7. Szegfű.
7. Szegfű.
Magyar kertek a XV. században – A renaissance-kert elmélete – Virágcserép, növényveder – Függőkert – Adonis-kert – Szegfű – Szent László füve – Szegfüvek – Gránátalma – Oleander – Fák nyirása – Filegória.
Az Árpádok korában aligha voltak Magyarországon díszkertek. Ekkor minden bizonnyal még csak a kolostorkertekben virágzott a rózsa és a fehér liliom, s a különféle déli fűszeres herba. A lovagkori díszkertet az Anjouk honosították meg Magyarországon a királyi várakban s onnan vették át lassanként a nemesi várak. De hogy milyenek voltak a XIV. század magyar várkertjei, arról semmi bizonyosat sem tudunk. Mindenesetre olyanfélék lehettek, mint amilyennek Albertus Magnus leírásából a nyugati várkerteket megismertük. Ilyen lehetett a Károly Róbert által alapított visegrádi várkert, és ilyen Zsigmond által alapított budai várkert. Mindezekről azonban csak annyit őrzött meg az utó kornak a történelem, hogy voltak.
A kertészeti és virágkultusz szempontjából, sajnos, még a XV. század magyar kertjeiről sem tudunk sokkal többet. Ebben a században leghíresebbek Mátyás király kertjei. Mátyás nagy arányokban kibővítette a visegrádi és a budai királyi kertet, s tudjuk, hogy ekkor már Pesten, Nyéken, Tatán, Komáromban és Pozsonyban is voltak királyi kertek. Dicsérik még az esztergomi prímási és a pécsi püspöki kertet is. Legrészletesebb tudósítást hagyott a királyi kertekről Oláh Miklós, de az ő leírásai értékesek lehetnek építészeti és műtörténeti tekintetben, azonban a virágkultusz szempontjából semmit sem érnek.
A régiek, főként Oláh adatai alapján így rekonstruálja Csánki Dezső a visegrádi kertet:
„Amint a kapun belépünk, azonnal szemünk elé tárulnak a palota pompás kertjei: lent a völgyben s fent a hegy oldalán. Az alsót tekintjük meg előbb. Kövecses útak kanyarognak, gonddal ápolt pázsitok s a kertészet minden művével, a virágok különféle fajaival megrakott ágyak között. E kertnek magas dombhát vet határt, melynek oldalait merész ívekben nyugvó, négyszögű terméskövekből rakott falak védik a leomlástól. E boltívek között láthatjuk a hegybevájt udvari pincék és raktárak bejáratát. A dombhátra negyven széles lépcső vezet fel. E hely – függőkertnek nevezik – még bájosabb tájképet ad. Itt már nem csupán a pázsitban, a virágokban gyönyörködünk, hanem a hatalmas növésű hársakban, árnyatadó rejtekekben s a messze nyíló pompás kilátásban is. Középen díszes művű kút ragadja meg figyelmünket. Veresmárványból van faragva; köröskörül a múzsák képszobrai díszítik, középütt pedig Cupido karcsú alakja nyúlik a magasba, amint egy márványtömlőn ülve, abból az üde forrásvizet kiszorítja. Csatornákon át vezetik ide a forrást a közeli hegyekből. S a víznek folytonos csobogása, amint Cupido tömlőjéből egy márványtálba s innen az alsó medencébe aláfoly, a bájos környezettel együtt elandalító hatású.”
A budai és pesti királyi kertekről még kevesebbet hagyott ránk a történet:
„A csonkatorony melletti főkapun kiérve, – írja a rekonstruáló Csánki – balra tartunk s nemsokára szemünk elé tárul a Várhegy nyugati oldalán s lent a völgyben elterülő gyönyörű liget. Gondosan ápolt kövecses útakon és lépcsőkön haladunk lefelé. Már messziről feltűnik egy pompás épület s közel jutva, egyszerre csillogó márványból épült palota előtt állunk… Odább haladunk. A tekervényes utak most tarka virágú rétek, rózsaligetek és ibolyaágyak, halastavak, díszes fasorok, lombok közé rejtett barlangok, fákból és cserjékből alkotott útvesztők mellett vezetnek el. Itt-ott sodronyból készült madárházakra bukkanunk, egyik-másik oly nagy, hogy cserjeligetek és gyümölcsfák is megférnek benne s mindenik telve hazai és más égövi szárnyasokkal, köztük a király kedvenc madarai, a hollók. Odább ezüstszínű mázas cseréppel fedett, toronyszabású épületek akadnak útunkba; mindannyi egy-egy étterem, melyekből az üvegablakokon át gyönyörű kilátás nyílik a körülfekvő tájképre. Nyaranta e termekben s a szabadba nyíló erkélyeken nyugszik meg s költi el estebédjét a királyi pár. A pesti mezőkön is hasonló gyönyörű kerteket tart Mátyás, hol gondokba fáradt lelkét szokta időnként megpihentetni. Hasonlókép Budán a sóház mellett. De legregényesebb a budai hegyek közt épített pompás nyárilak, erdős hegyoldalon, csörgedező patakok mellett, nagyszerű vadaskertekkel. Nyéknek hívják, a királynak ez a legkedvencebb helye az üdülésre, szórakozásra.”
Ha ezeket a kerti leírásokat összehasonlítjuk Albertus Magnus föntebb idézett kerti leirásával, több új kertészeti elemmel találkozunk, amelyeket a lovagkori várkertek még nem ismertek s amelyek ennélfogva kétségtelenül nyomban elárulják az olasz renaissance hatását. Ilyen először is a kavicsolt út. Láttuk, hogy a XIV. században még nem törték meg utakkal a pázsit egységét. Ilyen továbbá a terrasz. Ez is az itáliai renaissance kert újítása. Ilyen végül a fasor és az útvesztő, amely a dolog természete szerint csak nagy kertekben kaphatott helyet.
Mindez kétségtelenül itáliai hatásra vall. Ez a hatás közvetlen volt. Tudjuk, hogy a XIV. és XV. században a királyi és főúri magyar kerteket olasz kertészek rendezték be és azok gondozták. Már Károly Róbert is olasz kertészt tartott Visegrád várában. Mátyás budai, visegrádi, tatai és más palotáit olasz művészek tervezték, Csánki szerint valószínűleg Chimenti Camicia vagy Baccio Cellini. Chimenti Cimiciá-ról határozottan azt írja Vasari, hogy Mátyás udvarában „palotákat, kerteket, forráskutakat, templomokat, erősségeket és más jelentékeny épületeket alkotott.”
