Kosztolányi Dezső: A MÚLT DALAIBÓL
még fenn se volt a hajnal,
aztán csokorba fűztem
vágyó, tüzes sóhajjal.
s a kedvesem kerestem,
a gyenge szép virág meg
elhervadt a kezemben.
s mind bánatosan esdik:
"Temess el, reggel éltünk
s meghaltunk, íme, estig."
búmnak magam vagyok oka,
én büszke voltam, ámde szent te,
te nem hagyhattál el soha.
az életosztó fény-napot
és azt hiszi, a nap hagyá el,
ha rája gyengébben ragyog.