Petőfi Sándor: A LEDŐLT SZOBOR
Olyan magas volt e hegy, hogy neki
A fellegek szolgáltak öv gyanánt,
S vállán pihent meg nyári délben a nap.
Egy méltóságos óriás-alak,
Egyik kezében háborúi kard,
Másik kezében győzedelmi zászló.
A földrül vitték őt oda, vagy az
Égből esett le?... így szentebb, de úgy
Magasztosabb, ha emberkéz emelte.
Isten segített, ember fáradott;
Sok száz esztendő múlt el, mialatt
Sok miljom kéz bevégezé a munkát.
Európa látta s nézte, s mindenik
Térd meghajolt, lenyomta őket a
Fél-tisztelet, fél-rettegés előtte.
Hol a szobor, mely koronája volt?
Tán megirigylé a földtől e díszt
Az ég, s magához fölragadta?... oh nem!
Megingatá alapján őt e vész,
A magasból a mélybe dőlt alá,
S alant a völgyben elnyelé a posvány.
E posványban kellett fetrengened,
Ott henteregtél három századig
A sárrá rothadt zöld hullámok alján,
Öveztek fönn a szomszédcsillagok,
Az ingoványnak undok férgei
Borították el ronda testeikkel.
Minek nevezzem azt az érzeményt,
Mely mint egy sötét felhőszakadás
Omlik szivembül multad emlékére?
Nincs a mocsárban már a szent szobor,
Fertő-ágyábul kiemeltük őt,
Kihoztuk őt a tiszta levegőre.
Legyen, mint volt, olyan szeplőtelen,
Jőjön, segítsen mosni mindenik,
Az asszony könnyel és a férfi vérrel.
Akkor menjünk, pihenni, társaim...
Akkor se még, nem! még azonkívűl
Uj kötelesség fáradalma vár ránk.
A hegyre, melyen egykor tündökölt,
Amelyrül olyan méltóságosan
Nézett alá a bámuló világra.
Szégyen reá, ki lomhán vesztegel,
Dicsőség arra, aki dolgozik...
Válasszatok most: szégyen vagy dicsőség!