vizet”. Így támadt az öreg Farina fejében is az a gondolat, hogy a francia udvar kedvenc virágának illatával javítja meg a magyar vizet, a narancsvirág olajával. A gyárából kikerülő „vízben” volt ugyan még némi rozmaringolaj, de a rozmaring kámforos illatát már nagy mértékben szelidítette a narancsvirág sokkal könnyebb illó olaja. Franciaországban ettől kezdve előtérbe lépett az Eau de Cologne s onnan csakhamar átvette a divatot az egész világ. A franciák a XVIII. század közepén, a hétéves francia háború idején, kezdték el az Eau de Cologne név használatát s innen kell számítani a kölni víz világhódító útját és a Magyar Királyné Vize hírének hanyatlását.
A kölni víz tehát fényesen bevált, a Farina-cég napról-napra vagyonsoodott. A Johann Maria Farina név olyan jó hangzást kapott, hogy a Farina-családban minden fiúgyermeket Johann Maria névre kereszteltek. A baj csak az volt, hogy nem mindenik elégedett meg a törvényes résszel, hanem az élelmesebb Johann Máriák idővel felcsaptak konkurrensnek és új gyárakat alapítottak. Sőt még, mint az már lenni szokott a nagy családokban, könnyelmű kalandorok is akadtak a szorgalmas iparosok között és ezek egyszerűen eladták a nevüket idegeneknek, akik erre törvényesen Johann Maria Farina kölni vizet kezdtek készíteni.
A Farina név Itáliában nem valami nagy ritkaság. A szó jelentése is nagyon hétköznapi. Farina magyarul lisztet jelent. Amint terjedt a Farina név kincses értéke, azon mód növekedett a konkurrencia furfangja is. Olaszországi névrokonok egyszerre felfedezték a vérrokonságot, felvették a Johann Maria nevet és megjelentek Kölnben, a szerencsés Farina-dinasztia székhelyén, hogy részt követeljenek a vagyonból és szerencséből. A XIX. század elején, 110 évvel az első Johann Maria Farina megtelepedése után, 1819-ben nem kevesebb, mint 60 Johann Maria Farina-gyár készítette a kölni vizet.
A kereskedelmi helyzet kezdett veszedelmessé lenni. Elvégre 60 Johann Maria Farina mégis csak sok volt a világnak. A verseny veszekedéssé, a veszekedés nem egyszer tettlegességgé fajult a Johann Maria Farinák között. Végül a porosz kormánynak kellett közbelépnie. Ezzel azonban még jobban elmérgesedett az ügy. A porosz kormány igazi porosz ridegséggel akarta kiválogatni, kik a törvényes örökösök, de még így is 17 valódi Johann Maria Farina maradt jogosult a kölni víz gyártására. Végül a problémát az élet oldotta meg. Az emberek rájöttek, hogy nemcsak Kölnben és nemcsak Johann Mariák állíthatnak elő igazi kölni vizet. Sőt lényegében véve nagyon egyszerű valami az egész kölni víz. És ma már Bécsben vagy akár Budapesten éppen olyan jó az igazi „kölni víz” készül, mint hajdan Kölnben a Johann Maria Farinák gyáraiban.
Napjainkban már nem más a „kölni víz”, mint illatosított borszesz. Ilatosítására nagyon különféle illó olajokat és nagyon különféle keverékben használnak, így bergamott-, citrom-, narancshéj-, narancsvirág, petitgratin-, komett-, cédrát-, lavandula-, rozmaring-, szegfűszeg-, geranium-, rózsa-, fahéj-, menta-, melissza-, kakukfű-, ilangilang, jázmin-, fenyőfa-, törpefenyő, gaultheria- és más illó olajokat. Az erősebb illatú kölni vizekben pézsma, ámbra, cibet vagy pacsuli van.
A XIX. század közepe óta a kölni víz is második helyre szorult az illatszerek között. Ma már tulajdonképen csak a parfűmöket tekintjük szorosabb értelemben illatszernek. Ezekkel némileg a lovagkori rózsavíz támadt fel, amelynek utolsó hódítási központja a mult században Bulgária volt (XII. tábla és 69. kép.)
