Kosztolányi Dezső: ÉNEKEK ÉNEKE

Teljes szövegű keresés

ÉNEKEK ÉNEKE
 
Nem hagysz nekem eleget enni
mannás szájadból sohasem,
hogy megtaníts örökre lenni,
lángként lobogni, éhesen.
 
Nem hagysz nekem sohasem inni
áldott melledből eleget,
hogy tudjak a szomjamba hinni
s úgy nézni téged, mint eget.
 
Az asztalodhoz hívsz naponta
és mintha rútul játszanál,
a dús teríték csupa pompa,
de üres a pohár, a tál.
 
Én, férfi, ennék, egyre innék
s te a múlót megfékezed,
ígérve mindég, tiltva mindég
mint papnő emeled kezed.
 
Mint szajha kínálsz csók izével
és körmeidnek éle metsz,
itatsz a könnyeim vizével,
kongó reményekkel etetsz.
 
A te kegyed áldása megvert,
a te oldásod megkötött,
s lihegve tartasz engem, embert,
az isten és állat között.
 
Így váltod a múltat jelenné,
hogy itt se légy és megmaradj,
a végeset is végtelenné
és bárhová nézek, te vagy.
 
Te vagy, mi van, te vagy az emlék,
te vagy, ki küld és hívogat
futnék tetőled s visszamennék,
dajkáld el az én kínomat.
 
Lásd, én tudom, mi e bujócska,
tudom, mi itt e lakoma,
ó, folyton-új és folyton-ócska
természet ősi cinkosa.
 
De mondd, miért e gyatra-elvű
földön nevelni ily hitet,
miért e fájdalmas remekmű,
bennem mi végre épited?
 
Titokzatos, örök művésznő,
ki ezt a sorsot rótta rám,
boldogtalan játékra késztő,
csodára nevelő anyám.
 
1933

 

 

Annotációk
Szövegrészlet kijelölését követően fűzhet hozzá magyarázatokat.
További információk

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT