Reményik Sándor: Zavart hangok az ének mesteréhez
Zengeni Hozzád.
Egyszerű, tiszta, lebegő kicsi dalt se tudok,
Mely szállna szívemből, szállna, mint békés tűzhelyi füst száll
Kéken az őszi azúrba.
Lelkem levegője tisztátalan s zavart,
Úsznak benne mikrobák milliói,
Nem látom boltozatját jaj, arany-egednek, Arany.
Csak egy-két emlék, egy-két sejtelem csak
Rezzenne réveteg,
Ködlene, indulna, tapogatózna félszegen feléd,
Hogy ne maradnék végleg adósod, ki költő voltam egy kicsit mégis.
Körül a földet ingatják ordító vak viharok,
Míg sírod ormán zajtalan suhanással siklik az idő
Testi halálod óta félszázad fordul ím komoran,
Az ötvenedik év suhan át -
E kísértetesen gyönyörű pillanatban
Fogadd el ezt a fáradt hangzavart,
Belédfogódzó disszonanciát.
A lábam sokszor, sokszor lett gyökér.
Elnéztelek, ahogy magasban ülsz
Mélán, Toldid és Piroskád felett.
Gondoltam: ülhetnél máskép is itt:
Mint egy Isten a teremtményeit,
Nézhetnéd őket úgy.
Kemény gőggel, királyi diadallal.
Hiszen Te gyúrtad őket
Ilosvaiból, sárból, semmiből,
S létre lehelted halk "legyen"-szavaddal.
Mégsem úgy ülsz, mint diadalmas Isten,
Művén örvendező.
Emberin ülsz, komolyan, szomorún,
Hiszen lábadnál a két érc-alak
Két gyermeked, kikbe szíved szakadt,
Véred növelte őket ily szép-szálnak,
Ha már egymásnak nem adhattad őket,
Adtad a magyar halhatatlanságnak.
Te nem úgy ülsz ott, mint az Alkotó,
De ők tisztelnek teremtőjükképen.
Ha soká nézem, Miklós vas-kezében
Megrezzen a gerezdes buzogány -
S a láng Piroska fölvetett szemében
Feléd lobogja rajongva: Atyám!
Teremtő, eleve-rendelő, kemény,
Még ott, szoborként, a Te lábaidnál,
Még ott, a dicsőültség küszöbén,
Még ott sem egyek Toldi és Piroska.
Te szőtted sorsuk szép, szomorú szálát,
Nem változtat az örökkévalóság
Ezen az egyszer megszőtt fonalon.
Ülnek - köztük a Rendelésnek szobra -
Egyik jobb, a másik baloldalon.
Falakkal vetted magadat körül.
Bástyát emeltél, futó-árkot ástál,
Toronyra tűztél harci lobogót,
A monda s a történet köveit
Illesztetted egymásba mesterin,
Vár épült, az epika büszke vára,
Felvonóhídján lovagok robogtak,
Zajlottak a magyar előidők,
S ki a várat barátként ostromolta
S bevette végül gyujtó szeretettel, -
Túl bástyán, tornyon, felvonóhídon,
Túl az epika roppant kövein,
Belül, a vár legbelső udvarán
A vár lelkét, tündérét lelte meg:
A lengő lírát, egy szál "fájvirágot!"
Lelked mezítlen prédára nem adtad,
Ki sebeidre vontad a vasinget
S könnyeidre sisakrostélyodat:
Ritka költő-erény, mélységes mély férfi-szemérem,
Irigyellek, áldalak, magasztallak.