XII. TÁBLA. Rózsaszüret Kazanlik vidékén Bulgáriában. (A szófiai múzeum fényképéről Szilády Z. nyomán.)
69. kép. Rózsaolaj lepárlására szolgáló egyszerű készülék Bulgáriában. (Szilády Z. nyomán.)
A kémia óriási mértékű haladása lehetővé tette az illatos virágok illó olajának szinte tiszta előállítását. Franciaországban a Riviérán Grasse körülbelül már másfél százada központja az illóolaj gyártásának s a mult század közepe óta szinte az egész világot Grasse látja el a parfümgyártás nyersanyagaival.
Aki azonban nagy és regényes várakozásokkal megy Grasseba, hamarosan kiábrándul, mert a Rocavignon oldalán fekvő város (70. kép) szük utcáiban az illóolajgyárak illatát egészen elnyomja a régi és nem éppen poetikus házakból áramló olaj-, hagyma- és fokhagymaszag. Grasse nagyon régi város, de a történelem folyamán többször lerombolták. Állítólag a VI. századtól számítja történetének legutolsó korszakát. Ekkor Provenceban nagy zsidóüldözések folytak és egy csoport kikeresztelkedő zsidó jutalmul kapta a római korú romokat. A XVI. században ide is eljutott a desztillációs divat s a kiváncsi idegennek még ma is mutogatják ama Tombarelli házát, aki a XVI. század második felében Firenzéből Grasseba költözött és ott az első lepárló műhelyt berendezte.
70. kép. Grasse, a francia illóolajgyártás központja a Riviérán. (A. Tschirch nyomán.)
Azóta nagy idő telt el, Grasse apraja-nagyja az illóolajgyártás szolgálatába állott s híven őrzi az ősi parfümváros hírét. A város környéke csupa virágoskert, ahol milliószámra virít a gyárak részére a rózsa, jázmin, nárcisz, tubarózsa, ibolya, irisz, narancs és más illatos virágot termő növény, amelyek virágjának kivétel nélkül az a rendeltetése, hogy a gyárakba vándoroljon s ott illóolaj alakjában kilehelje lelkét. A világháború előtt kiadott hivatalos jelentés szerint Grasseban évente kétmillió kilogramm narancsvirágot, másfél millió kilogramm rózsát, 1,2 millió kilogrmam jázmint, 400,000 kilogrmam ibolyát, 300,000 kilogramm tubarózsát, 100,000 kilogramm kassziát (Acacia Farnesiana), 60,000 kilogramm rezedát és 50,000 kilogrmam jonquillát dolgoztak fel. Ezen kívül azonban a vándordesztillátorok egész raja vonul Grasseből a környékre, ahol illóolajat párolnak. A fűszeres ajakosak lepárlása többnyire így történik s így jut Grasse rozmaring- és lavandulaolajhoz.
Az illó vagy ätherikus olajok gyártásában ma már többféle módszer használatos. Kényes esetekben egyáltalában nem alkalmazzák a desztillációt, hanem zsírral végzik a virágból az illóolaj elvonását. Az illóolajjal terhelt zsírt pomádé-nak nevezik és a pomádé előállítására részben az enfleurage, részben a maceration-nak nevezett eljárás használatos. Előbbihez hidegen használják a zsírt, utóbbihoz felmelegítik. A pomádéból különböző oldóanyagokkal vonják ki az illóolajat és az így készült esszenciák különböző néven kerülnek forgalomba. A Grasseban gyártott nyersanyagból a parfümöket keveréssel állítják elő. A parfümgyárak a divat szerint különböző arányban keverik a készen vásárolt nyersanyagokat és féltve őrzik titkaikat. Ezek a titkok azonban ma is nagyon hasonlítanak Praevotius és az öreg Farina titkaihoz.
Legújabban egyes illóolajokat vegyi úton állítanak elő. Ez lehetővé tette a finomabb illatszerek elterjedését a legszegényebb néposztályokban is. De a virágkultuszhoz és illatszerekhez fűződő sok költői képzeletet nagyon durván megtámadta. A szép Io virágának illatanyagát ma nagyon prózai módon állítják elő a vegyi gyárban s a ionon nevű vegyületben ugyan ki sejtené a szép görög istennőt. A reklámhoz sem kell már többé szerzetesi bőrbe bujtatott angyal és magyar királyné, elég hozzá az utcák divatkirálynéja is.
