Kosztolányi Dezső: Ó, én szeretem a bús pesti népet
mely a Külső-Józsefvárosba tépett
ruhákba jár vasárnap délután
hogy döng a tükrös kávéházak alja
s a mozi-reklámokra néz tunyán.
hogy csöndben élek, nem nézek felétek,
s az álmok lenge fodrát fodrozom.
kis görbe közein a téli sárnak
vezeklőn járok az utcátokon.
letaposott cipősarokkal, árván,
kávémérésbe bújva hallgatag.
kopott árvácskák, fáradt, vézna szentek,
gázláng alatt sötéten állanak.
Ki leste meg, van-e ágyukba párna?
Ki látta, hogy mi a bús, pesti nép?
sápadt arcát, hogy rossz szivarra gyújtott,
én láttam a föld vérező szívét.
bármerre szállnék, átkozott, szegény nép,
a gondodat kiáltaná a szám,
szemed a bánat végtelen patakja
s jaj, ez a föld, e bús föld a hazám.
mint éjjel a tükör.
a bűvös fényű kör.
a májusi eget.
a semmi integet.
a táj is elenyész.
s meghal, ki belenéz.