Bizonyos, hogy Mátyás olasz kertészei hozták magukkal a renaissance olasz villakert stílusát. Ugyanis Itáliában a XV. században egészen megváltozott a régebbi lovagkori (gótikus) kertstílus. A genovai születésű Leone Battista Alberti (1404–1472), korának a római életet felújító törekvéseit követve és irányítva, megírja a villastílust megalapozó építészeti műveit és ezekben a renaissance-kert elméletét, amellyel Albertus Magnus és Petrus de Crescentiis kertelmélete a multba hanyatlik. Itáliában a később az Itáliát követő egész Európában ettől az időtől kezdve a villakertek terjednek, főként a délnek fekvő napos domboldalakon, amelyeket a renaissance lelkes építészei és kertészei terraszos függőkertekké szépítenek.
Mátyás olasz kertészei ezeknek az itáliai terraszos villakerteknek mintájára bővítették ki a visegrádi és budai várelőkerteket, megszakították a régi várkert pázsitjának egységét kavicsolt utakkal, a hegyoldalba terraszokat vágtak, melyek között lépcső vitt a várba, sőt a villákat is meghonosították „éttermek” és más épületek alakjában. Hogy azonban a renaissance virágkultusza is eljutott-e Mátyás kertjeibe, arról semmit sem tudunk. A leírások csak rózsalugast és ibolyaágyat említenek, de ez már a lovagkori kertekben is megvolt. Pedig a virágkultusz terén a XV. század olyan újdonságokkal lepte meg Európát, amely lassanként mind mélyebb hatású átalakulást idézett elő.
Alberti a klasszikus római szokások alapján ajánlja, hogy a kényesebb és szebb virágokat, növényeket ültessük vedrekbe és cserepekbe s vedres és cserepes virágokkal díszítsük a lakást, a lépcsőket, terraszokat, utak mellékét. És a vedrekbe és cserepekbe ültetett virágok és örökzöldek révén olyan elemekhez jutott a renaissance kert, amelyek elvándorolhattak északra is, ott is hirdethették a déli növényzetben rejtőzködő örök tavasz halhatatlan szépségét.
A virágcserép és növényveder története messze keletre, Nyugatázsiába vezet, hol a legújabb ásatások az ősi szumir, a jelenleg ismert legrégib kultúra emlékeit tárták fel. Itt derült világosság a már egyes ókori görög írók által emlegetett Szemirámisz babilóniai függőkertjeire. Kétségtelen, hogy az első függőkertek, vagyis fákkal és virágokkal beültetett terraszok, Ur városában állottak. Ur leghatalmasabb építménye volt a Ciggurat. Ez a szó magyarul égi hegyet, vagy istenhegyet jelent. A Ciggurat lényegében nem volt más, mint a szumirok legfőbb temploma, amelyet terraszosan építettek és az épület közepén legfelsőbb terrasz gyanánt a torony emelkedett (58. kép).
58. kép. A Ciggurat Úr városban a terraszokon felhalmozott földben fák és virágok díszletek, az oldalfalakon a fölös vizet elvezető csövek nyílásai láthatók. (Woolley nyomán.)
Mikor Leonard Woolley, aki a Brit múzeum és a pennsylvániai egyetem múzeumának megbízásából az ásatásokat Urban vezette, a Cigguratot kiásatta, közben olyan feliratra bukkant, amely a Ciggurat környékén lehullott ágak eltakarításáról szól. Ebből Woolley annál jogosabban következtette, hogy a Ciggurat terraszain felhalmozott földben fák és virágok díszlettek, mert az épület oldalfalain mindenütt vizlevelezető csövek nyíltak. Ezeken szivárgott el a fölösleges nedvesség a terraszokon felhalmozott földből.
A Cigguratot abban az alakjában, amint reánk maradt, a harmadik szumir dinasztia alapítója, Ur-nammu vagy Ur-engu építette körülbelül 2300-ban Kr. e. Ámde további ásatások kimutatták, hogy Ur-nammu Cigguratja régebbi Ciggurat romjai fölött épült és bizonyos, hogy már az első diansztia is emeltetett Cigguratot, vagyis az első függőkert építését valamikor 3500-ra tehetjük Kr. e. Urban talált domborművekből tudjuk, hogy a szumirok szent fája a ciprus volt és a már említett Sub-ad királynő fejdísze (27. kép) nyomán valószínű, hogy viráguk a kerti anemone lehetett.
A Cigguratot tulajdonképen valami nagy növényvedernek kell felfognunk, de kétségtelen, hogy kisebb, szállítható növényvedreket is használtak a szumirok, amelyekben a hegyvidékről Ur városába szállították a ciprust. Ez körülbelül úgy történhetett, mint ahogyan nem sokkal később Hacsepszut, egyiptomi fáraónő Arábia keleti részéből Egyiptomba szállíttatta a tömjénfát. Később bővebben ismertetjük a tömjénfa-expediciót s a róla maradt képet is bemutatjuk. Ezen a képen már láthatók a régiek növényvedrei. (67. kép).
Mai értelemben vett cserepek első emlékei a régi Görögországból maradtak ránk. Theophrastus írja, hogy „az abrotonont gyakran cserepekbe (ostrakon) ültetik, mint nyáron az Adonis-kertecskéket.” Egykorú görög vázák képei megmagyarázzák, mi értendő az Adonis-kertecskéken (59. kép).
59. kép. Adonis-kertecskék a karslruhei múzeumban őrzött görög aryballoson. (M. L. Gothein nyomán.)
Például a mellékelt képen a létrán áll Aphrodite s Eros átnyújtja neki a növényekkel beültetett korsófelet. A kettétört korsó másik fele, szintén beültetve, a földön áll Eros jobbján, baloldalán pedig növényekkel beültetett edényt látunk a földön. Két oldalt egy-egy aténi asszony nézi a jelenetet. Az Adonis halálának emlékére készített Adonis-kertecskékbe, mint most már tudjuk, cserepekbe, édes köményt, salátát, vagy közönségesen búzát, árpát ültettek s a mint az első csirák kibújtak, a cserepeket a háztetőre rakták Adonist ábrázoló bábú mellé, és többé nem öntözték, úgyhogy csakhamar kiszáradtak növényei.
Az Adonis-kertecskék szokása korunkban sem veszett ki, csakhogy mostanában újévre készítik s cserépnek többnyire valamely furcsa figurát vagy malacot használnak. Ezt az alakját talán már Rómában kapta, ahol a virágcserép és a növényveder a császárság korától kezdve nagy szerepet játszott, mert a rómaiak már szivesen díszítették a szobákat, ablakokat és tetőket fákkal és virágokkal. A római szokások felújításaként Itáliában ismét divatossá lett növényveder és cserép nyugaton már a XV. század folyamán meghonosodott és a cserepekben megkezdték diadalútjukat a déli virágok és örökzöldek is. Magyarországon ennek ekkor még semmi nyoma. Mátyás díszkertjeinek leirói sem említenek cserepet, vagy cserepes növényt.
