Tompa Mihály: A VÁMOSUJFALUSI JEGYZŐ. | Verstár - ötven költő összes verse

A VÁMOSUJFALUSI JEGYZŐ.

Hegyalja! megáldott az Isten jó borral,
Amely vért és lelket pezsgő kedvre forral;
Sáros utaidnak sincs a földön párja,
Tengeren és itt az utast egy sors várja.

Érzi e két áldást, bő részt vett belőle
Vámosujfalvának érdemes jegyzője;
Ki nyakig sárosan s rózsás jó kedvében,
Tokajból az őszi vásárról jön épen.

Előtte szomszédja, Kelemen tologat
Két rosz sarlóhátu, meg nem verdett lovat;
Fakó szekerében hogy nem nyí a kerék:
Annak oka csak a hangfogó habarék.

A jegyző szívesen nézett Kelemenre,
Várván: csak felveszi tán a szekerre.
Szomszédjára szinte nézett a vén fukar,
Gondolván: kéredzzék, ha felűlni akar.

S egyik sem szólván, a jegyző gyalog maradt;
Rájok esteledett az idő az alatt,
S keservesen érvén nagy későn Liszkára:
Együvé kerűlt a két szomszéd hálásra.

De sok szót egymással itt sem váltogattak,
Hja! mert egyik szegény, a másik meg gazdag!
S a jegyzőt nem soká a száraz zsup-ágyon:
Bortól, fáradságtól elnyomta az álom.

A fukar nem aludt pénzének miatta,
Zsebében reszketve fogta, szorongatta.
A jegyző álmában egyszer csak megszólal...
S titkos nagy dolgokat beszél ki fen-szóval:

- Felséges asszonyom...! itt a bánya...! jáspis
Istenem! bizony még ráakadhat más is!
Tolcsva...! csak én tudom! ne Péter, száz arany...!
Megjött már a levél, - beh nagy pecsétje van!

A fukar fejébe szeget ütött a szó:
Tudta a jegyzőről, hogy nagy érckutató!
Hátha bányát talált...!? s hogy felviradának:
Hosszu nagy jó reggelt kivánt szomszédjának.

Csupa szivesség lőn, csupa jó akarat,
Uti társa elé ételt, italt rakat,
A kinálgatással majdhogy meg nem öli,
S a hazavitelt is felajánlja neki. -

Nagyon csudálkozott a jegyző mindezen,
Hogy lehet most ilyen a fukar Kelemen!
Otthon meg igazán elállt szeme-szája,
Amikor meghítta egy kis vacsorára.

Jó vacsora mellett a szegény és gazdag
Közel tíz óráig vigan poharaztak;
A Kelemen bora vénebb volt, mint maga,
S drága jó ízén tul se színe, se szaga,

Az érdemes jegyző boldog életet él!
Mindennapos vendég a vén Kelemennél;
Sőt nem vendég többé, hanem házi barát,
Iván mindennap a barátság poharát.

Ad a kedves szomszéd, ha megfogy buzája,
Sőt kölcsön-pénzzel is még maga kinálja;
Mindenre azt mondja: szivesen, szivesen!
Ez aztán jó szomszéd, áldja meg az Isten!

S a jámbor jegyző már mindezt rendén látja
De nem így van vele Péter, unokája;
Ki sokat tünődik, de fejébe nem fér:
Mit süt-főz nagyapja a vén Kelemennél?

Kapja magát, egyszer reájok les szépen
Látja, hogy nagyapja van nagy jó kedvében;
S a jóféle máslás felvágván a nyelvét:
Össze-vissza beszél fehéret, feketét.

'Szomszéd uram! bárcsak már megköszönhetném
Nagy sok jó'karatját!' - «Ejh! mondja a fösvény,
Csekélység, csekélység, édes jó szomszédom!»
'Node ne féljen, mert lesz nekem is módom...!'

