Kosztolányi Dezső: A READINGI FEGYHÁZ BALLADÁJA

Teljes szövegű keresés

A READINGI FEGYHÁZ BALLADÁJA
 
Oscar Wilde
 
C. T. W. emlékezetére, ki valaha
közvitéz volt a királyi lovasgárdá-
ban, elhunyt Őfelségének börtö-
nében. Readingben, Berkshire-
ben, 1896. július 7-én.
 
1
 
Skarlátszinü fegyverkabát
nincs rajta, mint előbb,
mert vér és bor csorgott kezén,
úgy is fogták el őt,
az ágyában gyilkolta meg,
kit szeretett, a nőt.
 
Fegyencek közt járt, szürke-rossz
darócruhát kapott;
fejébe kis sportsipka volt
s ment fürgén, vígan ott;
de nem láttam embert, ki így
bámulta a napot.
 
Nem láttam még embert, ki így
nézett ama darab
kék sátorrongyra, melyet itt
égboltnak hív a rab
s minden felhőre, mely ezüst
vitorlával halad.
 
Más szenvedőkkel jártam én
az udvar más körit;
töprengtem épp, miért lehet,
mit tett e bűnös itt
s mögöttem így szólt valaki:
"Ezt itt ni felkötik."
 
Jézus! Forgott az udvar is,
azt hittem, elesem,
mint izzó érc-sisak az ég
kigyulladt sebesen;
s nem fájt, mi eddig fájt belül,
a lelkem sebe sem.
 
Csak most tudtam, mért sietett
oly lázzal ez az egy,
mért nézte a máglyás napot,
mért volt arcán a jegy;
megölte azt, kit szeretett
s most majd utána megy.
 
*
 
De mind megöljük kedvesünk,
bárhogy csűrd és csavard,
egyik villámló szemmel öl,
más lágyan nyújtva kart,
a gyáva fegyvere a csók,
a bátoré a kard!
 
Sok akkor öl, hogy ifjú még,
sok őszen, vénen és
a Mámor is fojt, az Arany,
mind kéjes cselvetés:
de ki irgalmas, késsel öl,
mert leggyorsabb a kés.
 
Ez hosszan, az kurtán szeret,
ad-vesz s az életé;
ez sír, hogy megteszi, amaz
nem is tekint felé:
mert mind megöljük kedvesünk
s nem mind halunk belé.
 
És az ilyen szégyenhalált
nem is hal, nem bizony,
zsebkendő nincs szemén, hurok
nem fojtja kábitón,
nem rántja lábát a pribék
előre a bitón.
 
*
 
S ez néma őrei között
lassan nem senyved el;
nem őrzik folyton őt, ha sír
s Istenhez esdekel;
nem őrzik, hogy rab életét
csalfán ne csenje el.
 
Rémes reggelre nem riad,
hogy jönnek érte már,
a Pap fehérbe didereg,
a Bíró zordan áll,
éjszín palást az Igazgatón
s az arcán sárga Halál.
 
Nem ölt kapkodva rabruhát,
míg lelkét marja láng,
nem nézi durva Doktor őt,
amint idegje ráng,
zsebórájával, mely zuhog,
pörölycsapás gyanánt.
 
Nem pörzsöli föl karcoló
torkát a szomjúság,
ha kesztyűsen jön a bakó
a néma kapun át
s hármas szíjjal megszünteti
szomját meg a tusát.
 
Nem hallja a Halotti Imát
főhajtva, mereven,
míg borzalommal ocsudik,
hogy hisz még eleven,
koporsóját se látja künn
a vad vesztőhelyen.
 
Nem nézi az üvegtetőt,
mint annyi-annyi más:
nem mond imát, hogy gyors legyen
a végső-bús csapás;
nem érzi, hogy csókolja meg
az arcát Kajafás.
 