A cserép első és a renaissance legjellegzetesebb virága a szegfű, a világi szerelem és életöröm jelképe. A kerti szegfű (Dianthus caryophyllus) a Földközi-tenger mellékének nyugati felében honos, Afrika északnyugati szegélyén Tunisztól nyugatra Gibraltárig, Spanyolországban, Franciaország délnyugati szegélyén, Olaszországban és a környező szigeteken, végül legkeletebbre, Dalmáciában díszíti ez a szegfű a meleg mészsziklákat. A vadon termő alak csüngő szárú és kis, vörös virágú.
A régi görögök nem ismerték és egyáltalában kérdéses, hogy ismertek-e valamely szegfűvet. Noha a füveskönyvek Teophrastus munkájából vették a később szegfű-nemzetségnévvé avatott Dianthus-t, mégis ebben nem láthatunk mást, mint pusztán a Dios anthos név átvételét. Hogy mi volt a Dios anthos Teophrastus munkájában, már nem állapítható meg. De aligha volt szegfű, a kerti szegfű semmiesetre sem. Teophrastus ezt írja botanikájának a koszorúnövényekről szóló fejezetében: „Más növényeknek csak a virágai használatosak (t. i. koszorúkötéshez), és ezek közül egyesek illatosak, mint az ibolya, másoknak nincs illatuk, mint a Dios anthosnak, lángvirágnak.” Római szerzők a görög Dios anthos-t flos Jovis alakban fordították latinra. Plinius is említi a flos Jovis-t, de ez sem volt szegfű, mert a flos Jovis-ról azt írja Plinius, hogy csak a levelét használták koszorúkötéshez, mint a majoránnának, abrotanumnak stb.
Még a középkor első felében nem ismerték a szegfűvet, sem a kertit, sem más fajt. Csak később, a lovagkorban tűnik fel a kerti szegfű első nyoma IX. vagy szent lajos legendájában. Ponsort, a kerti szegfű történetének francia nyomozója, így fogalmazta a szegfű mondáját. Mikor Szent Lajos 1270-ben második keresztes hadjáratát vezette Tunisz ellen, seregében kitört a pestis. Az orvosok hiába igyekeztek megállítani a ragályt. A király, aki a természetet a maga titkos kormányzásában mint sokféle gyógyszer adományozóját ismerte és a füvekben való gazdaságában nem volt járatlan, feltette, hogy a természet olyan országban, amely ennyi sok betegséget termel, az ellenük szükséges szereket is készen tartogatja. Elhatározta, hogy maga jár utána a növényi kincseknek. Hosszas keresés után fűszeres illatban gazdag virágra bukkant, amelyet szegfűnek nevezett el, mert az Indiából hozott szegfűszegre emlékeztette és amelyben nyomban felismerte az áldásthozó szert. Sikerült is a virágból készített gyógyszerrel többeket meggyógyítania. De később őt is megtámadta a ragály és áldozatul ragadta. A keresztesek magukkal hozták a szegfüvet Franciaországba, hol csakhamar általánosan megkedvelték. Más változat szerint, angyal mutatta meg a segítségért buzgón imádkozó királynak a pestist gyógyító szegfüvet Tunisz kapui előtt.
Ponsort a legendából azt következteti, hogy az arabok már ekkor kertjeikben tartották a szegfüvet s azt a keletről szállított drága szegfűszeg pótlására és a szegfűlikőr készítésére használták. Így volt-e, nem-e, örökre eldöntetlen marad. De számunkra két szempontból mindenesetre tanulságos a legenda, amely azonban valószínűlag későbbi keletű. Egyik a szegfű nevének eredete. Kétségtelen, hogy Európa előbb ismerte a szegfűszeget s csak később fedezte fel a szegfüvet. A szegfűszeg (Caryophyllus aromaticus) messze keleten honos a Molukki-szigeteken s a fűszeres növényekben gazdag mirtuszfélék családjának tagja. Fa, amelynek bimbóit megszárítják és úgy hordják szét a világ minden tájára. A bennszülöttek titkos szernek használták, az arabok tették fűszerré és már az I. században Európába közvetítették, ahol először Plinius ismertette caryophyllon néven az indiai fűszerek között. Nevét is valószínűleg a bennszülöttektől vették át s kvaranfal, Arábiában krumful alakjában terjesztették. Ebből lett a görögös karyophyllon, majd a középkori latinban garofilus, végül a nemzeti nyelvek kialakulása korában a spanyol gariofilio, az olasz garofano, a francia girofle stb. Kapott azonban a szegfűszeg európai neveket is. Ezek közül a németben általánosan elterjedt a Nelchin, ahogy még Hildegard írta a XII. században. Ez kétségtelenül a szegfűszeg bimbójának, tehát a kereskedelmi árúnak szeg alakjáról vtt hasonlat. Az eredeti Nägelchen-ből alakult később, de csak újabb időkben, a Nelke. A magyar szegfű a német Nägelchen fordítása s már a schlägli szójegyzékben olvasható: gariofilus, zegfiw. A mediterrán kerti szegfű virágának illata azonos a keleti szegfűszeg illatával. Ez vezette a lovagkor természetkutató emberét a szegfű felfedezésére. Helyettesíteni igyekezet a szegfüvel a szegfűszeget s ezért jelent meg a szegfű a szegfűszeg, vagyis a gariofilus neve alatt s ezért hordja a kerti szegfű ma is caryophyllus faji nevét, amely tehát korántsem a carya és phyllus szavak összetétele.
A szegfű mondájának másik érdekes vonatkozása, hogy ez a virág, mint annyi más, gyógyfűként jelenik meg a történelem színpadán és pedig mint pestisgyógyító, röviden pestisfű. A pestis a középkor legrettegettebb betegsége volt. Gyorsan terjedt és szörnyű kínnal szinte biztosan ölt. Orvosságát nem ismerték, a menekvést egyedül isten kegyelmében látták. A pestisfű mindenütt Isten ajándéka. Több mondát ismerünk a pestisfűvekről Európa különböző országaiban, a lényege mindnek az, hogy Isten – többnyire angyala közvetítésével – jelöli ki valamely nagy királynak, aki hozzá segitségért folyamodik a népét (seregét) öldöklő pestis ellen. Különböző országokban különböző királyok és különböző füvek szerepelnek a pestisfüvek mondáiban. E mondák, mint általában a lovagkori mondák nagy része, Franciaországból indultak vándorlásra. Ott, mint láttuk, Szent Lajos és a szegfű a pestisfűmonda szereplői. Németországban Nagy Károly a pestisfűmonda hőse és a bábakalács (Carlina acaulis) a növényre, amely éppen ezért kapta és hordja Carlina nevét. Hogy már a XV. században ismerték, bizonyítja egy németországi kódex, amely képben is megörökítette a Carlina-monda szereplőit (60. kép).