«Lesz ám! - fogá fel a fukar a beszédet,
Mert hisz a jáspis, meg a bánya mit vétett?»
S e szóra megaludt a jó jegyző vére,
Megmeredt, mint akit a szél fején ére.

«No, ne is tagadja, hiszen mindent tudok!
Hanem hisz énnálam sírban van a titok.»
De a szegény jegyző nem ejt szót, csak bámul,
S borsónyi veríték szakad homlokárul.

Sok simogatásra, sok mézes beszédre,
Nagyokat sohajtva magához tért végre,
'Ejnye, ejnye! - monda fejét megcsóválva: -
De ugyan hogy jutott a titok nyomára?'

Künn a pajkos Péter, belűl Kelemen volt:
Ki szájából leste a jegyzőnek a szót;
S ez, jó bor és cselnek csakugyan engedett,
Imígy beszélvén el a titkos esetet.

'Tolcsván, - de szomszéd, az Isten szent nevére,
Még egy teremtésnek se szóljon felőle!'
«A légynek se szólok, haljak meg, ha mondom!»
S a kincssovár fukar itt a rég várt ponton...

'Tolcsván, a Gyapáros szőlőhegy keblében
Hogy valami rejlik, gyanítottam régen;
Harminc esztendeje, hogy lesem, kutatom,
Most megadta Isten! örömmel mondhatom.

Szomszéd uram! az a Gyapáros kebele
Drága jáspis-kővel van telisded tele;
Bányát fedeztem fel! - s belőle legottan
Három szép darabot mutatóul hoztam!'

«Hadd lássam! nála van? mutassa csak kérem!»
'Édes szomszéd uram! Bécsben van már régen,
Elküldtem, - levelet is írtam melléje,
Felséges asszonyunk hogy maga szemlélje!

Felséges királyné! - írtam a levélben, -
Köszörűltesse ki ezt a jáspist szépen,
Illeni fog gombnak s jó lesz bizonyára
A királyurfiak magyar dolmányára.

S hogy az apróbbakból készíteni lehet
Sok szép furcsaságot, szelencét s egyebet;
De még szobáit is kipallóztathatja,
Igen alkalmas lesz e végre a nagyja.

Kértem, hogy rendeljen ide bányászokat,
De hogy itt legyenek kevés idő alatt;
Mert öreg vagyok, - s ha meg találok halni:
Nem tudja a helyet senki megmutatni.

A jutalom mellett azt is kikértem még,
Templomot épitnünk hogy megengedtessék;
Szomszéd! lesz elég pénz! de Bandi is legyek,
Hogyha meg nem veszem a tokaji hegyet.

Azt is odatettem: hogy két, avvagy három
Hét alatt kegyelmes válaszát elvárom.
Azóta Mária Terézia látja:
Ferenczy János a jegyző, hű jobbágya *.--

Történeti adat.

A fukar minden szót elnyelt - s mond ravaszan:
«Bizony nagy szerencse, kedves szomszéd uram!
Hanem én aggódom mégis kegyelmeden,
Isten látja lelkem, mert igen szeretem!

Rosz világban élünk...! kincsel bírni nem jó,
Most is itt jár Balta, az a hires rabló;
Látja! háza hitvány, kutyája sincs, pedig
Biz Isten pénzeért még meg is ölhetik!

Egyet mondanék én, kedves szomszéd uram!
Én, mint egy királyt, ugy eltartom holtiglan,
Tenyeremen hordom, házam legyen háza, -
Ha ... várandóságát reám átruházza!»

És itt elhallgatott, - azt jól is tette, mert
Az elaludt jegyző egy kukkot sem felelt;
S mert ha nagyapját még tovább is faggatja:
Péter is reá ront, nagy lévén haragja.

«Semmi! gondolá, hisz máskor célom érem!»
Míg Péter imígyen dult-fult nagy mérgében:
Csak Balta volnék most! de hiszen így is jó...
Majd rád-riasztok én, megverdett vén kopó!

