Petőfi Sándor: LEHEL
Lehelnek ajakán.
Örvendve nyúl ezer kar
Kifent acél után.
Szikráznak a szemek,
Telt a kebel dicsétől
Harc nagy reményinek.
E nép kardja száll.
Jaj annak! sorsa lészen
Gyalázat és halál.
A szélvészhangú kürt
S az alemann seregre
A dúló szittya tört.
Az eltiport mezőn,
Kietlen rém-halommá
A holtak teste lőn.
Oly fáradatlanúl!
A szittya kar csapásin
Sok alemann kimúl.
Elhullott száz helyett
Konrád hatalmas szóval
Idéz új ezeret.
Az inda-végezet,
És haj a magyaroknak
Romlása érkezett.
Gyász-arcu csatahely,
Bátor leventék
Elhullott ezrivel.
A hosszu harc után
Rabság Lehelnek,
Megtörött had román.
Reánk ne törjetek:
Akasztófára
Egyig most veletek!"
A győző fejdelem,
És a bakóknak
Vad serge ott terem.
Elsőség tégedet,
Elő, hadd lássuk
Félt hősi képedet.
Miként én, emelt-e
A magyaroknak
Hatalmas istene?"
Határtalan kegyed,
Azért hadd kérjek
Tőled tehát egyet:
Kivánatom csekély.'
Előre lépve
Ekkép Lehel beszél.
Olyan hű társa volt,
Mellette vívtam
Sok véres viadalt.
Örökre elszakaszt;
Engedd utószor
Megharsogtatnom azt!'
Lehelnek ajakán,
Miként oroszlán
Erdői vad tanyán.
Dörgőleg mindenszerte,
Konrádnak álla
És véle őt leverte.
És én a porba váglak!'
S megy büszke-bátran
Elébe a halálnak.