Kosztolányi Dezső: SÍRVIRÁGOK
SÍRVIRÁGOK
Költeményfüzér
E költeményfüzér megírására a közvetlen impulzust az oly korán elhunyt Reviczky tragikus sorsa adta. Korántsem akartam azonban ezen apró dalokat az ő emlékének szentelni - talán nem is lennének méltók hozzá -, csupáncsak egy általános képet akartam nyújtani azokról a fehér arcú, tüzes szemű betegekről, kik naponként zajtalanul sóhajtanak el a világból, mint ősszel a falevelek. Ez a szürke kép lelkem megragadta, s benne egy tragédiát látott, azoknak a szegény betegeknek sóhajtását még az élet zűrzavarában is meghallottam. És én megértettem azt.
A fiatalemberben - nevet nem adtam neki - eszményítettem meg azoknak a lemondását, szenvedését, reményeit. A költemény személyeire vonatkozólag csak azt kell megjegyeznem, hogy Ella a tüdővészes beteg kedvese, ki őt végtelenségig híven ápolja.
Szerző
1
Beh fáj a mellem,
tudom, ez ellen
nincs semmi balzsam.
Számomra meg van írva:
"Korán ledőlsz a sírba."
Elhalni lassan!
tudom, ez ellen
nincs semmi balzsam.
Számomra meg van írva:
"Korán ledőlsz a sírba."
Elhalni lassan!
Tüdőm úgy éget
s nem t'om mi végett
a sorshoz esdek.
"Ne még, ne még!" - kiáltok.
Oh, tedd reám az áldott
nehéz keresztet!
s nem t'om mi végett
a sorshoz esdek.
"Ne még, ne még!" - kiáltok.
Oh, tedd reám az áldott
nehéz keresztet!
2
A barátok, kikkel annyi
víg éjet mulattam át,
itt hagytak a fájdalomba',
a kezét mind félrevonta!
Haljon a barát!
víg éjet mulattam át,
itt hagytak a fájdalomba',
a kezét mind félrevonta!
Haljon a barát!
Oh, ti törpe, gyáva lelkek,
féltek tőlem, úgy lehet.
"Jaj, ne menj el, bűn a csókja",
"Tőle mind magát megójja,
oly nagyon beteg."
féltek tőlem, úgy lehet.
"Jaj, ne menj el, bűn a csókja",
"Tőle mind magát megójja,
oly nagyon beteg."
Hagyjatok magamra, gyávák!
Hogyha tépnek a bajok,
ne számíts az emberekre.
Hagyjatok, míg senyvedezve
lassan meghalok.
Hogyha tépnek a bajok,
ne számíts az emberekre.
Hagyjatok, míg senyvedezve
lassan meghalok.
3
Nem hiszek már, Ella lelkem,
úgy zihál beroskadt mellem,
meghalok, temess el!
Hogyha majd kinyíl szemem,
csókolj meg szép csendesen!
úgy zihál beroskadt mellem,
meghalok, temess el!
Hogyha majd kinyíl szemem,
csókolj meg szép csendesen!
A kakukkórát, ha lelkem
elhagyott, állítsd meg csendesen
és ne sírj, leány.
Halkan ülj az ágyra... s nékem
dald el azt, mit egykor... régen.
elhagyott, állítsd meg csendesen
és ne sírj, leány.
Halkan ülj az ágyra... s nékem
dald el azt, mit egykor... régen.
4
Sárga, őszi reggel
álmatag szemekkel
nézlek tégedet.
Oly fakó sugárod...
Látom, szinte várod
boldog végedet.
álmatag szemekkel
nézlek tégedet.
Oly fakó sugárod...
Látom, szinte várod
boldog végedet.
Én is éppen akként
nézlek reggelenként.
Színem oly beteg.
Tört szemem sugára
várja a sírt, várja...
A végért eped.
nézlek reggelenként.
Színem oly beteg.
Tört szemem sugára
várja a sírt, várja...
A végért eped.
5
Mily furcsa! Kit élve
imádtunk, szerettünk,
ha kihűl, a rögös
föld ölébe tesszük.
Nincsen többé köztünk,
s mi gondtalan járunk,
kitörölve könnyünk
éljük a világunk.
imádtunk, szerettünk,
ha kihűl, a rögös
föld ölébe tesszük.
Nincsen többé köztünk,
s mi gondtalan járunk,
kitörölve könnyünk
éljük a világunk.
Csak reggel látjuk meg,
hogy ágyunk vetetlen...
Eh! ki tölti éltét
örökös könnyekben?
Ő már nincs közöttünk,
nem érzi közsorsunk.
Szavunk a zűrbe vész,
aztán sürgünk-forgunk.
hogy ágyunk vetetlen...
Eh! ki tölti éltét
örökös könnyekben?
Ő már nincs közöttünk,
nem érzi közsorsunk.
Szavunk a zűrbe vész,
aztán sürgünk-forgunk.
Kilobbanunk mind így,
minket nem siratnak.
Emlékünk kis része
lett egy rövid napnak,
de mit is érne a
sírás-rívás, bánat,
hisz haló porunkból
fel senki sem támad!
minket nem siratnak.
Emlékünk kis része
lett egy rövid napnak,
de mit is érne a
sírás-rívás, bánat,
hisz haló porunkból
fel senki sem támad!
6
Majd ha egyszer reggel
fénytelen szemekkel
fekszem hangtalan,
s mint két éve kérded,
mint töltém az éjet,
s nem hallod szavam.
fénytelen szemekkel
fekszem hangtalan,
s mint két éve kérded,
mint töltém az éjet,
s nem hallod szavam.
Majd halk búgás támad:
forralod teámat,
ám nem lesz kinek,
mert ki azt köhögve
kérte, most örökre
néma lesz s hideg...
forralod teámat,
ám nem lesz kinek,
mert ki azt köhögve
kérte, most örökre
néma lesz s hideg...
7 (Temetőben)
1. Egy éve itt valánk,
e sír felett
beszélgeténk a végről,
leány, veled.
e sír felett
beszélgeténk a végről,
leány, veled.
2. Az arcom oly fehér volt,
mint a tied.
Elmélkedénk, merengénk:
"A vég siet."
mint a tied.
Elmélkedénk, merengénk:
"A vég siet."
3. Most nyíl' az őszi rózsa,
a sír fehér...
Imádkozzunk, leányka,
a lelkekér'!
a sír fehér...
Imádkozzunk, leányka,
a lelkekér'!
4. Jövőre majd magad léssz,
magad, magad...
S a hanton újra sok-sok
virág fakad...
magad, magad...
S a hanton újra sok-sok
virág fakad...
8 (Epilógus)
Ó, jöjj ki, lányka, gyakran
s sírom felett
susogd ezt az egyet:
"Szerettelek!"
s sírom felett
susogd ezt az egyet:
"Szerettelek!"
Szakíts őszi rózsát,
mint egykoron,
csókold meg a virágot...
haló porom...
mint egykoron,
csókold meg a virágot...
haló porom...
Arcodra könny peregjen
holt szívedér'...
ki mint az őszi rózsa,
fehér... Fehér...
holt szívedér'...
ki mint az őszi rózsa,
fehér... Fehér...
1901