60. kép. Nagy Károly-füvének legendáját magyarázó kép a müncheni állami könyvtár egyik kódexében; készült a XVI. század legelején. (H. Fischer nyomán.)
Magyarországba is eljutott a pestisfű mondája, itt Szent László a hőse, és a keresztes tárnics (Gentiana cruciata) a füve. A magyar irodalom Szent László füve mondája néven ismeri és tárgyalja ezt a motívumot, amelyről a mult század népies irányának hatása alatt azt vélték, hogy népmonda. Ez azonban téves származtatás, és kétségtelen, hogy Szent László füve mondája a XV. század magyar kolostori irodalmának átdolgozása. Valószínűleg valamely németországi forrásból. De az a kódexünk, amelyben a pestisfű mondája magyar ruhát öltött, nem maradt fenn. Első forrásunk már nyomtatott munka, Bejthe István többször idézett Nomenclator-a, amelynek azt a két oldalát, ahol a monda megjelent, facsimile másolatban (61. kép.) mellékeljük. A latin szöveg a növény neve után előbb Szent László pénze mondáját közli s csak végül mondja el a magyar pestisfű-mondát. Magyarul körülbelül így fordíthatjuk: Gentiana, közönségesen keresztesfű, Szent László király füve, latinul S. Ladislai regis herba, első Lászlóról, Magyarország királyáról, aki a szent jelzőt kapta, mert kiűzte Magyarországból a tatárokat. Beszélik, hogy e király idejében egész Magyarországon rettenetes pestis dühöngött, ő azonban imájával megnyerte Istentől, hogy e pestisnek gyógyítója azon növény legyen, melyet felfelé lőtt nyila esetében eltalál, ez pedig a keresztesfű volt, amellyel ezután alattvalóit a pestistől megszabadította.
61. kép. Clusius és Bejthe 1583-ban nyomatott latin-magyar növénynévjegyzékének az a két oldala, amelyen Szent László pénzének és füvének legendája olvasható. (A névjegyzéknek a németújvári ferencrendi zárdában őrzött egyetlen fennmaradt példánya nyomán.)
A későbbi leirások mind Bejthe szövegén alapulnak, a XIX. században költőileg is feldolgozta ezt a mondát Arany János. A magyarból átvették a szomszédos szláv népek is, ezért horvát neve is volt már Vladislavka, László füve. A Szent László füve mondájának némely elemzője magyaros motívumnak véli azt, hogy László király nyíllövéssel talál a pestisfűre. Bár a szegfű mondájával szemben ez a motívum valóban különböztetőnek tekinthető, a német pestisfű mondájával szemben nem. Sőt a nyíl ebben az esetben korántsem a sorsvetést jelképezi a mondában, hanem a pestisfű gyökerének ama tulajdonsága következtében került a mondába, hogy a Carlina és a keresztes tárnics gyökere gyakran egészen átodvasodik. Ezt a füveskönyvek szerzői is kiemelik, Melius is megemlíti, hogy a keresztesfűnek „ugyan lyukas a gyökere”. Ezért nevezik a tótok prostreleny koren, vagyis átlőtt gyökérnek. Hasonló tulajdonságú a német pestisfű, a Carlina gyökere is, ezért bővült a pestisfű francia mondája a nyílazással.
Térjünk vissza a szegfűhöz! Piros virága is kellemes, fűszeres illata miatt csakhamar mint virág is kedvence lett a lovagoknak és a szerelem s az életöröm jelképe. Már XV. századi képeken a cserépbe ültetett szegfű a szerelmes pár kisérője (62. kép).
62. kép. Cserépbe ültetett szegfű és nyírott puszpáng rajza XV. századi képen a konstanzi Goldast-család könyvében. (Kronfeld nyomán.)
A renaissance-korában a festők el nem mulasztják, ha valakiről mellképet készítenek, hogy piros szegfűvet adjanak a kezébe s úgy örökítik meg (63. kép).
63. kép. Szegfű Dürer 1499-ben készült „A posztós lánya” képén a nő kezében.
A szentképeken elmaradhatatlan a rózsa vagy a liliom, a profán célra készült képek virága a szegfű. Később természetesen a Madonna-képeken is helyet kap, mert az elvilágiasodás a renaissance korában, rohamos léptekkel halad előre. A cserép lehetővé tette, hogy necsak a Földközi-tenger mellékén hódítson, hanem északon is, noha itt már annyira megviseli a tél, hogy nem veheti fel a versenyt a szabadföldi virágokkal, hanem télire a pincébe, szobába szorul.
Legjobban kedvelték minden időben a franciák. A Bourbon-dinasztiából származó II. Lajos, akit a történelem Nagy Condé néven ismer, a XVII. században is fentartotta Franciaországban a piros szegfű népszerűségét. A francia forradalomban a rojalisták piros szegfűvel (oeillets d’horreur) léptek a vérpadra. A revans idején Boulanger hivei hordták a szegfüvet. Korunkban a szocialisták virága a piros szegfű, amelynek politikai multjáról bizonyára nem sokat tudnak.
Magyar nyelven a szegfű szó először Murmelius latin-magyar szótárában jelenti a Dianthus caryophyllus-t. Murmelius (1477–1517) szótárának 1533-iki kiadása bővült először magyar szavakkal s ez az év lett a magyar szegfű dátuma. Murmelius Lexikon című szótárának ez a kiadása Krakkóban jelent meg és egyik oldalán ezt olvassuk:
De floribus, veraggogrol.
Flos, verag.
Flosculus, veraczka.
Serta, kozzoro
Corollus, kozzoroczka.
Viola, vyola.
Viola plura sunt genera, sokfele vyolak vadnak.
Caryophilus, sek fy verag.
Rosa, rosa.
Rosula, rossaczka.
Lilium, lilium.
Narcissus, barson sinő lilioum.
Calta, vetemenben termő feer verag.
Tekintettel arra, hogy a szegfű szó itt a virágok között foglal helyet, kétségtelen, hogy a kerti szegfüvet jelenti. Ez annál bizonyosabb, mert a fűszerek között – De aromaticibus, jó illatú állatokról – újból, de most már szegfűszeg értelemben olvassuk a Chariophilum, szükfű nevet.