Akkor járt pedig a hires rabló Balta,
Aki csak a gazdag embert fosztogatta;
Sőt sokan azt mondták, hogy azt sem ő teszi. -
Ember vérét keze soh'sem ontotta ki.

Hír volt: hogy nejétől fogták katonának,
Mikor együtt még csak két hétig valának;
Azután elszökött s rabló lett; - kik látták,
Igen szomorúnak mondák az orcáját.

Baltán forgott most a Péter gondolatja:
Hogy képében a vén fukart megriasztja;
Ugy is lett, - egy este neki öltözködék,
S belép Kelemenhez, ki fenn gunnyaszta még.

Jó estét, vén nadály! dörgött rá keményen,
Én Balta vagyok...! de most egy szó se légyen!
Máskép a tarkódon huzom ki nyelvedet...
- A megréműlt fukart leírni nem lehet.

S míg a vént a fiú kedvére kinozta:
Nagyapját a manó az ablakra hozta,
Hogy egy jó éjszakát mondjon szomszédjának...
Benéz: s hajszálai mind az égnek állnak.

De el nem fut, hanem az ajtóra megyen,
S a zárt ráfordítja kétszer nagy hirtelen;
Lármát üt - kiáltoz: gyilkos, rabló, tűz van!
S mindenki talpra áll Vámosujfaluban.

Péter szabadulna, de nem lehet, - s látja:
Hogy még veszedelmet hozhat rá tréfája;
Zaj van, a harangot kivűl félre-ütik...
Most az ablakon egy ugrással kiszökik.

Utána, utána! kiáltoznak százan,
De közel senki sem mer menni nyomában;
No már benne vagyok! mond Péter, s nekivág
És keresztűlussza a Bodrog folyamát.

A pandurok is ott-termettek azalatt,
Biztatva vezetve a vasvillás hadat;
Olaszi és Zsadány, Kispatak és Sára
Kirohan a Balta megszorítására.

Jó idő telt bele, míglen a Bodrogon
Átszállott a népség csónakon, hidason;
Péter pedig futott a pataki rétnek,
Félt, de örűlt is a lármás eseménynek.

Elmondom a tréfát, ha kézbe-akadok!
Ösmernek, tudják, hogy haramja nem vagyok...
De mégis, házára törtem, - és Kelemen...
Ejh! derék kifogni ennyi sok emberen!

Bottal üthetitek már mostan a nyomam!
Szólt a lápos réten, s a nádasba suhan;
Jó Péter! ép nyomod leve az áruló,
Hiven megmutatván a csak imént hullt hó.

S zajjal körülveszi a helyet a sereg,
De nincs bátorsága bemenni senkinek;
- Gyujtsuk rá a nádast, no csak rajta, rajta!
Vagy kezünkbe kerűl, vagy ott ég meg Balta!

És rögtön lángot vet a nádas tíz helyen,
A jó Péternek ez nem volt eszébe sem:
Megborzadt, - de mindjárt szólott határozottan:
Már most, ha itt veszek, sem fogtok ki rajtam!

Mint megannyi fényes lándsáju hadsereg,
A külön gyujtott tűz egymáshoz közeleg,
És amidőn körül ropogva öszveér:
Nappal lesz, és az ég piroslik, mint a vér.

A kollokán száraz rózsája fellobban,
Jeges kacsa kereng fenn nagy csapatokban;
A róka hátára eleven pernye hull,
S csattogó fogával vagdal hátra vadul.

A kifoszlott buzgány föstölgve leesik,
Égő nádbokréta száll fel a fellegig;
Szikrázva, feketén hull ismét a hóra,
Mintha csillagmorzsa s borulatrongy volna. * --

A felgyujtott nádas leírását l. «A Tisza rétje ég» c. prózai töredékben is.

Péter menhely után tekint jó idején,
Magát egy lápkutban nyakig elsülyesztvén;
Le-lebukik gyakran, a tűz nem árt neki,
Csak az átkozott füst szemét ne egye ki.

