Kosztolányi Dezső: ÚTIRAJZOK
ÚTIRAJZOK
Róma
És mind elém jön, aki meghalt,
a rozoga kis templomajtón.
Hétszáz sovány fej integet be,
hétszáz szikár kis öregasszony.
Mind ükanyáim. Egykor ők is
jártak homályos templomokba,
szentelt vizet hánytak magukra,
keresztet csókoltak zokogva.
A szentmiséken sírdogáltak,
az oltárok elé omoltak
s mostan fehér váz-ujjaikkal
meg-megfenyítenek a holtak.
Megrészegülök az örömtől,
kinyíl a menny és újra látok:
gyónószékek homályos öble,
meggyszínű, ibolya talárok,
térdtől kopott, süppedt kövek ti,
hosszú imák és örökélet,
fehér, piros, lila papocskák,
halvány mártírok, néma mécsek,
ó, tömjénfüst, ó, tiszta mámor,
aranykehely aranyborából,
ó, égi rózsa, lágy aróma,
ó, Róma, Róma, Róma, Róma.
a rozoga kis templomajtón.
Hétszáz sovány fej integet be,
hétszáz szikár kis öregasszony.
Mind ükanyáim. Egykor ők is
jártak homályos templomokba,
szentelt vizet hánytak magukra,
keresztet csókoltak zokogva.
A szentmiséken sírdogáltak,
az oltárok elé omoltak
s mostan fehér váz-ujjaikkal
meg-megfenyítenek a holtak.
Megrészegülök az örömtől,
kinyíl a menny és újra látok:
gyónószékek homályos öble,
meggyszínű, ibolya talárok,
térdtől kopott, süppedt kövek ti,
hosszú imák és örökélet,
fehér, piros, lila papocskák,
halvány mártírok, néma mécsek,
ó, tömjénfüst, ó, tiszta mámor,
aranykehely aranyborából,
ó, égi rózsa, lágy aróma,
ó, Róma, Róma, Róma, Róma.
1926
Bologna
Rómából jöttem meg éjjel
Bolognába és kiszálltam.
Rekkenő-nehéz meleg volt
a szállóba. Tűrhetetlen
vágy fogott el, hogy szaladjak,
kóboroljak, megfürödjek,
elmerüljek, elterüljek
az idegen életekben.
Már futottam is a lépcsőn
a városba, boltívek közt,
Petronio templomához,
a titkos találkozóra.
Mindenünnen fény kiáltott,
fény sikoltott rám az úton,
mint egy emlék, mint a múltból,
fény kiáltott, hogy megálljak,
fény kiáltott, hogy maradjak.
Nem tudott az éj aludni.
Annyi fény volt, annyi ember,
annyi lány és annyi ifjú,
ismeretlen ismerősök.
Sápadt és komoly diákok,
sűrü, nagy latin hajakkal
és az éj kávészagú volt,
jégszagú volt, mert a tündér,
apró boltocskákba sorra
forrt a kávé, bugyborékolt
s a pohárba tejszinűen
csorrant a darált jegekre
a kókuszdió nedűje.
Folyt az élet, mint a színház.
S én leültem itt közéjük,
nem mint néző, mint a színész,
az arcomra rászorítva
útiálarcom keményen,
mintha mindig köztük élnék,
titkaik, emlékeik közt.
És mímeltem a beszédük.
Caffe nero, signorina!
Élet, élet, drága játék.
Acqua fresca con ghiaccio!
Játék, játék, drága élet.
És beszélgettem: Me dice?
És legyintettem: Niente!
Bolognába és kiszálltam.
Rekkenő-nehéz meleg volt
a szállóba. Tűrhetetlen
vágy fogott el, hogy szaladjak,
kóboroljak, megfürödjek,
elmerüljek, elterüljek
az idegen életekben.
Már futottam is a lépcsőn
a városba, boltívek közt,
Petronio templomához,
a titkos találkozóra.
Mindenünnen fény kiáltott,
fény sikoltott rám az úton,
mint egy emlék, mint a múltból,
fény kiáltott, hogy megálljak,
fény kiáltott, hogy maradjak.
Nem tudott az éj aludni.
Annyi fény volt, annyi ember,
annyi lány és annyi ifjú,
ismeretlen ismerősök.
Sápadt és komoly diákok,
sűrü, nagy latin hajakkal
és az éj kávészagú volt,
jégszagú volt, mert a tündér,
apró boltocskákba sorra
forrt a kávé, bugyborékolt
s a pohárba tejszinűen
csorrant a darált jegekre
a kókuszdió nedűje.
Folyt az élet, mint a színház.
S én leültem itt közéjük,
nem mint néző, mint a színész,
az arcomra rászorítva
útiálarcom keményen,
mintha mindig köztük élnék,
titkaik, emlékeik közt.
És mímeltem a beszédük.
Caffe nero, signorina!
Élet, élet, drága játék.
Acqua fresca con ghiaccio!
Játék, játék, drága élet.
És beszélgettem: Me dice?
És legyintettem: Niente!
És sohajtottam magamban
régi szívemhez: Gioventu!
Giovinezza, giovinezza!
Dov' e, dov' e signorina?
Így dobáltam el, mi pénz volt
a zsebemben, az ezüstöt,
így dobáltam el, mi szó volt
a szájamban, a fejemben.
Hajnalig csak üldögéltem,
elfeledtem, hol születtem,
eltemettem azt, ki voltam
s játszottam, hogy én is élek.
régi szívemhez: Gioventu!
Giovinezza, giovinezza!
Dov' e, dov' e signorina?
Így dobáltam el, mi pénz volt
a zsebemben, az ezüstöt,
így dobáltam el, mi szó volt
a szájamban, a fejemben.
Hajnalig csak üldögéltem,
elfeledtem, hol születtem,
eltemettem azt, ki voltam
s játszottam, hogy én is élek.
1924
Stralsund
Egy vézna kisfiú arcomba bámul,
amint kinézek fülkém ablakábul.
Az elvirágzott őszi kertben ül
s tollászkodik unottan, egyedül.
Nyilván ez az ő lusta délutánja,
mikor a roppant ábrándot kívánja,
az életébe nem volt soha semmi,
mostan szeretne a helyembe lenni
s úgy láthat engem itt, mint úri mennyben,
párnák között, fehér útiköpenyben.
Jaj, kisfiam, a vonatok rohannak,
fut az idő, lelkembe ne kutass,
lásd, én gyerek szeretnék lenni, mint te,
nem fáradt, elsőosztályos utas.
amint kinézek fülkém ablakábul.
Az elvirágzott őszi kertben ül
s tollászkodik unottan, egyedül.
Nyilván ez az ő lusta délutánja,
mikor a roppant ábrándot kívánja,
az életébe nem volt soha semmi,
mostan szeretne a helyembe lenni
s úgy láthat engem itt, mint úri mennyben,
párnák között, fehér útiköpenyben.
Jaj, kisfiam, a vonatok rohannak,
fut az idő, lelkembe ne kutass,
lásd, én gyerek szeretnék lenni, mint te,
nem fáradt, elsőosztályos utas.
1934
Sassnitz és Trälleborg között
Bámuljuk a kristályos éjszakát,
tüdőnkre szívjuk a víz mély szagát.
A hold a felhők függönye mögé bújt
és a zsinórpadlásról nesztelen,
mint láthatatlan fényforrás világít
a lüktető-türemlő tengeren.
Tallérokat dobál le, gyöngykösöntyűt,
ezüsttel hímezi a vízmezőt.
Az utasok a korlátokra dőlve
dícsérgetik az elmés rendezőt.
tüdőnkre szívjuk a víz mély szagát.
A hold a felhők függönye mögé bújt
és a zsinórpadlásról nesztelen,
mint láthatatlan fényforrás világít
a lüktető-türemlő tengeren.
Tallérokat dobál le, gyöngykösöntyűt,
ezüsttel hímezi a vízmezőt.
Az utasok a korlátokra dőlve
dícsérgetik az elmés rendezőt.
1934
Malmő
Malmő.
Fölszáll egy úr, egy fiatal nő,
egy főkötős dadus, nehány
bőrönddel, meg egy kisleány.
Sigrid. Vízszőke, lenge hajjal.
Csöpp, kárminarcú, dundi angyal.
Vajszín köpeny borul reája.
Van néki egy nagy-nagy babája,
oly szöszke, oly kéken tekintő,
mint ő.
