Kosztolányi Dezső: SZÁZ SOR A TESTI SZENVEDÉSRŐL
az én dalom,
ő fújja ezt:
a fájdalom.
azt súgja, fáj,
a fej, a fog,
a szív, a száj.
szúr, mint a tű,
oly iszonyú,
oly egyszerű.
nyápic zene,
de mintha ég-
föld zengene.
rí, mint a tűz,
trilláz, sziszeg
és csengetyűz.
hogy ő is él
és kornyikál
és gőgicsél.
ha csenevész
s apad, tünik,
sosem enyész.
éppúgy sivít,
most csak csipog,
mint csitri síp.
bármit teszel,
vág, kalapál,
fúr, vés, reszel.
dörög, recseg,
folyton beszél,
locsog, fecseg.
már belekezd
és hajnalig
nem unja ezt.
én sem unom,
megyek sötét,
nem-járt uton.
nem ismerem,
szólítani
nem is merem.
nem alhatom.
Mást mit tegyek?
Hát hallgatom.
lejtős felén
így mulatunk
mi, ő meg én.
hanyatt esem,
forgat tovább
vad-rémesen.
elátkozom,
lassan, szépen
barátkozom.
a két kezem,
hogy mit jelent,
nem kérdezem.
Nem kérdezem,
mi végre kell,
csak figyelem,
csak érdekel.
de nem sekély,
bár bamba is,
a mélye mély.
mert mélybe vet,
készítgeti
a végemet.
vetkőzteti,
hiába van,
nem kell neki.
az idegen,
bőszen betör
s nem idegen.
mihelyt kiállt,
ő benne most
lelkem kiált.
vérem gagyog,
nem ő a rossz,
én, én vagyok.