Tompa Mihály: DIÓSGYŐR.
Láttátok a regényes tájt:
A bércet és barlangot, melyet
Az őserő építe, vájt?
Vizének zöld mélységivel,
Melyen egy-egy benyúlt merész ág
Rezgő képét teríti el.
A vadkomló s az iszalag
Hűvös szagos bolttá foly össze,
Melyen vadméhek zsonganak.
Melynek forrása jéghideg;
Kotyog, pityeg a szunnyadó fajd
Elszéledő csirkéinek.
Sárgúl egy-egy vár-omladék;
Multjáról csak regék beszélnek,
S halk gyenge viszhang lakja még.
Csendes völgyek s halmok felett?
Szelid s vadon szépségiben a
Mindenható természetet?
Diós Pál egyszerű laka,
Amelyre árnyat és gyümölcsöt
Egy óriásfa hullata.
Vetése, sója, tehene;
Gyümölcsiből annyit beszerzett,
Hogy újig érőt ért vele.
Halomra hulltak a vadak;
Bár egyszerü s irás-tudatlan:
Gondolkodó és hallgatag.
Órákig elmerűlve állt;
És pontos szemmértékre vette
Az elnyuló völgyet, lapályt.
Hogy a diófa hűsiben
- Körűlhevervén kis családja, -
Pál gazda csendesen pihen:
Törődne titkos terveken;
S egyet sohajt: hogy is nem adtál
Nekem sok kincset, Istenem!
Hová beszélsz? vagy nincs eszed...?
De a vadász fellelkesűlten
Beszélt, - beszélni jól esett:
És mégis puszta e vidék!
A halmot nem építi, lakja,
A tért nem szántja senki még!
A tájt megnépesíteném!
Szőlőt teremne a hegyoldal,
Vár állna a bérc tetején!
Hogy hajtson árja malmokat;
Feltörném a gyepet, hogy adjon
Piros-magú kalászokat.
Szólt a vadász, - és mig neje
Bámulva, féltve nézte, - fölkelt,
S eltűnt az erdők mélyibe.
Töltvén az éjt és a napot;
S egyszer hogy elnyomá az álom,
Ilyeténképen álmodott:
Kérésed meghallgattatik!
Menj el fiam, és ülj Nagy-Várad
Kapujában harmadnapig!
S éjjel, nappal gyorsan haladt;
Szörnyen csudálta és megunta
A sík alföldi tájakat.
S egy folt lovas-kócsag lelep;
A nádasban valami bömböl
Hol távolabb, hol közelebb,
S a buzgány lóg hosszú nyelén;
A habrózsák harasztja, mint egy
Zöld tányér áll a tó vizén.
Kél és nyugodni mégyen át;
Az ember száz mérföldre nézhet,
Hanem azért semmit se lát,
A csorda őrzetlen legel;
Előtte és utána árvíz;
S az útas majd szomjan vesz el.
A forgó-szél épitgeti,
Karcsul... karcsul... s mindig magasabb,
Míg kivirít a teteji...
Elnyelvén a sik, puszta tér;
Pál megbámulja, s unja mindezt,
Mig végre Nagy-Váradra ér. -
Az első nap szürkűletén;
A jó szerencsét várta, leste,
Üres tarisznyával szegény!
'Mit kérsz egy napra?' - s megmered...
«Ez ő: az ősz ember, aki küldött,
S igért álmamba' kincseket...
Rövid-vastag, ősz és kuszált;
De ez Pál gazdát hítta inkább
S igért neki: - hat polturát!
Asszony, leány, suhanc, öreg,
Hogy ott ha kell, szőlőbe, rétre,
Napszámba elszegődjenek.
Odább szállít vagy hatvanat;
Pál bámul... a szégyen, csalódás
Mint éles kés szivébe hat. -
'Hát kend fiam! minek van itt?'
S ő így felel rá: «engedelmet!
Várok, nagy uram, valakit.»
Hogy ennyire törekedett;
Keserűen átkozta, szidta
Magát, álmát s az életet.
- Gondolta, - a harmadnapot;
És jaj volt néki; a kis urtól
Annyi piszkot, mocskot kapott.
Szólt a vadász, megkövetem!
Csak egy bolond álom miatt van
Rajtam ez a veszedelem...!»
Nevettében a könyje folyt;
'Okos ember vagy, jó barátom,
Okos, de senkinek se mondd!'
Én herceg is volnék talán!
S a Dárius kincsét azóta
Mind a zsebemben hordanám!
Fel...fel...! nagy rengeteg terűl;
Bükk vagy hogy is...! nagy kincs van abban,
S induljak el, de egyedűl.
Lakánál vén diófa van;
Csupán csak a fát kell kivágni,
S tövében három kád arany!
Bükknek, Diós Pálnak soha...
No's földi; kell-e? ott van a kincs,
Neked adom! csak menj oda!'
Egy ígét sem felelt, - hanem
Már-már betelve hitte álmát,
S otthon termett nagy hirtelen.
Az ágak földre omlanak;
Hejh! ha vakot vet a szerencse...
S nincs ott egyéb, mint kő s agyag!...
Mit álmodott, mit keresett;
Fris élet és zaj kelt legottan
Az elhagyott vidék felett.
Vár épült fenn a bérctetőn;
A zuhatag szilaj folyása
Munkára kényszeritve lőn,
Piros-magú kalász adott:
Megtelepült az összegyűlt nép,
S Diós-Győr épült általok.
Romokba dőlt emlékivel;
Holott az emberész hatalma
S a természet csudát mivel.