Magyarországon még kísérlet is alig történt illatszerek előállítására. E század elején a kolozsvári gazdasági akadémián, amely akkor magyar intézmény volt, Páter Béla a gyógynövényteleppel kapcsolatban rendezett be kisebb rozáriumot s kezdett el foglalkozni illóolajgyártásra is alkalmas növények termesztésével. Irk Károly vegytani tekintetben többféle magyar termelésű illóolajat tanulmányozott a gyógynövénytelep laboratoriumában. E munka szerzője szedte meg a rózsát ahhoz a kísérlethez is, amelynek célja volt a magyar termésű rózsaolaj előállítására és tanulmányozta. Az aránylag kis mennyiségű rózsából természetesen csak nehány csepp rózsaolaj előállítása sikerült.
Az alkoholos illatszerek, a „vizek”, sorában a rozmaringszeszen kívül nevezetes szerepet játszott a lavandulaszesz is. A Lavandula mindenképen későbbi jelenség ugyan a virágok és az ilaltszerek között, mint a rozmaring, de azért méltó arra, hogy megemlékezzünk róla.
A régiek a lavandula-nemzetségnek csak azt a fajtát ismerték, amely ma már nem divatos többé és annyira nem hasonlít a mai lavandulánkhoz, hogy története nem is tekinthető a mi lavandulánk előfutárának. Ez a Lavandula stoechas, amelynek az ókori görög és latin munkákban stoichas volt a neve. A stoichas a kalász görög stichos nevének származéka. Ezt a nevét meg is érdemelte, mert álfűzér virágzatát élénk-kék murvalevelekből álló üstök teszi feltünővé. A középkorban és még a renaissance korában is itt-ott Középeurópában a kertekben is megtaláljuk a gyógynövények között, de egészben véve ekkor már csak alárendelt szerepet játszott.
A modern lavandulák álfűzéreinek csúcsát nem koronázza üstök, hanem a virágok tűnnek szembe kék színükkel. Különösen két nyugatmediterrán faj nevezetes a spikinárd (Lavandula latifolia) és a lavandula (Lavandula officinalis). Előbbinek magyar neve német átvétel, a német Spikanard pedig a latin spica nardi kifejezés származéka. A spica a görög stoechas fordítása latinra, tehát kalászt jelent, nárdus-nak pedig az ókorban és a középkorban különféle illatos növényeket neveztek, egyebek közt például a kelta gyökönként (Valeriana celtica). A spikinard tehát körülbelül hamis nárdust jelent. A régies divat szerint hímnek is mondták ezt a szélesebb levelű és valamivel nagyobb termetű fajt szemben a következő s ma általánosan lavandulának nevezett fajjal, amelynek levele keskenyebb, termete átlagban alacsonyabb. A lavandula szó valószínűleg a latin lavo, mosok, ige származéka. A növény olasz neve lavanda, franciául lavande, angolul lavender, németül és magyarul lavandula s ebből Lavandel és levendula.
Ez a szó mint növénynév már a IX. századból ismeretes, de még bizonytalan jelentésben. A XIII. századtól kezdve átlalánosan használatos. Úgy látszik a növény a lovagkorban került a kertekbe s már akkor eljutott olyan északibb vidékekre is, ahol nem honos. A renaissance és a barokk korban még mindkét fajt, a spikinárdot és a lavandulát egyaránt szívesen tartották a kertben a fűszeres növények közt, de a rokokó korától kezdve az erősebb illatú és kényesebb spikinárd kiment a divatból. Magyarban legrészletesebben ismertette Lippay, aki azt is elmondja róluk, amit a középkor hagyott ránk ismeretükből.
„Lavendula, levendula, – írja Lippay – ennek igen jó illata van, s a levele keskeny hosszúkás, hegyecske, de nem olyan zöld, mint az izsópnak, hanem sötétebb színű avagy hamuszinű zöld. Egy arasznál nem igen nő magosabbat, kibül nő négyszegletű vékony száracska ki, annak tetején, mintegy kalászocskából nőnek apró kék virágok ki. Szélesebb levelü levendulát is találni érsek urunk Őnagysága pozsonyi kertjében, kinek virága fehér. A gyökere a levendulának fás, a magva feketéllő verhenyeges, akiről vethetni őtet, de jobb, ha az ágait egy darab gyökérrel elszaggatják és ugy ültetik szélről az ágyak körül kikeletkor vagy ősszel.