Azonban a XVI. századból még nem maradt ránk leirása, Melius is csak nevét említi, pedig a német füveskönyvek bőven foglalkoztak vele. De megtaláljuk Melius Herbarium-ának címlapján cserepes képét (64. kép); mint tudjuk; Lonicerus füveskönyvéről került oda. Hasonlóképen Martini Koszorú-jában és magyar fordításában látható cserepes képe.
64. kép. Melius Juhász Péter Herbárium-ának címképe: Lonicerus füveskönyvének képei nyomán készült Kolozsvárott; jobboldalon az első képen kerti jelenet cserépbe ültetett szegfűvel; baloldalt az alsó képen desztilláló készülék működésében.
A XVII. században már Magyarországon is mindenütt kedvelik. Bizonyítja ezt Nadányi János, aki Erdély számára a francia Mizault még XVI. századbeli kertészeti könyvét fordította magyarra 1669-ben. „Koronás szekfű – írja Nadányi – a köz gallusok az ő külső tekintetiről szemecskének vagy oeillett-nek nevezik, szagáról pedig gariophilleá-nak vagy szekfűnek. Ezt az asszonyok annyira szeretik az ő szagának gyönyörűsége és színe böcsös volta miatt, hogy minálunk kevesen találtatnak, akik az ő kertekben vagy földedényekben ablakonként szorgalmatos nagy gonddal ne tartsák. Virága néki mindenek felett tekintetes, szaga mint a szekfű, de igen kedves. Melyek közül egynémely biborszinű, más skarlát, némely hófehérszínű vagy különb színnel tekintetes.”
Nagyon részletesen ír a szegfűről Lippay János, akinek révén azt is tudjuk, hogy „a méltóságos esztergomi érsek urunk ő natsága pozsonyi kertjében többet hatvan külömb-külömféle drága színű telyes szekfüveknél találhatni; és nagyokat mint az öreg rózsa, nemcsak oltott sötétvereseket, de magonkölteket is, mind fehér veressel pettyegetetteket s mind királyszínűeket”. Elmondja Lippay azt is, miként kell gondozni a kerti szegfűvet, miként kell magon szaporítani s miként felnevelni, végül a szárak mellé „szép pálcácskákat verjenek és gyengén hozzákötözzék, hogy a szél le ne törhesse őket. Ősszel, ha akarja, kiveheti és edénybe teheti, de télben a pincébe vigye. Ha pedig némelyeket mindjárt edénybe akarná tenni, azoknak jól elmetéljék águkat és csak ötöt vagy hatot hagyjanak, hogy még tél előtt fiatal ágacskákat verhessenek ki. Mert egyébként elvesznek, ezek is télben a pincébe tétessenek”.
„Ha ki akarja, hogy nagyobb virága legyen, sok bimbót ne haggyon rajta, hanem az aljasát leszaggassa, sőt ha egyet, kettőt vagy legfeljebb hármat hágy, annál nagyobb leszen. Mivel pedig a szegfűszálon mindenkor két bimbó nő ki egymás mellett, egyik nagyobb, másik kisebb, törje le idején a kisebbiket, hagyja meg az öregbiket. Hogy el ne hasadjanak a kövérségtől a szekfűvirágok, mikor látod, hogy jó temérdekek a bimbók és két nap multán kinyílnak, tekerd meg; azután egy pennacsináló késsel igen gyengén és egyaránt hasítsd meg jobban az eloszlott végét a bimbónak: szép rendesen és öregen nyílik. Avagy egy kis hegyetlen ollócskával metéljed környöskörül el a bimbónak zöld héját félig, mikor közel van a virágzáshoz, és rendesen kerekdeden nő a virágja.”
A modern szegfűtenyésztés alapjait a XIX. század első felében Lyonban rakták le. Itt egy uradalmi kertész, Dalmais, 1834-ben észrevette, hogy egyik szegfűtöve állandóan virágzik. Ez lett a folytonvirágzó, remontáns szegfüvek őse. A mult század közepén Laisné állította elő Levalloisban annak a kornak legszebb remontáns szegfüvét, amely Souvenir de la Malmaison néven került a kereskedelembe. A mult század utolsó két évtizedében a Margit-szegfű volt a divat virága, ezt Sziciliából hozott szegfűtőből Sprenger nevelte. A kiegyezés korának leglelkesebb magyar szegfűbarátja volt báró Podmaniczky Frigyes, aki sohasem jelent meg az utcán gomblyukba tűzött fehér szegfű nélkül.
A cserépben tartott kerti szegfű elterjedése után néhány középeurópai szegfű is bejutott a kertekbe. Ezek közül virágjában és termetében eléggé hasonlít a Dianthus caryophyllus-hoz a pünkösdi szegfű, ezen a néven leginkább a Dianthus caesius szerepel a kertekben. A magyar kertekben nem gyakori, de már Lippay ismertette. „Caryophyllus plumarius, pünkösdi szegfű, apróbb a másfélénél, együgyű fehér virágú, kikeletkor virágzik, és barackvirágszínű; teljes hasonló színű, nagy csoportban kiterjed és gyökerezik; levelei is vékonyabbak, mint másféle szekfűnek.”
Kedvelt középeurópai szegfű a csillagszegfű vagy szakállasszegfű (Dianthus barbatus), amelyet Magyarországon szintén Lippay ismertetett először. „Flos affricanus, török-szegfű, teljes, egy száron, aki olyan mitnha egyenes volna, sok nő”. Később a XVIII. század második felétől a hozzá hasonló, egyéves kínai szegfű (Dianthus chinensis) szorította vissza, amelyet Diószegi írt le először a magyar irodalomban.
A cserép és a növényveder ismereteinek terjedésével újabb és újabb olyan déli növények jelentek meg Középeurópában a szegfű nyomán, amelyek elől régebben teljesen elzárta az utat a tél hidege. Legelterjedtebb ezek közül a szegfű után a gránátalma és az oleander, amelyek ugyan egyidőben, a XVI. században jelentek meg Középeurópában mint virágdísz, de mert a gránátalma már a renaissance korában fontos szerepet játszott, míg az oleander csak később lett népszerűvé, előre bocsátjuk a gránátalmát.
Tudjuk, ma is az egész telet a pincében tölti s mikor tavasszal a többnyire már korhadó vederben előkerül, olyan kopott, hogy az embernek kedve támad megkérdezni: ugyan mit keres itt a tavasz ragyogó virágai között? Annál pompásabb jelenség a nyár melegében, mikor átellenesen álló, bár nem örökzöld, de mégis bőrnemű, lándzsás levelei zöld színalapjából lángolva sütnek elő a vörös virágok. Ilyenkor már teljes a kert gazdagsága virágokban, mégi s a gránátalmával kevés virág kelhet versenyre; a legpompásabb kertben is feltünő jelenség a különös, ünnepélyes külsejével mindenütt magára vonja a figyelmet.