2
 
Hat hétig sétált ő velünk,
darócruhát kapott:
Fejébe kis sportsipka volt
s ment fürgén, vigan ott,
de nem láttam embert, ki így
bámulta a napot.
 
Nem láttam még embert, ki így
nézett ama darab
kék sátorrongyra, melyet itt
égboltnak hív a rab
s minden felhőre, mely fodor,
fehér gyolccsal halad.
 
Nem is tördelte a kezét,
mint bárgyú vakmerő,
ki a Halálból is Reményt
csiholna még elő:
csak egyre nézte a napot
s a reggelt itta ő.
 
Nem is tördelte a kezét,
nem volt ijedt, se zord,
csak itta a levegőt, miben
jó medicina forrt;
nyilt szájjal itta a napot,
úgy itta, mint a bort!
 
Más szenvedőkkel jártam én
az udvar más körit,
el is feledtük mért vagyunk
mi sok-sok bűnös itt,
csak őreá meredt szemünk,
mivelhogy felkötik.
 
És furcsa volt most nézni, hogy
ment fürgén, vígan ott,
és furcsa volt figyelni, hogy
bámulta a napot,
és furcsa volt gondolni, hogy
milyen sorsot kapott.
 
Mert szép a szíl, a tölgy, ha nyíl,
tavasszal csábítók:
de szörnyű fák, miket a viperák
rágtak ki, a bitók,
gyümölcsök mindig megterem,
ha rajtuk hulla lóg!
 
Fönn-fönn van a polc, érette loholsz,
magas cél integet,
de ösztökél-e, mondd, a kötél
hóhérzsámoly felett
s egy hurkon át bámulni a tág,
elsápadó eget?
 
És nagyszerű táncolni is
a lánnyal, aki hű,
ha nóta hív és szól a síp
és rí a hegedű:
de mint tetem bokázni fenn,
az már nem nagyszerű!
 
Hideglelősen lestük őt,
ki köztünk bandukolt,
mindig tűnődtünk, hátha mi
folytatjuk ezt a sort,
mert, jaj, ki tudja, mit hoz a vég,
milyen vörös Pokolt.
 
Majd a halott nem járt tovább
a többi rab között,
a Siralomház nyelte el,
mely gyászba öltözött
s én tudtam, nem látom soha
többé a földön őt.
 
Egymás mellett mentünk mi el,
viharba két hajó:
de jelt nem adtunk, nem riadt
szájunkon soha szó;
nem szent éj volt ez, csúnya nap,
beszédre nem való.
 
Voltunk mi a börtönbe két
akasztófavirág:
az Isten minket elhagyott
s kilökött a világ:
a Bűn konok vaspántja fogott
minket, két páriát.
 
3
 
A Siralomház udvarán
nyirkos kemény a kő,
az ég azon, akár az ón,
itt jár sétára ő,
s hogy meg ne ölje önmagát
két őr nyomába jő.
 
Egyébként őrei között
bánatba senyved el;
őrzik-lesik mindig, ha sír
s Istenhez esdekel;
őrzik őt, hogy rab-életét
csalfán ne csenje el.
 
Rendet tart az Igazgató.
fegyelmet rémeset:
doktorunk szerint a Halál
egy faktum, egy eset:
a Pap szent könyvet vitt neki
s hozzá be-belesett.
 
Naponta kétszer szítt pipát
és egy pint sört ivott:
a lelke elszánt és a félsz
minden cselén kifog;
azt mondogatta, hogy örül,
hamar meghalni jobb.
 
Hogy miért beszélt ő igy, az Őr
sosem kérdezte azt:
mert aki foglár, porkoláb,
ne hallja a panaszt,
az ajkain legyen lakat,
arcát takarja maszk.
 
Máskép ellágyul és talán
reményt, vigaszt ígér:
a Gyilkosok Vackán pedig
az Irgalom mit ér?
Mivégre szólsz, le mért hajolsz
egy ily testvérszivér?
 
*
 
Mentünk sután, egymás után
cepelve az igát!
Sorsunk betelt: csak menetelt
az ördögi brigád:
megannyi hős, ólomcipős,
kopasz farsangi báb.
 
Téptünk kátrányos kötelet,
vérző körmünk hasadt:
a másik állt, ajtót sikált,
dörzsölt fényes vasat:
sok rongyos ott padlót mosott
s csörgött a csajka-csat.
 
Varrtunk zsákot, törtünk követ,
fúrtunk, zörgött a cink:
izzadva vad malom alatt
bőgtük zsoltáraink:
s szívünkbe csak a Rettegést
hordoztuk csöndbe mink.
 
Napunk sivár, mint a hinár
lep lomha ársikot;
hogy vár komor tébolyda-sor,
az is elfásitott
de egyszer munkából jövet
ránk egy sir ásitott.
 
Élőre várt a sárga száj,
a szomjazó rög itt;
a föld halált, vért kiabált,
föl az aszfalt-övig
s tudtuk, alig vár hajnalig,
egy társunk felkötik.
 
Mentünk be és Kétségbeesés
hullt ránk, a Bűn, a Bú:
jött a homályban a bakó,
kezébe a kis batyú,
minden rab fél és számozott,
sötét sírjába bú.
 
Ez éjszakán a folyosón,
rém szállt, fölebb-alább,
mély és magas nesz kelt, a vas-
várban suhant a láb,
sok halovány arc tétován
bámulta ablakát.
 
Ő úgy feküdt és álmodott,
mint réten szunnyadó,
az őrök nézték, mint aludt
ez a börtön-lakó
s nem értették, hisz holnap őt
kivégzi a bakó.
 
De nem aluszik, könnyekben uszik,
virraszt ma itt a gaz,
sír a csaló, alávaló,
bár nem sírt soha az,
agyába más gyötrelme ás
és nincs neki vigasz.
 
Jaj! Megsiratni iszonyú
más bűnös életét!
Megvagdos a Bűn pallosa,
vadul hasít beléd
nem mocskol a vér, de könnyed azér
mint forró ólom ég.
 
Bélelt mamuszba jő az Őr.
Zárt ajtónkhoz csoszog.
Mit lát belül - a vére hül -
a sok-sok átkozott
az égre felnéz, térdepel,
mind-mind imádkozott.
 
Imádkoztunk érette mind,
ki meghal oly hamar!
Az éj halálos bakacsin,
titáni ravatal:
s mint spongyán a keserü bor,
bűnbánatunk fanyar.
 
*
 
Vörös kakas szól, szürke szól,
de az éj mégse múl:
csak körbe mén a görbe Rém,
vackunkra rálapul:
kísértetek kísértenek,
viháncolnak vadul.
 
Eltűnnek ők, feltűnnek ők,
mint ködbe karaván:
fönn bolyganak a hold alatt
gavotte lágy dallamán,
mind lengve fut, de bája rút,
úgy járja valahány.
 
Bandzsítva néz, majd kézbe-kéz
libeg a romokon:
és sorba lép, boszorka-nép,
tapossa kopogón
bak figurát, cifrán-furát
mint szél a homokon!
 
Mint fababa úgy halad a
tipegő, sunyi had:
csöng a fülünk, megrémülünk
csúf álarcuk miatt
és zeng a dal és reng a dal,
a holt is felriad.
 
"Ujjé, mi tág, nagy a világ,
de a rab béklyóba hever!
Kockázni jó, uri passzió,
ne játssz, szerencse fel,
de aki a Bűnt kergette künt,
itt rothad és sose nyer."
 
Nem babonás lidércnyomás
dévaj tréfája ring:
mert van, mi nincs, ha a bilincs
csikarja lábaink
s mind, ami rossz, él és kinoz,
Krisztus sebére, mind!
 
Cikáz-cicáz a síri váz,
illegnek némelyek;
az, mint szokott, a rossz kokott,
sunnyogva tévelyeg:
mosolya lágy s a sanda vágy
imánkba émelyeg.
 
A reggeli szél jajgatott
s nem tűnt az éjszaka:
nem szőtte még meg szőttesét
gigászi guzsalya:
de jobb az éj, a nap kevély
igaztevés maga.
 
Síró börtönfalak között
sírt a szél s a fegyenc:
kerékagyon zökkent nagyon
lomhán tovább a perc:
mért sírsz te szél! Mi a bününk,
hogy egyre keseregsz?
 
Majd a meszelt falon a rács
árnyrajza áthaladt,
priccsemmel szembe reszketett,
mint ónrud sápatag
s tudtam, kivül vérben fogant
a szörnyü virradat.
 
Hatkor söpörtünk, hétre már
cellánkra csönd borul.
De zúg a lég, nagy szárny szelét
érezzük zordonul,
mert ölni jő a rémitő
halál, a zordon Úr.
 
Nem jő bibor palástba se,
holdszín lovon se lép,
léc és kötél sokkal fölér,
akasztani elég:
orvul jövő, csúf Hírnök ő,
alattomos cseléd.
 
Félünk, mint vándor éjszaka
az ingovány felén:
Nincs már ima, szájunk sima
és görcsösen-kemény:
meghalt mibennünk valami,
most halt meg a Remény.
 
Mert az Igazság megy tovább,
nem hátrál semmikor:
gyöngét megöl, erőst is öl,
kegyetlen és bitor:
apagyilkos ő, erőst is öl,
vas-sarkkal rátipor.
 
Vártuk, hogy verje a nyolcat el
s tűz hullt nyelvünkre most:
mert hogyha ver, a Sors felel,
szörnyu igazat oszt,
de hát a Sors vad hurka gyors,
elcsíp jót és gonoszt.
 
Lestük, mikor adják a jelt,
megállt a bús robot:
mint kőhalom völgy oldalon
mindünk gubbaszkodott:
de bordánkat úgy verte szivünk,
mint őrült a dobot!
 
Az óra kong s e szóra zsong
a légben a zsivaj,
és fölröhög a börtönök
mélyén egy síri jaj,
mint hogyha rémes rejtekén
a bélpoklos rivall.
 
És mint ki szörnyü dolgokat
álom tükrébe lát:
láttunk faggyús kenderkötélt,
hurkos, fekete fát
s hallottuk a hörgő, csunya,
elnyekkenő imát.
 
És hogy mi volt, mi ily sikolyt
szájára kényszerít,
s izzadt fején a kínt, csak én
éreztem szívemig:
mert aki sok-sok életet él,
sok-sok halált hal itt.
 
4
 
Nincs aznap istentisztelet,
hogy a hóhér akaszt:
sápadt a Pap, a lelke fáj,
ő is könnyet fakaszt,
szemébe van beírva az,
ami szívet szakaszt.
 
Délig ki sem eresztenek,
majd a harang dörög,
nyitják az Őrök ajtaink,
a kulcs-csomó csörög,
külön Poklából jő a rab,
a vaslépcső zörög.
 
Isten szabad ege alatt
mind másképp baktatott,
az egyik arca falfehér,
azé meg szürke ott,
de nem láttam népet, mely így
bámulta a napot.
 
Nem láttam bús népet, mely így
nézett ama darab
kék sátorrongyra, melyet itt
égboltnak hív a rab
s minden futó felhőre, mely
boldog, vidám, szabad.
 
De sok lesunyta a fejét
keresve, hol a föld,
mert tudta, néki is kijár,
mi most ezen betölt:
hisz élőt ölt, ki meglakolt,
de ő halottat ölt.
 
Mert aki újra vétkezik,
holt lelkét rázza föl
a régi-régi szemfedő
mocskos redőiből
és vért fakaszt belőle, vért,
s megint hiába öl!
 