Spica, azaz spikinárd; ez igen egyes természetében a levendulával, azért him levendulának hiják, s más közönségeset nőstény levendulának. A spikinárd magosabb, bokrosabb a levele is szélesebb és a szaga is erősebb. Kikeletkor zöldül meg ez a fű, juniusban és juliusban virágzik, amely időben kell a virágit lemetélni és frissen vizét venni, meg is áll egész esztendeig. A misculantiában (vegyes salátában) is szedhetni keveset belőle, egyébaránt nemigen élnek a konyhán vele (ugyanis Lippay a veteményes kert növényei között szól a lavandulákról), hanem főmosni való lugnak és ferdőnek igen jó, mert megerősíti mind a két fü az embernek lankadt agyagvelejét, a főfájást is elüzi, sőt minden hideg nyavalyáját annak elveszti, ugymint a szédelgést, gutaütést, álmos betegséget, görcsöt, reszketést, contractuát és bénaságot. A hideg gyomrot megmelegíti, a szeleket elszéleszti, a vizelletet kiüzi, megnyitja a megrekedt máját és lépit embhernek. Mindezek a nyavalyák ellen vegyen az ember spikinárd és levendula füvet virágjával együtt, főzze meg borban vagy vízben, és abból igyék egynéhány nap egymás után. Hasonló ereje vagyon az égett vizének (v. i. alkoholos párlatának) és olajának, aki ezen a vizen felül lebeg, kinek legerősebb szaga van. Ha ezen füveket ecetben megfőzik, avagy olajukat a fájó fogon tartják, elveszi a fájdalmat. Ha abból csinált égett borból, aki elvesztette szavát, a szájába veszen egy keveset, megjön a szava. A szivdobogást is elveszi, ha fahéjat és szegfüvet tesznek hozzá s ugy élnek vele. Igy a nádméz és conserva is. Ezt a füvet, ha igen száraz hideg tél vagyon, be kell egy kevéssé fedni szalmával, legalább a gyökerén.”
Franciaországban, ahol a déli részben nagy területeket borít a lavandula, nagy mennyiségben gyűjtik és desztillálják. A termelőkhöz vándordesztillátorok járnak ki és a környékről odahordják a frissen szedett anyagot, ahol a lepárló készüléket felállítják. A spikinárd olaja ma már kevéssé használatos, a lavanduláét különösen Angliában még most is előnyben részesítik a többi „vízzel” szemben. Éppen ezért Anglia déli részében nagy területeken ültetik és termelik a lavandulát (71. kép).
71. kép. Lavandula-aratás Long Melford-ban, Angliában. (A. Taschirch nyomán.)
Az angliai illóolajvidék központja Mitcham, ahol botanikai és vegyészeti szempontból egyaránt sokat foglalkoznak az illóolajat adó növényekkel.
Különösen felkapta a divat a lavandulát a rokokó korában. Tudjuk, hogy a rokokó szívesen utánozta az ebben az időben közelebbről is megismert Kínában élő szokásokat. Keletázsia nem élt át sem renaissanceot, sem Amerika felfedezését, sem barokk kort, ott még élnek a középkori szerzetesi és lovagi kultúra szokásai s ezek egészen elbűvölték az új divatot kereső európaiakat. Keleten még nagy divatja volt a füstölő illatszereknek s a rokokó egyszeriben rávetette magát ezekre, mintha soha az ókorban nem égettek volna el a római császárok egész vagyonokat füstölőszerekben.
De a rokokó kereste a visszatérést a természethez s azt hitte, hogy ez is olyasvalami. Annak a kornak vastagfalú kastélyai, erősen elfüggönyözött ablakai a napsugárnak minden betörő kísérletét meghiúsították. Mit is keresett volna a napsugár azokban a szobákban? A dohos levegőben selyembe és bársonyba burkolt, ragyogó drágakövektől csillogó, vérszegény, főfájós, sápadt emberek sorvadtak, akik féltek a naptól, a víztől és talán legjobban az egészségtől. Napfény? Friss levegő? Kitiltották a szobákból s füsttel a potpourri-val, igyekeztek pótolni. Mikor lehullottak az első derek s a művészi, de rosszul fülő kályhákban felgyultak az első tüzek, a kályhákra rákerültek a potpourris edények, többnyire szép görög vázák utánzatai és a szobákban csakhamar kellemes illat áradt, amely a képzelet rokokó álomlovagaival elhitette, hogy egészség és boldogság telepedett meg a vastag, nyirkos falak között.