Emészt a tűz, emészt, a nádas összehúll,
Kigyók pezsdűlnek ki meleg zsombékibúl,
S kunkorogva sülnek meg a zsarátnakban...
- Körűl, a tűz rózsaszin délibábja van.

Várta ki, s hasztalan várta a nép Baltát,
Leégett a nádas, de egy lelket sem lát;
Beszél, okoskodik a nagyszámu sereg,
De lápra menni nincs kedve senkinek.

Annyi már bizonyos, - szóltak - hogy elveszett,
A lápkutba bukott, vagy a tűz ölte meg.
S haza-takarodván, jó Péter is kilép,
Elhagyva cirmosan hideg kútbörtönét.

Hideg is, meleg is meglátszott szegényen;
Hazaverekedett mégis szerencsésen;
Másnap reggel a nép a kutat meglelte,
Megégett szűrt, baltát s kalapot mellette.

Most már bizonyos volt, hogy Balta ott veszett;
S a hír elterjesztvén ezt a történetet:
Egy hétre, fél falu állitá ugysé-vel
Hogy a holttestet is elérte kezével.

Megszünt a nyomozás, megnyugodt a vidék,
A kiragasztott lap mindenütt letépeték,
Mely Baltát leírta s fejére díjt szabott; -
- S csudálatos! megszűnt a rablás is legott.

Az egész esetet Péter csak kacagja,
De a rablót egyre látja még nagyapja;
És most a kötéstől többé nem idegen,
Máskép sohsem ér célt a fukar Kelemen.

Megvan az egyesség. Ferenczy Jánosnak
Estéi, napjai igen vígan folynak;
De bezzeg eladott jószágot és kincset...
Péter máson akart, de magán is csinyt tett.

Azonban egyszer csak itt a parancsolat,
Mely Ujhelybe híjja fel jegyző uramat!
Hogy hallja meg ott a magas feleletet!
Mely levelére a megyéhez érkezett.

Bezzeg most sohajtott, most bánta a dolgot,
Vele nagy bújában még a föld is forgott.
S szedi-veszi magát a fukar Kelemen:
A jegyző képében Ujhelybe felmegyen.

S midőn kérdik: ha a jegyző ő lenne-e?
«Nem én vagyok... vagy én, - habozva felele;
Hanem amit tart a kegyelmes felelet:
Az utolsó pontig enyém, engem illet!»

«Mind, de mind nekem szól...!» No jól van, hát hallja:
Oktalan tettét a felsőség roszalja,
S ím megdorgáltatik érte nyilvánosan,
Jelentse a megyén, ha ilyes dolga van!

De hitvány kaviccsal a királyi felség
Szine előtt többé ne ügyetlenkedjék!
Ezuttal a levél is mondott eleget...
S most Isten hirével innét haza mehet!

A vén fukar csakhogy sóbálvánnyá nem lett,
Félig eszméletlen hagyá el a termet;
Aztán megátkozta magát, születését,
S Vámosujfalunak vén bolond jegyzőjét.

Hát otthon? ott volt még a furcsa jelenet,
A jó szomszédok közt levél és kincs felett!
Nyögött, fútt a fukar féltébolyodottan:
«Jaj, jaj...! mennyi drága jó bort megitattam!»

'Éhnye! éhnye! s fejét csóválta a jegyző,
Pedig milyen szép volt a három darab kő!
Már hiába! mert a Gyapáros kebele
Drága jáspis-kővel van telisded tele.

Egyszer Debrecenben, vásár alkalmával,
Borozgatott Péter néhányad magával;
S elbeszélte, mint jár a Balta képében...
- Egy idegen ember űlt az asztalvégen.

Később haza-érvén: imé az udvaron,
Egy szekér kunsági tisztabúza vagyon;
Aki hozta, Péter kezét jól megrázva
Eltűnt - és a dolgot meg sem magyarázta.

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem