Kosztolányi Dezső: CSÁTH GÉZÁNAK
CSÁTH GÉZÁNAK
Te sohase-jövő és sohase-beszélő,
várlak ma is, halott, e hosszú és e késő,
bús éjszakán.
várlak ma is, halott, e hosszú és e késő,
bús éjszakán.
Mert mészfehéren ég távolban a hegyoldal,
s befestve a falam a bandzsal, csorba holddal
oly halavány.
s befestve a falam a bandzsal, csorba holddal
oly halavány.
Nem kell-e szólnod, mondd? Nincs semmi hír amonnan,
hol fejfa és kereszt elvész a sűrü lombban
és sír a táj?
hol fejfa és kereszt elvész a sűrü lombban
és sír a táj?
Én tudtam, hogy közöny s merev csönd van az éjben,
de hogy ilyen soká tart, azt most meg nem értem
és fájva fáj.
de hogy ilyen soká tart, azt most meg nem értem
és fájva fáj.
Alvó, emeld lassan nehéz és hosszu pillád
s a végtelen felé táguló nagy pupillád
szögezd felém.
Most a palicsi tó úgy fénylik, mint az ólom
és a beléndeken s a vad farkasbogyókon
alszik a fény.
s a végtelen felé táguló nagy pupillád
szögezd felém.
Most a palicsi tó úgy fénylik, mint az ólom
és a beléndeken s a vad farkasbogyókon
alszik a fény.
Ah, jól siess. Szíved még egyszer megszakad tán,
ha hosszan bolygasz a cirillbetűs Szabadkán
s nem értenek.
ha hosszan bolygasz a cirillbetűs Szabadkán
s nem értenek.
És űznek majd tovább idegen, bús hazádban,
zsákutcán és közön, idegen és hazátlan
kísértetet.
zsákutcán és közön, idegen és hazátlan
kísértetet.
Itt nyiss be csöndesen. Isméred a kilincsem.
Tudod, hogy portámon és a szivembe nincsen
semmi gonosz.
Tudod, hogy portámon és a szivembe nincsen
semmi gonosz.
Mert nem feledtelek. A fülledt estbe úszó,
ablakból fölsíró, homályos hegedűszó
eszembe hoz.
ablakból fölsíró, homályos hegedűszó
eszembe hoz.
Így látlak mindig én, édes, fiatal orvos,
fehér köpenyben, a kavicsos és porondos
kertudvaron.
fehér köpenyben, a kavicsos és porondos
kertudvaron.
De jőjj akárhogy is. Vérrel, sárral, te lélek,
férgek gyűrűivel. Ha a láttodra félek,
eltagadom.
férgek gyűrűivel. Ha a láttodra félek,
eltagadom.
Szemedbe bámulok és csellel kényszerítem
kezedbe a kezem és a szivedre szívem,
ha nem merem.
kezedbe a kezem és a szivedre szívem,
ha nem merem.
Igen, eléd megyek és régi orvosomnak
csuklóm odanyujtom, hogy vizsgáld meg, mint szoktad,
ütőerem.
csuklóm odanyujtom, hogy vizsgáld meg, mint szoktad,
ütőerem.
Oly jó az, aki ad s te élted odaadtad,
angyali gyilkosa nődnek s tennen-magadnak,
szelíd barát,
angyali gyilkosa nődnek s tennen-magadnak,
szelíd barát,
ki végtelent ittál s a lelked égre lázadt,
majd összetörted a tébolyok és a lázak
szent poharát.
majd összetörted a tébolyok és a lázak
szent poharát.
Lásd, itt leülhetnél. Nincs bontva még az asztal,
kávé, dohány és rum vár mérgező malaszttal
s a múlt, a csend.
kávé, dohány és rum vár mérgező malaszttal
s a múlt, a csend.
Halkan beszélgetnénk. Elmondanám, mi történt,
s fölfedném szótalan a fájó, néma örvényt,
a névtelent.
s fölfedném szótalan a fájó, néma örvényt,
a névtelent.
Síró Hungáriánk ma porba fekszik árván,
fölötte az átok, mint fekete szivárvány,
gyászt bontogat.
fölötte az átok, mint fekete szivárvány,
gyászt bontogat.
Anyáink, húgaink járulnának elébed,
kik éhesen rágják, elfáradott cselédek,
a csontokat.
kik éhesen rágják, elfáradott cselédek,
a csontokat.
Jaj, megmutatnám én a szívem is, e szörnyet,
mely nappal céltalan, halott vágyakra görnyed
s éjszaka sír.
mely nappal céltalan, halott vágyakra görnyed
s éjszaka sír.
Mert életem felén nem is vagyok, de látszom,
s reggel, ha öltözöm, csak játszom, egyre játszom
és vár a sír.
s reggel, ha öltözöm, csak játszom, egyre játszom
és vár a sír.
Ó, vad szerelmese az őrült morfiumnak,
adj ágyat most nekem és az éjféli búmnak,
akár a pap
adj ágyat most nekem és az éjféli búmnak,
akár a pap
kérlek kiáltozván és íróasztalomra
fantasztikus lázban görbedek lehajolva,
hogy hívjalak.
fantasztikus lázban görbedek lehajolva,
hogy hívjalak.
Hisz a semmit tudod, gazdag, végzett, hatalmas,
ki célhoz értél már, kell, hogy valamit adhass
annak, ki él
s álomtalan éjjel kétségbeesve vár rád,
a múltnak koldusa és százszorosan árvább
a semminél.
ki célhoz értél már, kell, hogy valamit adhass
annak, ki él
s álomtalan éjjel kétségbeesve vár rád,
a múltnak koldusa és százszorosan árvább
a semminél.
Te a halálé vagy, zarándoka az árnynak,
ki bátran indultál, kapudat megtaláltad
az éj felé.
ki bátran indultál, kapudat megtaláltad
az éj felé.
De én, jaj, itt vagyok a fényben és hitetlen
feledve önmagam, jajokba fúlva lettem
az életé.
feledve önmagam, jajokba fúlva lettem
az életé.
1920