*
 
Nyilas ruhánkba viccesen,
mint a bohóc s majom
kocogtunk körbe szótlanul
az aszfaltudvaron:
kocogtunk körbe szótlanul,
fásulva, hallgatón.
 
Kocogtunk körbe szótlanul,
kábult fejünk lohadt,
emlékezés fütyült belé
iszonyu dolgokat,
előttünk járt a Borzalom
hátul az Iszonyat.
 
*
 
Tereltek hetyke Őreink,
mint csordát sebtiben,
diszes mundért viseltek ők,
kiöltöztek igen,
de hogy hol jártak, tudtuk azt,
mész volt cipőiken.
 
Mert már a sír nem volt sehol,
eltűnt már az egész:
csak a börtön undok falán
sár s egy maroknyi mész
a homokon, mint szemfedő
annak, ki ott enyész.
 
Mert szörnyű takarót kapott
az árva szenvedő:
a börtönudvarban hever,
mezítlen, szennyben ő,
két lábán két nehéz bilincs
és rajt lángszemfedő!
 
S csontját, húsát eszi a mész,
az oltott mész kapar,
éjjel-nappal eszi-eszi,
megrágja csakhamar,
mindent beszí s eszi-eszi,
főképp szivébe mar.
 
*
 
Három évig nem vetnek itt,
nem nyit virágkehely:
három évig elátkozott,
meddő, kopár e hely,
tompán mered a vádoló
és kérdő égre fel.
 
A gyilkos szíve a magot,
mondják, befertezi.
Nem! Isten földje nyájasabb
és mindegy őneki,
itt rózsa nyílna s pirosabb,
fehérebb nőne ki.
 
Szájából nyilna a piros!
Szivéből a fehér!
Krisztus velünk, ha figyelünk,
csodás jellel beszél,
Tannháuser botja nem kihajt,
hogy a Pápához ér?
 
De nincs itt rózsa, tejfehér
és nincsen itt piros,
csupán cserép, kemény kavics,
szennytől befent zsiros:
mert tudják, a virág vigasz
és az nekünk tilos.
 
Tilos a bor-piros, fehér
sziromnak hullnia
a fal mögé, a sárra, hol
pihen egy pária.
Hirdetve, hogy mindnyájunkért
meghalt Isten Fia.
 
De bár e csúf fegyház fala
folyton szorítja majd
s nem járhat vissza szelleme,
hisz a bilincse rajt,
csak sír, mert érzi lelke is
az áldatlan talajt,
 
békébe lesz a nyomorult,
ki annyit kóborolt:
nem űzi téboly, délbe sem
rémítgeti Kobold,
a lámpátlan föld fekete,
nincs ott se Nap, se Hold.
 
Úgy huzták föl, mint egy dögöt:
és nem volt semmise,
lélekharang se, háborult
lelkéért gyászmise,
gyorsan leszedték s hirtelen
belökték gödribe.
 
Csupaszra vetkőztették őt.
Légy-rajtól lett setét:
röhögték felpüffedt nyakát,
dülledt, meredt szemét:
viccelve míg leplül a híg
mész fröccsent rajta szét.
 
Sírjánál nem térdelt a Pap,
ki az Istenbe hisz,
nem jelzi hamvát Szent Kereszt,
bűnösnek enyhe dísz,
Krisztus pedig szerette őt,
meghalt érette is.
 
De jól van így: már véget ért
egy Élet valahol:
a Részvét tört könnyvödribe
sok bús szem könnye foly,
minden bitang érette sír
s ők tudnak sírni jól.
 
5
 
Én nem tudom, hogy jó-e, rossz
a Törvény idelenn;
csak azt tudom, börtönfalak
zárnak be ridegen;
s hogy minden nap egy hosszú év,
hosszú és idegen.
 
És azt tudom, hogy iszonyú,
mit az ember kiró,
mióta vért ontott Káin,
a legelső biró,
a pelyva rossz rostán marad
s kihull a mag, mi jó.
 