Mindenütt szépnek hitték ezt az életet s még a biedermeier polgárai is utánozni igyekeztek. E sorok írója még a mult század végén is ilyen környezetben nőtt fel egy kis erdélyi városkában, ahol még akkor is éltek reliktumként a rokokó és biedermeier hagyományok. És a csodálatos életű öregekkel, akik azóta már mind elköltötzek az égi rokokó lovagok és hölgyek közé, együtt szedte a kiskertben a lavanduláról és a rózsáról a virágokat, hogy megteljen nyáron át az öblös váza, amelyben egy réteg lavandulára egy réteg rózsaszirom s arra némi konyhasó került, míg a váza teljesen megtelt. A kiskert virágai nem vesztegették el hiába szirmaikat, hervadás előtt szárítószövetre raktuk a sziromhalmot s mikor árnyékos helyen lassan összezsugorodtak, beraktuk a vázába potpurrinak. Mult század közepén írt Parfümeriekunst című könyvecskében így írták meg a potpourri receptjét:
| Getrockneter Lavendel | 1 Pfund |
| Ganze Rosenblätter | 1 Pfund |
| Grob zerquetschte Violenwurzel | 1/2 Pfund |
| Grob zerkleinerte Gewürznelken von jedem | 2 Unzen |
| Grob zerkleinerte zimmt von jedem | 2 Unzen |
| Grob zerkleinerte Nelkempfeffer von jedem | 2 Unzen |
| Kürchensalz | 1 Pfund |
És a szerző régimódi őszinteséggel folytatja: „Wir brauchen kaum zu bemerken, dass das Salz hier bloss angewendet wird, um das Volumen und das Gewicht der Mishung zu vermehren, um dieselbe wohlfeiler verkaufen zu können.” De ezt a jó Erdélyben éppenúgy nem tudtuk, mint nem tudta Weszprémi, hogy Praevotius is hasonló célból költötte a rozmaringszeszhez a magyar királyné meséjét, és el nem hagytuk volna a potpourriból a sót. Pedig magunknak raktuk a szirmokat a vázába.
A mult században szerte európában lavandulás asszonyok hordták a városokba a lavandulát és hangos dicsérettel kínálták a városi népnek. Ez a szokás francia eredetű s valószínűleg Montpellierből terjedt el. Bécsen át eljutott Magyarországba is. Némelyik potpourrihoz használták fel a lavandulát, mások egyszerűen a fehérneműt őrző szekrénybe rakták. Így legalább a régi molyűző füveket is pótolta. Még ma is megjelennek június végén a budapesti utcákon a lavandulás asszonyok és ma is a régi buzgalommal kínálják a kertjükben nevelt lavandulát. A budai hegyekben itt-ott még most is akad az ember olyan helyekre, ahol néhány tő lavandula beszél elmult idők boldogságáról. Talán kertben volt, talán szellőben, de a szőlőt elvitte a filokszéra, a kertet valami rossz vállalkozás, nem maradt az egészből más, mint a lavandula.
Ha korunkban akár a városban, akár a falun szétnézünk, a déli fűszeres illatú ajakosak közül nem a rozmaringgal, nem is a lavandulával, hanem a bazsalikommal (Ocimum basilicum) találkozunk legtöbbször. Ezt a keleti növényt Egyiptomból Indiáig termesztették az ókorban s később Görögországon át Rómába is eljutott. Görög-római ókori ocimum neve mellé járult a korai középkorban a basilicum,királyi, jelző, Lippay mint a misculantia-saláta fűszerét és rákcsalétket ajánlja. Magyarországon most annyira kedvelik, hogy csokorba is kötik rózsa mellé, cserépben is tartják, kivált a hentesek kirakatában, de a temetőkben is gyakran látható a sírokon.