Már Nyugatázsiában és évezredekkel ezelőtt felkeltette az ember figyelmét. De először nem virágával, hanem főként gyümölcsével. Talán már a kőkori nyugatázsiai embernek gyümölcse volt. De kerti története is lehet vagy négyezer éves, mert Egyiptomban már Kr. e. 1500 körül ültették. A maradó csészével koronázott gránátalmagyümölcs ma is megérdemli figyelmünket. Éretlen korában pirosló, később barna színű, bőrszerű, durva héja éréskor felreped és a kiváncsi szem elé tárja a kétemeletes alma gránátpiros belsejét. Az első emelet háromrekeszű, a felső hat-kilenc rekeszű, mindenik rekeszben számos maggal. A magvak szegletesek, biborkékek és nedves, húsos, vörös magköpeny burkolja őket. A felvágott gránátalma valóban szép látvány átlátszó, kristálytiszta husán áttetsző magjaival. Minden része hasznos. Húsa üdítő gyümölcs, amelyből frissítő italt is készítenek már ősidők óta, a török ezt az italt serbetnek nevezi. Magvai is ehetők, frissen és szárítva egyaránt. A gyümölcs héja cserzőanyag, ezért a régi Rómában malicorium volt bizonyos gránátalmafajta neve. A sokmagú gyümölcs a termékenység jelképe lett s mint ilyen, Astarte, majd Aphrodite jelvénye. Rómában – Plinius bizonysága szerint – legtöbbre becsülték a kárthágói árút, ezért ott gyakran malum punicum, pun alma volt a piaci neve.
Hogy az ókori kertekben milyen fontos szerepe volt, a biblia is bizonyítja, amely Palesztina legfontosabb gazdasági növényeit ebben a rendben sorolja fel: búza, árpa, szőlő, füge, gránátalma, olajfa, datolya. Homeros a feákok országában leírja Alkinoos kertjét s abban említi a körtefát, almafát, gránátalmafát, fügefát, olajfát, szőlőt. Görögországba és Rómába többnyire keletről és Afrikából szállították a gyümölcsnek használt árút, noha a gránátalmafát gyakran ültették Hellaszban és Itáliában is. Itáliában az ókorban kapta sok magjáról malum granatum nevét s a modern nyelvekben ez a Plinius által is használt neve honosodott meg. A granum szó magot jelent, a malum granatum tehát sokmagvú alma. Ebből lett az olasz melogranato s rövidítve a granato, a francia grenadier, az angol pomegranate, a német Granatapfel, a régebbi magyar pomagránát, és az újabb gránátalma, amely utóbbi a német név fordítása. Tudományos Punica granatum neve részben a már említett malum punicum, részben a malum granatum emléke. A granatum szó hatása később a katonaság körében is feltűnt, mikor az európai katonaság használatba vette a robbanó lövedéket, annak az olaszban granata, innen a többi európai nyelvben s a magyarban is gránát lett a neve; a kézigránátot dobó katonát sokáig gránátosnak nevezték.
A renaissance korában már csak emlék volt a gránátalma. Az arabok a X. században elhozták Indiából a citromot és a narancsot s előbb Palesztinában, majd Egyiptomban és Afrika északi partjain alapítottak narancskerteket, a XI. században pedig Spanyolországban és Szicilia szigetén is. A gránátalmánál sokkal kellemesebb narancs és citrom, a serbetnél üdítőbb limonádé ettől kezdve hamarosan kiszorította a gránátalmát. Ugyan még Albertus Magnus és Petrus de Crescentiis is felsorolják a gyümölcsfák között, de útóbbi már azt írja, hogy az egyszerűbb emberek délen gránátalmafát, északon szilvafát, birset, füzet, nyárt, vagy szilt használjanak kerítésnek. Tehát a XIV. században már inkább csak mint kerítés játszott szerepet a déli országokban.
Ujra fontos szerephez jut azonban a gránátalma a XV. században. De a gyümölcs ekkor már csak az ornamentikában nevezetes. A renaissance híres gránátalma-motívuma csírájában az ókorba visszanyúlik. Tudjuk, hogy Salamon (Kr. e. 970–933) templomának oszlopfejein többféleképen ábrázolták a gránátalmát s Herodotus szerint Xerxes testőrségének lándzsáin gránátalmadísz fityegett. Keleten a XIV. században elterjed a selymeken a gránátalma-motívum s a XV.-ben Itáliában is ez a legkedveltebb dísz az olasz selymeken. Mátyás király Itáliában készült trónkárpitján a korabeli pápai aranyrózsát utánzó rózsa-motívumon kívül naturalisztikus eredetiségében láthatjuk a gránátalma-motívumokat (XI. tábla).
XI. TÁBLA. Rózsa- és gránátalma-motívumok Mátyás király trónkárpitjából szabott miseruhán. (A Nemzeti Múzeum fényképe nyomán.)
„A XV. század második felében – olvassuk Az iparművészet könyvében – az olasz selyemszövés terén Velence jut vezető szerephez; de a szigetváros mellett a selyemszövés többi olasz főhelyei is számot tesznek. A gránátalmás mustra most is az uralkodó, de szerény levélkeretéből káprázatos változatossággal alakított s egymást metsző indadísz keletkezik, amelynek egymásba fonódó virág- vagy szalagfűzéreinek keretében magának a gránátalma motívumnak csak kitöltő szerep jut. Ez a kitöltés azonban csak körvonalaiban emlékeztet még a gránátalmára, amelyeken belül a stilizált gyümölcs helyébe akantusz-lombok, szimetrikus virágbokréták, tollas vagy virágos vázák – régi magyar nevükön olasz korsós virágok – és más effélék kerülnek”. Minthogy a XV. századnak legkedveltebb virága a szegfű, többnyire szegfűvel kombinálják a gránátalma motívumot. Így látjuk egy a bártfai múzeumban őrzött olasz származású miseruhán (65. kép.)
65. kép. Szegfüvekkel kombinált gránátalma-motívum, XV. századbeli olasz selyemdamaszk miseruhán a bártfai múzeumban. (Mihalik Gy. és Török K. nyomán.)
A renaissance azonban más módon is feltámasztotta a gránátalmát. és pedig virágjáért, amelyet ugyan jól ismertek az ókorban is, de csak alárendelt szerepet juttattak neki. Plinius azt írja a gránátalma virágjáról, hogy a neve balaustium, orvosságnak és ruhák festésére használják, s az ilyen ruhát balaustium-színűnek nevezik. Löw Imánuel szerint a balaustion vagy balaustium sémi eredetű szó s a gránátalma elfeledett sémi neve, amely a betsa vagy belasa szóból ered. Belasa pedig repedést jelent, tehát eredetileg az érett gyümölcs neve volt. Később azonban ezt elfeledték s Dioskurides és Plinius a balaustion szót a virág neveként foglalták le.
