Vörösmarty Mihály: CSÁK
CSÁK
Mélyen alszik sírja éjjelében
Csáki szűz szerelme, szőke Zolna.
Hallgat a szél hamvadó fejénél,
Zárt szemébe nem hat nap világa,
S dallos ajka csendes a porágyon;
Bús panasszal repkedik fölötte
Kis galambja, s csermelyek vizéből
Reggel, estve öntöz egy virágot,
Hogy ha megjő Csáki, fölszakassza,
S hervadozni tűzze kebelére.
S megjön a hős, és ohajtva így szól:
"Zolna, szűz szerelmem, Zolna, Zolna!
Hol mulatsz te, szőke szép hajaddal,
Hol mulatsz az édes ajakakkal,
Hó karoddal, téjhab vállaiddal?
Hoztam gyöngyöt szőke szép hajadra,
Gyenge fátyolt téjhab vállaidra,
Csókot, édes csókot, ajkaidra!
Zolna, szűz szerelmem, Zolna, Zolna!
Hol mulatsz te Csáki bánatára?"
Csáki szűz szerelme, szőke Zolna.
Hallgat a szél hamvadó fejénél,
Zárt szemébe nem hat nap világa,
S dallos ajka csendes a porágyon;
Bús panasszal repkedik fölötte
Kis galambja, s csermelyek vizéből
Reggel, estve öntöz egy virágot,
Hogy ha megjő Csáki, fölszakassza,
S hervadozni tűzze kebelére.
S megjön a hős, és ohajtva így szól:
"Zolna, szűz szerelmem, Zolna, Zolna!
Hol mulatsz te, szőke szép hajaddal,
Hol mulatsz az édes ajakakkal,
Hó karoddal, téjhab vállaiddal?
Hoztam gyöngyöt szőke szép hajadra,
Gyenge fátyolt téjhab vállaidra,
Csókot, édes csókot, ajkaidra!
Zolna, szűz szerelmem, Zolna, Zolna!
Hol mulatsz te Csáki bánatára?"
És felelt a bérc tündérleánya:
Vesd a gyöngyöt vissza tengerébe,
Tépd a fátyolt össze száz darabra,
Csók helyett végy átkot ajkaidra,
Forró szíved hűljön el halálra:
Zolna nem hű hozzád, és nem él már;
Bűn miatt van s hamvad itt alakja."
Vesd a gyöngyöt vissza tengerébe,
Tépd a fátyolt össze száz darabra,
Csók helyett végy átkot ajkaidra,
Forró szíved hűljön el halálra:
Zolna nem hű hozzád, és nem él már;
Bűn miatt van s hamvad itt alakja."
| Elborzadva fordul meg porában |
S felnyög a sír barna sátorából:
"Csáki, szívem gondja és szerelme!
Zolna itt van a halál kezében:
Bűn miatt nem, hitszegés miatt nem;
Szíve rám haragván, érted égvén,
A tündérlány búval ölt meg engem."
| Csáki sóhajt, s gyilkoló haraggal |
Kél az átok ajkán mennydörögve,
S síkot, erdőt eltölt átka hangja.
Hallja a bérc nyílt üregfülével;
S visszabőgi égnek és pokolnak;
Hallja bércén s reszket a tündérlány.
Most elhallgat Csáki, szörnyen hallgat,
Harcol szíve lángoló dühével,
Harcol rengeteggel és vadakkal,
S harsog a hegy harca vad zajától,
Szirttetőket tördel buzogánnyal,
Karddal irt és sérteget fenyűket,
Nyíllal ölyvet s minden szárnyalókat:
Hogy ha fába, szirtbe vagy madárba
Változott a tündér, megtalálja,
S összerontsa gyilkos fegyverével.
Nem találta, hasztalan vesződött.
| Este jött a sírhoz Csáki vissza, |
A galamb remegve szállt előle,
Hervadozva dőlt el a virágszál;
Hervadozva dőlt el Csáki hős is,
Várta álmát, várta jobb halálát.
Jött az éj, de Csáki álma késett,
Jött az éjfél, s Csáki ébren ült még;
Nézte a sírt csendes holdvilágnál.
Haj, ki űl ott a porok tetőin?
Szép leány ül hószin köntösében,
Nyögve és sohajtva kedveséhez;
Zolna űl ott szélfodorta hajjal.
| "A halott is fölkel hát porából? |
Hogy nyugodtál a sír éjjelében?"
Szólt az ifjú s átölelte a lányt;
Hőnek érzé s csókkal érte ajkát,
Csókkal érte keblét, ékes arcát,
És örűlt az éjnek és magánynak.
Akkor rázta meg magát kezében
A leány és elveszett előle:
A tündér volt, s tünte kezdetében
Gúnyajakkal ezt suhogta vissza:
"Zolna, Csáki szűz szerelme, Zolna,
Hogy nyugodtál a sír éjjelében?"
| Halva dőlt el a hős, és alább szállt |
De legottan a tündér nyomába
Förgeteg kelt a hivek nevéből,
S téren, erdőn kergeté üvöltve.
Csáki, Zolna, hangzott a hegyekben,
Csáki, Zolna, völgyek mély ölében.
Közben hangzott a tündér nyögése,
S mennydörögve, harsant rá az égből:
Csáki szűz szerelme, szőke Zolna.
Hogy nyugodtál a sír éjjelében?
Pest, 1826