Sigrid, aki
fegyelmezett kis északi,
mértéktartó, de víg,
s megvárja, míg
az ételét eléteszik,
akkor eszik,
aztán, hogy elviszik,
iszik
piros gyümölcslevet
s nevet,
fut és cikáz és száll vigan
az óriási termeskocsiban,
akár a villik,
de mindig úgy csak, ahogy illik,
evez, libeg, táncol, uszik,
majd álmos és elaluszik,
röpül az álmai egében,
mint egy regében
és nézik a körülülők,
a mosolygó, szerény szülők,
de a szemük titkon ragyog,
lehet-e boldogság nagyobb?
Lehet bizony. Stockholm felé
Sigrid fölébred és - hahó -
ki áll a pályaudvaron? -
a nagyapó, a nagyanyó,
két még nagyobb babát mutatnak
és sírnak, ősz hajuk lobog.
Sigrid kacag és mind kacagnak.
Én is kacagok, hogy oly boldogok.
Fölszáll egy úr, egy fiatal nő,
egy főkötős dadus, nehány
bőrönddel, meg egy kisleány.
Sigrid. Vízszőke, lenge hajjal.
Csöpp, kárminarcú, dundi angyal.
Vajszín köpeny borul reája.
Van néki egy nagy-nagy babája,
oly szöszke, oly kéken tekintő,
mint ő.
Sigrid, aki
fegyelmezett kis északi,
mértéktartó, de víg,
s megvárja, míg
az ételét eléteszik,
akkor eszik,
aztán, hogy elviszik,
iszik
piros gyümölcslevet
s nevet,
fut és cikáz és száll vigan
az óriási termeskocsiban,
akár a villik,
de mindig úgy csak, ahogy illik,
evez, libeg, táncol, uszik,
majd álmos és elaluszik,
röpül az álmai egében,
mint egy regében
és nézik a körülülők,
a mosolygó, szerény szülők,
de a szemük titkon ragyog,
lehet-e boldogság nagyobb?
Lehet bizony. Stockholm felé
Sigrid fölébred és - hahó -
ki áll a pályaudvaron? -
a nagyapó, a nagyanyó,
két még nagyobb babát mutatnak
és sírnak, ősz hajuk lobog.
Sigrid kacag és mind kacagnak.
Én is kacagok, hogy oly boldogok.
1934
Skeppsborn
Itten lakom én, messze Dél fia.
Az asztalon két könyv hever előttem:
a telefonkönyv és a biblia.
Lassan barátja lettem a közönynek.
De a szobám már ismer s a falak,
mihelyt belépek, halkan rám köszönnek.
Az asztalon két könyv hever előttem:
a telefonkönyv és a biblia.
Lassan barátja lettem a közönynek.
De a szobám már ismer s a falak,
mihelyt belépek, halkan rám köszönnek.
1934
Stockholm
Dalol a gőzfűtés, lángok lobognak,
a porcukorban kis aranykanál van
s valami titkos, gyermekkori emlék
bujkál a barna és langyos homályban.
Ott künn sötét eső zuhog. Családi
és idegen nekem e régi kép.
Arany-ősz konttyal bólognak köröttem
a bóbitás, kedves svéd nénikék.
a porcukorban kis aranykanál van
s valami titkos, gyermekkori emlék
bujkál a barna és langyos homályban.
Ott künn sötét eső zuhog. Családi
és idegen nekem e régi kép.
Arany-ősz konttyal bólognak köröttem
a bóbitás, kedves svéd nénikék.
Az ingaóra lassan üt. Teázunk
s amíg ropogtatom velük a kékszem,
az őszi ködbül, mint egy nyári égbolt,
tekint reám sok nyájas-enyhe kék szem.
Hallgatnak ők is, én is hallgatok,
de csöndjeink nem érnek össze végül,
mivelhogy én magyarul hallgatok
s ők svédül.
s amíg ropogtatom velük a kékszem,
az őszi ködbül, mint egy nyári égbolt,
tekint reám sok nyájas-enyhe kék szem.
Hallgatnak ők is, én is hallgatok,
de csöndjeink nem érnek össze végül,
mivelhogy én magyarul hallgatok
s ők svédül.
1934
Öreg fa a Hyde Parkban
Aggastyán bölcs, csak áll majd ezer éve,
mint egy fakír, lélekzetet se véve.
Nem is mozdul már rajta a levél,
nem is beszél a többi fákhoz itt.
Él.
Gondolkozik.
mint egy fakír, lélekzetet se véve.
Nem is mozdul már rajta a levél,
nem is beszél a többi fákhoz itt.
Él.
Gondolkozik.
1929