A balaustium nem tünt el a középkorban sem, sőt mint gyógyszer használatos volt az egész keresztény és arab kultúrterületen. Nyilván eme szerepének köszönheti, hogy akkor sem szünt meg iránta az érdeklődés, mikor a gyümölcs már eljutott a feledés útjának kezdetére. A renaissance pedig előtérbe tolta a virágot és azzal, hogy a gyümölcsöt az ismert gránátalma-motívummá alakította, azt is dísszé avatta. A renaissance embere a balaustium-ot az olasz balaustro alakjában használta s az egész gránátalmafát gyakran így nevezte. Mikor Alberti javaslata nyomán elterjedt a növényveder iránt az érdeklődés, a lépcső és az erkély díszítésére szívesen alkalmazták a vederbe ültetett gránátalmafát, amely piros virágaival versenytársa lett a szegfűnek és azt inkább az ablakba szorította. A lépcsőkorlát és az erkélykönyöklő mai napig őrzi nemzetközi nevében a balustium emlékét, ugyanis – mint Löw Imánuel kimutatta – a lépcsőkorlát és erkélykönyöklő Itáliában a díszítésére használt balaustro alapján kapta olasz balaustrata (virágis gránátalmafával szegélyezett) nevét, ebből lett a francia balaustrade, amely később világszerte meghonosodott.
A vederbe ültetett gránátalma a XVI. században egész Középeurópában divatossá lett az olasz példa nyomán az úri házakban. Télire pincébe tették, nyáron a balustrádokat díszítettk vele. Lippay ezt írja róla: „Balaustia, vad pomagránát, avagy teljesvirágú pomagránát, aki gyümölcsöt nem hoz, de a virágja igen szép miniumszínű veres: öreg teljes, mint a középszerű rózsa. Fája, levele nem külömb a gyümölcsöző pómagránátrál. Kirül az olasz fák között. Szaporítása lehet a bujtatás által, vagy a gyökeréről kinőtt ágacskákról, amint gyakran megmondottam. Öreg faedényekbe kell tenni, hogy télbe a pincébe vihessék.” Azonban még a XVIII. század végén sem volt Magyarországon gyakori. Grossinger azt állítja: „a fa nem állja ki a tél szigorát, ezért az ország díszkertjében nagyon ritkán látható.”
Annál inkább elterjedt országszerte s még a legszegényebb faluban is barátságosan köszönt szép, s a keserűmandulára emlékeztető illatú virágjával az oleander (Nerium oleander). Jól ismerték már a régiek is ezt az örökzöld, mediterrán növényt. Középkorvégi oleander nevében leveleinek hasonlatosságát őrzi az olajfa leveleihez. Tudományos Nerium nemzetségneve, amelyet már Plinius említ, valószínűleg a vizek istenének és a hableányok nevének emlékét tartja emlékezetben, akiket a klasszikus mitológia Nereus és nereidák néven tisztelt. Van is valami az oleander természetében, ami Nereus birodalmába utalja, az, hogy a patakok partjának és az időszaki vizfolyások medrének fája s a Középtenger mellékén, hol nagy terület a hazája, éppen olyan jellemző kísérője a patakoknak, mint erre mifelénk a fűzek. Utóbbiakkal közös tulajdonsága könnyű szaporíthatósága dugványokkal; a legszegényebb ház ablakában is gyakran látható a dugványa valamely befőttesüvegben, hol a vizben rövid idő alatt gyökereket hajt s akkor cserépbe, majd ha megnőtt, vederbe kerül.
Már egyiptomi falfestményeken is előfordúl, hasonlóképen a naturalizmusukról világhírű krétai falfestményeken, az ókori Itáliában pedig a pompéji falfestmények növényképei között. Ebből megállapítható, hogy ismerete keletről terjedt nyugatra. Theophrastus vad babérnak nevezi, s mert a babérnak görögben daphne volt a neve, vad daphnénak. Dioskurides a költőibb rózsababér, rhododaphne néven ismerteti s azt írja róla, hogy mind a levele, mind a virága mérges, különösen a kutyának, szamárnak és az öszvérnek, valamint a kisebb négylábúaknak, azonban embernek borban vett nedve hasznos az állatok harapása ellen. A görögök és rómaiak oleander levéllel dugták el a patkányok és egerek járatait s a levél főzetével irtották a bőr élősködőit. Plinius nerium, rhododaphne és rhododendron neveit közli. Rhododaphne neve terjedt el a keleti sémi nyelvekben is, természetesen módosulatokban.
Már az ókorban is ültették díszfának szép virágaiért, de mert tudták, hogy levele keserű és mérges, bizonyos óvatossággal bántak vele. A középkorban mint gyógynövény szerepelt déli vidékeken. A renaissance felújította kerti használatát s szívesen ültette vederbe a balustrádok díszítésére. a renaissance építészettel a XVI. században északibb tájakon is elterjedt a vedrekben. Konrad Gesner már 1560-ban említi Bázelből. A barokk-korban még az előkelők tartották házukban, a XIX. században a nép is széles körben megkedvelte. Hogy akkor éppen a legszegényebb osztályoknak lett legkedveltebb virágos fájává s ma már a külvárosi udvarokban éppen olyan gyakori, mint a falvakban, annak illatos és vörös virága, örökzöld lombja, könnyű szaporíthatósága és igénytelensége a magyarázata. Annyira igénytelen, hogy egészen ártalom nélkül viseli a cserépnövényekkel szokásos legdurvább visszaéléseket, a túlzott öntözést és azt, hogy nyáron a legforróbb napon kénytelen hevülni. Mintha egyenesen erre született volna.
A magyar irodalomban Lippay ismertette először: „Nerion vagy oleander, Olaszországban termő csemete, hosszúkás a levele, kivel egész tetejéi rakva; felül nőnek a virágai, barackvirág színénél veresebb, fehér virágú is vagyon; hosszú hüvelykek vagyon virágja után, kiben magva terem, ezt ha elültetik, kinő, de hamarébb a gyökeréről kijött fiatalokat leszaggatni s azt elültetni. Télbe a pincébe kell vinni. Egyébként ha ki ennék benne vagy bevenné, igen mérges állat.” Hogy még a XVIII. század végén is inkább az előkelők virága volt, Grossinger feljegyzése bizonyítja, aki a görög rhododaphne és az ebből fordított Lorberrose nyomán magyarban a borostyánrózsa nevet ajánlja számára. De magyarban is középkorvégi drogneve, az oleander, terjedt el. „Rhododaphne in hortis primorum Hungariae floret, ut perhibet Molnár; non paucas ipse spectavi” – írja az első magyar dendrológus.