Azt is tudom - és vajha így
tudná mindenki itt -
a börtönt csak gyalázaton,
ráccsal építhetik,
hogy Krisztus meg ne lássa ott
tiport testvéreit.
 
A rács itt méla holdsugárt,
nyájas verőt rekeszt:
de jól teszik, Pokol ez itt
rácsot reá, reteszt,
Isten Fia, Ember Fia
sohase lássa ezt!
 
*
 
A Bűn tenyész, mint gyom, penész
börtön-kövek közül:
minden, mi az Emberbe jó,
hervad, megüszkösül:
strázsának halvány Kín s a Jaj
rossz fekhelyünkhöz ül.
 
Éheztetnek kisgyermeket,
ki sír és egyre fél:
az együgyűt, bot, seprü üt,
a gyönge, az agg a cél,
sok bamba lesz, vagy senyvedez,
elzüllik s nem beszél.
 
Sötét árnyékszék az odúnk,
nincsen csömörletesb,
halál maga büdös szaga,
mikor leszáll az est,
csupán a Kéj él, mint fekély,
másképp halott a test.
 
Sós a vizünk, amit iszunk,
émelygő, rút iszap,
gipszes, fanyar, szűk a kenyér,
amit a pék kiszab,
tág szemmel jár az Álom itt
s az Órát nézi csak.
 
De bár zöld Szomj és vézna Éh
kígyói körülünk,
élnénk komisz kosztunkon is,
de jaj, a kő, mi künt
nappal csak terhünk, robotunk,
az éjjel: a szívünk.
 
Szívünkben éj van s vaksi fény
cellánk mélyén, alant,
poklunkba tépjük kötelünk,
gép kattogása zajg,
és benn a csönd irtóztatóbb,
mint künn a rézharang.
 
Jó szó nem is deríti föl
soha a rabokat:
mely ajtónkon benéz, a szem,
zord, mint a kárhozat:
felejtenek, elejtenek,
testünk, lelkünk rohad.
 
Az Élet rozsdás láncait
így nyűjük, örökig:
ez sír, az meg káromkodik,
és ez közönyös itt:
de az Isten Törvénye jó,
minden szív megtörik.
 
*
 
És minden szív, mi megtörik,
sírban, vagy börtönön,
tört, illatos szelence lesz,
Jézusnak is öröm,
Nárdus az leprás házban is,
öröktől-örökön.
 
Ó, kinek szive megtörik,
békét nyer érte túl!
Bűnös miként kap égi fényt,
másképp hogy szabadul?
Hiszen csupán tört szívbe száll,
tört szíven át az Ur.
 
*
 
S ő, a püffedt, meredt szemű
igaz hittel teli,
rá vár, aki a Bal Latort
az Égbe emeli;
az Úrnak édes tört szivünk
s a bánat könnyei.
 
E rabnak a véres Biró
adott három hetet,
bomlott szivét gyógyítani,
mely bútól volt beteg,
lemosni vérmocskolt kezét,
mely karddal vétkezett.
 
És véres könnyel mosta kezét,
vétkes kezét a jó:
mert csak könny tud gyógyítani,
vér vérrel mosható:
s bibor nyomán most halovány
kereszt van, mint a hó.
 
6
 
Readingbe már tűzingbe vár
egy árva szenvedő,
a porba hullt a nyomorult
és rajt láng-szemfedő,
izzó-tüzes pólyába vár
bitangul, szennyben ő.
 
S míg Krisztus fel nem költi őt
csak fekszik, csöndbe lent:
ne sóhajts érte hát, ne onts
könnyet se, esztelent:
megölte azt, kit szeretett
és most utána ment.
 
De mind megöljük kedvesünk,
bárhogy csűrd és csavard,
egyik villámló szemmel öl,
más lágyan nyújtva kart,
a gyáva fegyvere a csók,
a bátoré a kard!

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages