Petőfi Sándor: A RAB OROSZLÁN
A RAB OROSZLÁN
A végtelen birodalom helyett
Adának néki egy kis ketrecet!
Adának néki egy kis ketrecet!
Vasrostélyos kicsiny ketrecben áll
Az oroszlán, a sivatag-király.
Az oroszlán, a sivatag-király.
Hagyjátok őt békében állani,
Szentségtelenség háborítani.
Szentségtelenség háborítani.
Ha elrablák a szabadságot tőle,
Hadd gondolkozzék legalább felőle;
Hadd gondolkozzék legalább felőle;
Ha el nem éri a fa sudarát,
Hadd lépjen árnyékára legalább.
Hadd lépjen árnyékára legalább.
Ott áll merően, méltóságosan,
Még mostan is mily méltósága van!
Még mostan is mily méltósága van!
Elvették szabadságát, mindenét,
De nem vehették hős tekintetét.
De nem vehették hős tekintetét.
Merően áll, miként a piramíd, amely
Sokszor nézett reá komor köveivel.
Sokszor nézett reá komor köveivel.
Ott járnak kósza gondolatjai,
Magát szülőföldére képzeli,
Magát szülőföldére képzeli,
Amelynek sivatagjait vele
Együtt zúgá be a szamum szele.
Együtt zúgá be a szamum szele.
Ez a szép föld, ez volt a szép idő!...
De tömlöcének őre jő,
De tömlöcének őre jő,
S merengésének eltünik világa,
Mert vesszejével őt ez főbe vágta.
Mert vesszejével őt ez főbe vágta.
Vessző s egy ily fickó parancsol néki,
Oh minden égnek minden istenségi!
Oh minden égnek minden istenségi!
Ilyen mélyen hajolt magas feje,
Ilyen gyalázatot kell tűrnie!
Ilyen gyalázatot kell tűrnie!
S a bámuló, otromba néptömeg
Gyalázatán még egy nagyot röhög.
Gyalázatán még egy nagyot röhög.
Hogy mersz pisszenni, léha söpredék?
Ha szét találja törni tömlöcét,
Ha szét találja törni tömlöcét,
Ugy összetéphet, ugy széjjeltagolhat,
Hogy lelked sem marad meg a pokolnak!
Hogy lelked sem marad meg a pokolnak!
Pest, 1848. január