Az Itáliában a XV. században felújított ókori villastílus elterjedése Középeurópában a XVI. században a fentiekben elmondottakon kívül abban is megválátoztatta a kerteket, hogy puszpánggal szegélyezte a virágos ládákat és a különféle alakra nyírt puszpángnak, majd egyéb cserjéknek és fáknak is jelentékeny szerepet juttatott a kertben. Noha ez nem tartozik szorosan a virágkultuszhoz, mégis röviden meg kell róla emlékeznünk.
A puszpángot már a császári Rómában felhasználták a kertekben s az architektonikus villakertstílusnak legfontosabb növénye volt. Plinius azt írja a törpeplatánról szóló fejezetben, hogy a fák nyírása Augustus császár idejében jött divatba. „Azokat a platánokat, amelyeket szorgalmas munkával nem engednek magasra nőni, törpeplatánoknak nevezik. Ugyanis a fák között is találunk torzszülötteket és ezeket általában törpefáknak nevezhetjük. De vetéssel és nyírással is előállíthatók. C. Matius lovag és Augustus császár barátja vezette be az utóbbi években először a fák nyírását”. Miként az újkorban is az eleinte architektonikus formák között maradó fanyírás később, kivált a barokk-korban játékos és mesterkedéssé fejlődött, azonképen volt ez már a császári Rómában. „Noha jogosan abban az előszeretetében, hogy ilyen találmányokat bizonyos nevekre utalnak, mégis el kell ismerni, hogy a császárok kora előtt nem hallunk erről a sajátságos növényidomításról. Cicero egy alkalommal topiarius néven említi azt a kertészt, aki különlegesen a díszkertet gondozta, de itt előbb volt a hivatal, s csak erről nevezték el a fák nyírását, amelyben a kertész később legnagyobb művészetét gyakorolhatta, opus topiarii-nak… Az öregebb Plinius korában már sokra kellett vigyék ebben a mégsem egészen könnyű művészetben, mert a puszpángból és a ciprusból egész vadászati és hajóraj- stb. szoborcsoportozatokat nyírtak…”
Sajnos, Magyarországon még a XVI. századból sem maradt írott nyoma a puszpáng kerti használatának. Csak Lippay munkájából értesülünk arról, hogy: „A füvek között legalkalmatosabb az ágyak széleinek ékesítésére az izsóp, levendula, spikinárd, ruta, zsálya, Isten fája, római kakukkfű, mátrafű, székfű, csillagvirág, apró ciprusra, alacsony kruspán, aki minden füveknél legalkalmatosabb és ékesebb: ezekkel a füvekkel és kruspánnal a táblák közepin akárminemű címereket, neveket, órákat és aminémű cifrát kivánsz, kiformálhatsz.”
A renaissance korában terjedtek el a kertekben az úgynevezett „kettős lugasok”, vagy fára készített filegóriák is (66. kép).
)
„Aki akarja, – írja Lippay – kettős lugost is csinálhat egymás felett, ha mikor a fák jó magasra felnőnek, úgy hogy felül az alsó arcusokat deszkával megpadolják, akin járhassanak; a felső folyosó lugosnak arcusit ugyanazon fáknak ágaival béfödözze és borítsa, a négy szegletin pedig négy nyári házat csináltathat két sorba, hogy ezen a lugosfolyosón egyikből a másikba járhassanak.”
Európaszerte legszívesebben a hársfára készítették a kettős lugast vagy filegóriát. Nem lehetetlen, hogy már Mátyás kertjeiben voltak ilyenek. Messze keleten is szerették a fára emelt filegóriát, amelynek emléke perzsa festményeken maradt ránk. A hársfa az egyetlen néven nevezett fa Mátyás visegrádi kertjében. Különösen elterjedtek azonban a hársfára készített filegóriák a XVII. században s a magyar kertekben is sok volt ekkor belőle, miként Takáts Sándor kutatásaiból tudjuk.
„Az egykori magyar udvraházak patriarchalis életében – írja Takáts – a hársfák voltak a mulatságok szemtanui. A magyar uraknál ugyanis az a szokás járta, hogy a hársfák ágait mesterséges úton növesztették és hajtogatták mindaddig, amíg az árnyékos lombok és az egyenesre növesztett ágak alkalmasakká lettek egy-egy nyári mulatóház vagy filegória építésére. Az ilyen mulatóházba vagy filegóriába kétfelől partosan csinált garádics vitt, mely garádicsnak hol több, hol kevesebb lépcsője volt. A filegória körül könyöklő karfás folyosó futott végig, ahonnan rendesen igen szép kilátás nyílt a virágos kertre.
Amikor a hideg melegre tért s a hársfák rügyei fakadásra fordultak a szép iratos filegóriák tornácai, emblémás és virágos szobái lettek az udvarházak népének legkedvesebb mulatóhelyeivé. Ott fönt az illatos hársfavirágok közt és a mesterségesen kibocsátott gallyak alatt folytak a magyar urak, nagyasszonyok és az ifjak mulatságai és játékai… Még a nyári estéket is legszívesebben ezekben a filegóriákban töltötték. S midőn az idő estvéhez közelíte, az inas-vaskarikákba gyertyatartókat függesztettek s úgy világítottak. Azután elkövetkezett a fülemüle-várás. Kicsinye-nagyja unos-untalan leste a fülemüle megszólalását. S mikor a kedvelt dalosmadár szózatot adott, bokorról-bokorra követték s némán lesték csattogását, édes-bús sírását és trillázó füttyeit. Annyira szerették a kedves madarat, hogy sok filegóriában madaras házat vagy madártartó kast építettek számára.”
Különösen kedvelte a hársfát a Rákóczi-család s Takáts több helyről sorol fel adatokat Rákáczi-ak által ültetett hársakról és azokban készített filegóriákról. Tudjuk, hogy Magyarországon annyira hozzáfűződött a Rákóczi-névhez a hársfa, hogy ahol valamerre az országban öreg hársfa vonja magára a figyelmet, abból valami úton-módon Rákóczi-hársat költ a képzelet és a történelmi emlékezet.
Az utolsó hírt a hársfákról és a fára készült filegóriákról Grossinger dendrológiájában olvassuk. „Tilia sativa elegans folio patulo, plurimum grandescit in hortis, et ramos late diffundit; multas spectavi Tyrnaviae, et alibi ad quarum pedem sol radiis nunquam pertigit; tonsilis aequabiliter crescit; in topiariis philagorias sustentat, et virore circumdat, uti Posonii et alibi cernere fuit.”
