Kosztolányi Dezső: BYRONHOZ
BYRONHOZ
Viharszekéren száll lelkem tehozzád
és elfog a fölséges borzalom.
Látom sötétbe torzult gyermekorcád
s elcsügged erre vakmerész dalom!
Úgy állsz az éjbe, mint lángfényü vulkán,
vészt, bajt lehellve felfeszülsz magad.
S izzó kövek bősz robbanásra gyúlván,
feltör viharzó, mennydörgő szavad.
és elfog a fölséges borzalom.
Látom sötétbe torzult gyermekorcád
s elcsügged erre vakmerész dalom!
Úgy állsz az éjbe, mint lángfényü vulkán,
vészt, bajt lehellve felfeszülsz magad.
S izzó kövek bősz robbanásra gyúlván,
feltör viharzó, mennydörgő szavad.
Te vagy a mélység, a halál, az éjjel,
az önmagába roskadt szenvedés,
mely túlfeszülve vak bacchansi kéjjel
kidörgi azt, amelyre szónk kevés.
Az, akit az élet haragba elvet,
téged keres fel s együtt sír veled,
te adsz bújának ékes, fönti nyelvet,
az éjszakába te vezéreled.
az önmagába roskadt szenvedés,
mely túlfeszülve vak bacchansi kéjjel
kidörgi azt, amelyre szónk kevés.
Az, akit az élet haragba elvet,
téged keres fel s együtt sír veled,
te adsz bújának ékes, fönti nyelvet,
az éjszakába te vezéreled.
Nincsen vigasztalás a te honodban.
A nap kihűlt, az égbolt is sötét.
Egy zord ítéletnap kénlángja lobban
fejedre s misztikus kört von köréd
és a sötétbe tétovázva kelnek
rablók, királyok, síró gyenge nők,
zokognak a megkorbácsolt szerelmek,
fetreng a jó a bosszúgőg előtt.
A nap kihűlt, az égbolt is sötét.
Egy zord ítéletnap kénlángja lobban
fejedre s misztikus kört von köréd
és a sötétbe tétovázva kelnek
rablók, királyok, síró gyenge nők,
zokognak a megkorbácsolt szerelmek,
fetreng a jó a bosszúgőg előtt.
Kopár, kiábrándult szivedre szépen
ragyog sziporkázó fantáziád.
A földdel összedől a tenger épen,
az égen elhal a pár mécsvilág.
Mily végtelen és forró minden itten,
milyen viharzó és mily szertelen,
miként a bú az óriási szívben,
miként a tenger, mint a szerelem.
ragyog sziporkázó fantáziád.
A földdel összedől a tenger épen,
az égen elhal a pár mécsvilág.
Mily végtelen és forró minden itten,
milyen viharzó és mily szertelen,
miként a bú az óriási szívben,
miként a tenger, mint a szerelem.
Zúgd hát szavad, nem kell vigasztalás ma,
tárt mellel állom a csapó vihart.
Múltam leroskadt, sírom meg van ásva,
az én kedélyem is alvó, kihalt.
Harsogj cikázó kékes mennyköveddel
s zengd húrodon bősz szenvedésem el.
Parány vagyok, gyarló, kicsinyke ember,
de bánatom, átkom hozzád emel.
tárt mellel állom a csapó vihart.
Múltam leroskadt, sírom meg van ásva,
az én kedélyem is alvó, kihalt.
Harsogj cikázó kékes mennyköveddel
s zengd húrodon bősz szenvedésem el.
Parány vagyok, gyarló, kicsinyke ember,
de bánatom, átkom hozzád emel.
Ha tűnt a naptányér pirosra festve,
szód hallgatám már mint kicsiny gyerek.
Úgy, mint midőn az ágyba bújva estve
halljuk, hogy a tenger künn hempereg
s vonzott a bánatod, a vészes örvény,
érzém, a lantod hangja tiszta, mély
s mentem nyomába csak előre törvén
s gyerekkedélyem elfödé az éj...
szód hallgatám már mint kicsiny gyerek.
Úgy, mint midőn az ágyba bújva estve
halljuk, hogy a tenger künn hempereg
s vonzott a bánatod, a vészes örvény,
érzém, a lantod hangja tiszta, mély
s mentem nyomába csak előre törvén
s gyerekkedélyem elfödé az éj...
1905
