Vörösmarty Mihály: A TÚLVILÁGI KÉP
Te bűnös, édes lány;
Idő előtt temetve vagy
Magányos éjszakán.
Ne tárja holt ölét;
Enyém vagy: sírod ajtaját
E vas rombolja szét.
Az édes ajkat én;
Mint méh a rózsán, függtem én
Csókján, lélekzetén.
Csábító fényivel,
És a gyönyörnek halmai,
Az ifju hő kebel.
Adjátok vissza őt:
Nyugalmat leljen szívemen,
Karomban temetőt."
Tetőn és téreken;
A messze látkörig sehol
Egy lélek nincs jelen.
A feldúlt sír felett
Az ifju, s barna hantokat
A zúgó szélbe vet.
Néznek felhők alól,
És a koporsó feltünik
A sír homályiból.
Hévvel reá omolt,
Nyögést visszhangoz a szilaj
Kéz-háborgatta bolt.
Eléggé sírja mély,
A gyász koporsó rezzenik
S mélyebben földbe kél.
Bujósdit játszol-e?
S utánad én a földtekét
Keresztűl fúrjam-e?
Még egyszer arcodat;
Egyszer teremt csak olyat ég,
Oly csalfát s bájosat."
Tágúl a földi gát,
És a koporsó több helyen
Feltünteté magát.
Nyögéssel visszahull,
Midőn az ifjú, belsejét
Feltárni, ráborúl.
Oly mélyen, oly magán:
Lankadság tagjain, hideg
Veríték homlokán.
S a tengerér fakad,
Ott ő pihenni szálla meg
A felvilág alatt.
A mély sír ajtaján;
Setét és csend uralkodik
A borzasztó hazán.
Vagy vér vadúl kereng,
Rémséges döngés hallatik:
A földnek keble reng.
A sírral oly rokon,
Föleszmél fáradalmiból
A rémes hangokon.
Szörnyűket hallani;
Még szömyebb, amit gondola,
S nincs szó kimondani.
Én gyilkolám meg őt;
Én adtam lakhelyűl neki
A puszta temetőt.
Hév ajki ajkimon,
Buzogva omlott vére ki
Orgyilkos vasamon.
Mint fenn az égi bolt,
Végetlen, tiszta és örök,
Rá vesztegetve volt.
Nyujtám ki kezemet,
S ő lengeséggel bűnösen
Eljátszta hitemet.
Örökre mentve már;
Nem bont s köt többé frígyeket
Az elhúnyt szemsugár;
A halovány ajak,
És a veszendő habtetem,
S az omló szög hajak.
Valódi boldogan:
Mert hű az asszony és igaz,
Midőn már halva van."
A holtnak tetemét,
Felszaggatá nyomán a föld
Száz rétű kebelét.
A föld más oldalán
Előtünék a sírduló
Sok fáradás után.
Körűl új életet
S dicsőbb eget, dicsőbb napot
Az új világ felett.
A szellő enyhe dal,
Összhangba olvadók a szív
Legbelső vágyival;
Feledség fátyola
Mindenre, ami keserűt
A lélek gondola.
S amint teremtve van,
Föllenge a szelíd leány,
Ifjúság bájiban.
Az ég és föld között,
Mely a nap szűz sugárival
Először ütközött.
S az első szerelem;
Azok még illetetlenek,
Ez hű és feddtelen.
Gyönyörbe rezge át,
S mély és nehéz fohász után
Így hallatá szavát:
Ez méltó munka volt.
Ilyennek láttam őt, midőn
Először rám hajolt.
Nem esdem üdvödért:
Egy ily tekintet megfizet
A kínos életért!"
És ő - fölébredett:
Egy lázbetegnek álma volt
Mind, amit szenvedett.
Virrasztva csendesen,
Oly mondhatatlan bájoló
Szelíd gyötrelmiben.
A kóron szemei,
Mig gyengén izzadt homlokát
Törlötték kezei.
A túlvilági kép;
Nem oly derűlt, nem oly vidám,
De vonzóbb földi szép.
A kórnak láz erén,
S régen nem ízlett kéjre vált
Az enyhűlt érzemény.
Teremte tégedet!
S szerelmed üdvösséget is
Ad a gyönyör felett.